Új Szó, 2019. március (72. évfolyam, 51-76. szám)

2019-03-20 / 67. szám

melyek az emberiség előtt állnak. A második rész címe A politikai kihívás, és az előzőleg felvetett kérdésekre adható válaszok széles skáláját vizsgálja meg. A harma­dik rész (Kétségbeesés és remény) amellett a hit mellett tesz tanú­­bizonyságot, hogy az emberiség felnőhet az előzőekben ismertetett kihívásokhoz, ha képes kordában tartani a félelmeit. A negyedik rész (Igazság) az igazság utáni, álhírek által bizonytalanságban tartott vi­lággal foglalkozik. Az utolsó rész­ben (Rugalmasság) a szerző össze­fogja a szálakat, és általános képet próbál adni, nem kevesebbet vál­lalva magára, mint hogy magáról az élet értelméről nyilatkozzon. Kicsit nagy vállalásnak tűnik ez egy könyvben, mondhatnánk, és ebben Harari is egyetért velünk. Mégis megírta a művet, mert - és ebben nyilván igaza van - kezdünk kifogyni az időből. ,A filozófusok türelmes emberek, a mérnökök azonban már kevésbé, a befektetők pedig még annyira sem. (...) A piac láthatatlan keze ránk fogja erőltemi a maga vak válaszát.” Nagy válla­lásnak tűnik tehát egy ilyen könyv válnak. A helyzet pesze nem ilyen egyszerű, és ezt a szerző is látja. Mindhárom pont jelentéséről vita folyik, egy negyedik vita tárgya pedig épp az, hogy teljesíthető­­ek-e így ezek a pontok. Harari nem választja a könnyeb­bik utat, hanem mindegyik pont kapcsán végiggondolja az érveket és ellenérveket, nem megfeledkezve a felbukkanó „szürke zónákról” és paradox helyzetekről sem. A szerző szerint a bevándorlás körüli viták mögött egy sokkal mélyebb kérdés rejlik, mely a kultúráról való felfo­gásunkat érinti. Harari szerint ma már nem is annyira a hagyományos rasszizmus jelenti a problémát, hanem az ún. kulturizmus, ami a másik kultúrából érkező ember hátrányos megkülönböztetését je­lenti. A hagyományos rasszizmus biológiai elméletekbe volt beágyaz­va, melyeket azóta megcáfoltak. Ma azonban a korábbi rasszista állításokat kulturális fogalmak se­gítségével fogalmazzák újra: „Olyat nem lehet mondani, hogy a feke­ték hajlamosak a bűnözésre, mert selejtesek a génjeik; olyat viszont, hogy hajlamosak a bűnözésre, mert ban a frontokat, melyek mentén a viták folynak, így máris sokkal világosabban látunk a kérdésben. Ez pedig máris több, mint amit a legtöbb témával foglalkozó írás nyújtani tud. És megint a szenvedés Harari szerint az emberiségre a 21. században három kihívás je­lenthet végzetes veszélyt: az atom­háború, az ökológiai összeomlás és a technológiai bomlás. Ezek egyenként is végzetesek leltemé­nél. A könyv ötödik része kissé elüt a korábbiaktól: általánosabb képet próbál adni korunkról, melyben a régi történetek már összeomlottak, de az újak még nem alakultak ki tel­jesen. Emberek lévén történeteket kreálunk magunknak, melyekkel a világot magyarázzuk, ezek azonban szinte minden esetben többet mon­danak el rólunk, mint magáról az univerzumról. A 21. századra azon­ban a nagy világmagyarázó törté­netek kifulladtak. Harari szerint „a liberalizmus radikális lépést tett minden kozmikus dráma tagadása felé, de aztán újraalkotta a drámát YUVAL NOAH HARARI A _ • jT\ ) I v7 A *7 A rvn a A SAPIENS ÉS A HOMO DEUS SZERZŐJÉTŐL AZ UJSZO AJÁNLATA A legjobb könyvekből válogatunk Yuval Noah Harari. Az izraeli történész és író azt kutatja, hogy milyen összefüggés áll fenn az emberi történelem és a biológia között, van-e igazság a történelemben, illeltve, hogy milyen morális kérdéseket vet fel a technika és a tudomány robbanásszerű fejlődése. (Képarchívum) megírása, de Harari nem vette fél­vállról a feladatot. A problémákat nem egyszerűsíti le, a mélyükig hatol és számos perspektívából mu­tatja meg őket. Példaként nézzük meg közelebbről a kilencedik, be­vándorlásról szóló fejezetet, mivel tájainkon ez okoz(ott) hisztériát bizonyos körökben. A migrációs szerződés Harari három pontból álló szer­ződésként ábrázolja a migráció folyamatát: 1. az ország beengedi a bevándorlókat; 2. a bevándor­lók cserébe magukévá teszik a befogadó ország alapvető nor­máit, akkor is, ha ez eltér az ő tradicionális normáiktól; 3. ha a bevándorlók idővel asszimilálód­nak, az ország teljes jogú tagjaivá »diszfúnkcionális szubkultúrából származnak«, nagyon is lehet.” Ez a váltás - biológiáról kulturális rasz­­szizmusra - messzemenő következ­ményekkel jár, ráadásul a kulturális érvekben még akár lehet is igazság. Hiszen a kulturális különbségek létezése nyilvánvaló. Ugyanakkor van velük egy nagy baj: túl gyakran használják őket egyének előzetes megítélésére. Az egyének pedig szokszor megcáfolják a statisztikai sztereotípiákat. A megoldás tehát itt is valahol középen van: „Hiba lenne »fasisztának« bélyegezni min­den bevándorlásellenest, és ugyan­ilyen hiba lenne »kulturális öngyil­kosságnak« beállítani a bevándorlás pártolását” - írja a szerző. Konkrét megoldással Harari sem igazán tud szolgálni, de ezt talán nem is várta senki. Világosan megmutatja azon­nek, de így, együtt soha nem látott egzisztenciálist krízist jelentenek. A szerző végig amellett érvel, hogy ezekkel a kihívásokkal csak globá­lis szinten lehet felvenni a harcot, a nemzetállamok ezen a téren te­­hetedenek. „Amíg a világ egymás­sal versengő nemzetekre oszlik, nagyon nehéz lesz egyszerre szem­benézni mindhárom kihívással - és ha a három közül csak egyeden kudarcba fullad, már az is kataszt­rófához vezethet.” Harari szerint ezért szükség van egy globális identításra, persze nem valami­féle világkormány révén. Inkább úgy, hogy a helyi, illetve országos döntések során jobban érvényesül­jenek a globális érdekek. Nagyon érdekes, hogy Harari a könyve végén oda lyukad ki, ahon­nan Peterson elindult: a szenvedés­az emberen belül: az univerzum­nak nincs cselekménye, így a mi dolgunk az, hogy megteremtsük ezt.” Ez nagyon hasonló ahhoz, amit a buddhizmus hirdet már év­ezredek óta. Csakhogy a buddhiz­mus nemcsak „kozmikus drámát”, de az emberi érzelmek értelmét is tagadja. Nem tudunk olyasmit találni, ami teljes mértékig kielégít minket, ez pedig szenvedést okoz. Minél jobban kötődünk valamihez, annál csalódottabbak és nyomorul­tabbak leszünk. Tényleg ez lenne a sorsunk? Harari az utolsó fejezetben válaszol erre a kérdésre, szigorúan kikötve, hogy a megoldás, ami nála mű­ködött, másnál nem biztos, hogy működni fog. A 21. lecke tehát a korábbiakkal ellentétben meg­lehetősen személyes hangvételű. A szerző azt meséli el, hogyan segí­tett neki a meditáció megfigyelni a valóságot és önmagát: ,A legfonto­sabb dolog, amire rájöttem, hogy a szenvedésem végső forrása a saját elmém mintázataiban rejlik. Ha akarok valamit, és nem történik meg, az elmém válaszul szenvedést generál.” Kilépni a világmagyarázó történetekből és jobban megfigyel­ni és megérteni önmagunkat? Eny­­nyi lenne a válasz? Két könyv, egy üzenet Összehasonlítva a két könyvet, nagyon érdekes következtetésekre juthatunk. Első pillantásra szinte semmi közös nincs Petersonban és Harariban, ahogy a könyveikben sem. A 12 szabály az élethez lénye­gében egy önsegítő könyv (bár a műfáj meglehetősen egyedi megva­lósulása), mely egyszerű utasítások révén próbál segítséget adni abban, hogy csökkentsük az életünkben a káoszt és a szenvedést. A szabá­lyok súlyát az adja, hogy közben Peterson az egész emberi történe­lemből, a saját életéből és praxisá­ból vett példákkal illusztrálja, mi történhet, ha nem viselkedünk ezeknek megfelelően. Harari teljesen más utat jár be: globális problémákkal, az egész emberiség előtt álló kihívások­kal foglalkozik, nem egy esetben hangsúlyozva, hogy ezek ellen csak összefogva, közösen léphetünk fel. Végül azonban ő is oda lyukad ki, hogy az első lépésnek a szenvedés minimalizálásának és az események lehető legobjektívebb meg­figyelésének kell lennie, mert csak ez után tudunk a globális kihívásokra fi­­gyelni. Harari lecké­ket, Peterson pedig szabá­lyokat közöl velünk, vagyis mindeketten kinyilatkoztatás­szerűen, mindenféle kétség nélkül szólnak hozzánk Mindkét író szem­besül a liberális demokráciák vál­ságával, ugyanakkor mindketten figyelmeztetnek, hogy ez a társadal­mi rendszer még mindig a legjobb az eddigiek közül. „Jómagam úgy tartom, hogy ez a legsikeresebb és legsokoldalúbb politikai modell, amelyet az emberek eddig kidol­goztak a modern világ problémá­inak megoldására” - írja Harari. Peterson pedig általában szabad­elvűként („libertarian”) definiálja magát, de nem tagadhatja, hogy bizonyos kérdésekben konzervatív álláspontot képvisel. Figyelemreméltó és egyben el­gondolkodtató, hogy két ennyire különböző ember két teljesen kü­lönböző könyvben ennyire hasonló végkövetkeztetésre jut. Személyi­ségtől függően felszabadító vagy kényelmeden lehet a felismerés: igen, rajtunk is múlik. Szóval: hasat be, mellet ki, és csináljunk rendet a szobánkban! Hegedűs Norbert Jordan B. Peterson: 12 szabály az élethez - így kerüld el a káoszt! 21. Század Kiadó, 2018 430 oldal Yuval Noah Harari: 21 lecke a 21. századra Animus Kiadó, 2018 304 oldal A könyvek megvásárolhatók a Panta Rhei könyvesboltokban. Ami a stílust illeti, a könyvben ke­verednek a pszichológiai és filozó­fiai fejtegetések, álomfejtések, ide­­oda csapongó gondolatmenetek a néha kinyilatkoztatásszerű mon­datokkal. Peterson szövegét olykor nehéz követni, előfordul, hogy csak sejthetjük, hova akar kilyukadni. Az is zavaró lehet, hogy bizonyos igaz­ságokat adottnak, megkérdőjelez­­hetedennek tekint, így ezeket nem is veti alá kritikának. Ugyanakkor többször is leszögezi a könyvben: nem állítja, hogy teljes mértékben igaza lenne vagy helyes lenne az elgondolása. Inkább megpróbál együtt gondolkodni az olvasóval. Egy olyan attitűd körvonalazódik előttünk, mely ugyan meg van győ­­zőződve a saját igazáról, de megpró­bálja magát beleélni a vitapartnere pozíciójába, így több nézőpontból is körbejárva a kérdést. Globális kihívások Yuval Noah Harari szintén társada­lomtudós, izraeli történész és író. Azt kutatja, hogy milyen összefüg­gés áll fenn az emberi történelem és a bilógia között, van-e igazság a tör­ténelemben, illeltve, hogy milyen morális kérdéseket vet fel a technika és a tudomány robbanásszerű fejlő­dése korunkban. Különösen ezen utóbbi kérdéskörről esik sok szó a továbbiakban tárgyalandó 21 lecke a 21. századra című könyvben. A 21 lecke Harari legutóbbi köny­ve, amely, folytatva a korábbi köte­tek (a Sapiens - Az emberiség rövid története és a Homo Deus - A hol­nap rövid története) által kitaposott utat, rövid időn belül szintén best­sellerré vált. Harari rendszeresen publikál a Guardianben, a Time­­ban vagy a Washington Postban. A világhírt a Sapiens - Az emberi­ség rövid története hozta meg szá­mára, melyet közel ötven nyelvre fordítottak le, és olyan hírességek ajánlották olvasásra, mint Barack Obama vagy Bill Gates. Harari - akárcsak Peterson - szin­tén azt állítja, hogy a kalapács és az üllő közé szorultunk. Csakhogy míg a kanadai professzor szerint az emberiség a értékrendszerek és a nihilizmus között őrlődik, addig Harari a globális problémák és a lo­kális identitások ütközésében látja a válság okát. Mint írja: „Lényegtelen informáci­ókkal elárasztott világunkban a tisz­tánlátás hatalom.” A könyv meg­írásával az a célja, hogy felajánljon némi tisztánlátást, ezzel segítse a globális játszma esélyeinek kiegyen­lítését - hogy érdemi információk­kal szállhassunk be az emberiség jövőjéről folytatott vitába. Bár a szerző tisztában van azzal, hogy mindenkinek „sokkal sür­gősebb problémái vannak, mint a globális felmelegedés vagy a liberá­lis demokráciák válsága”, minden­képp szükségesnek tartja, hogy az egész bolygót érintő témákban is tájékozottak legyünk. „Mi történik ma a világban, és mi ezeknek az eseményeknek a mélyebb értelme?” - ez az a kérdés, mely struktúrát ad a könyvnek, s melynek mentén megfogalmazódik az összes többi dilemma: Mit jelez Trump hata­lomra kerülése? Mit tehetünk az álhírek ellen? Miért van válságban a liberális demokrácia? Melyik civi­lizáció uralja a világot? Mi legyen a bevándorlással és a terrorizmussal? Az óra ketyeg A köny szerkezetileg öt nagy rész­ből áll, ezek között oszlik el a 21 lecke. Az első rész A technológiai kihívás címet viseli és felválzolja azokat a globális problémákat, www.ujszo.com KÖNYVESPOLC 2019. MÁRCIUS 20.

Next

/
Thumbnails
Contents