Új Szó, 2019. január (72. évfolyam, 1-26. szám)
2019-01-26 / 22. szám
KULTÚRA 8 I 2019. január 26.1 www.ujszo.com 100 éve halt meg Ady Budapest. Holnap lesz száz éve, hogy 1919. január 27-én meghalt Ady Endre költő, a magyar irodalom egyik legjelentősebb alakja. „Ő volt az, akiben teljes lett az idő, akinek elébe futottak az előfutárok, aki kimondta a szót, amit ki kellett mondani. Az egész nemzedék köréje csoportosult, így Ady Endre koráról kellene beszélni. Az első pillanattól kezdve, amint feltűnt, egyszerre formát kapott az addig khaotikus irodalmi tudat” - írta róla Szerb Antal 1934-ben, úttörő módon kijelölve a költő helyét a magyar irodalomban. Érmindszenten született 1877- ben. Jogot hallgatott, de a bohém „garabonciás” élet jobban vonzotta, ezért 1898-ban újságírónak állt Debrecenben. A cívisváros légköre fárasztotta, emiatt a mozgalmas, élénk Nagyváradra költözött, amelyet pezsgő kulturális élete miatt „Pece-parti Párizsnak” nevezett. Élete 1903-ban fordulóponthoz érkezett, amikor megismerkedett a Párizsban élő gazdag kereskedő, Diósy Ödön feleségével, Brüll Adéllal, Lédával. Szenvedélyes szerelmüket megörökítő versei még az egyházi és hivatalos körök felháborodását is kiváltották. Ám a szemérmes magyar szerelmes költeményekhez szokott olvasóközönséget lenyűgözték ezek a versek. Nyolcszor járt Párizsban, ahonnét több mint ötszáz cikket és sok verset küldött a Budapesti Naplónak. Költőként az 1906-os harmadik kötetével, az Új versekkel tört be a köztudatba. 1908- tól az induló Nyugat munkatársa, majd szerkesztője lett. Képeit látomásokká növesztette, új mitológiát teremtett, névjegyévé váltak nagybetűs szimbólumai. Verseiben az elátkozott magyar sorsot kutatta régies, bibliás, maga alkotta kifejezésekkel. Lédával 1912-ben szakítottak, Ady 1914-ben találkozott az akkor húszéves Boncza Bertával, akivel 1911 óta levelezett. A lány apjának tiltása ellenére összeházasodtak. Verseiben fiatal szerelmét Csinszkának nevezte el. Ady világosan látta a világháború közeledését, kortársai többségével ellentétben félelemmel és iszonyattal töltötte el a vérontás lehetősége. Halála előtt sem magát, hanem nemzetét féltette. Halálának 100. évfordulója alkalmából 2019-et Ady-emlékévvé nyilvánították (MTI) PENGE A líra logika Nyilvánvaló, hogy Vájná Ádám első kötete a kísérletezés terepe, amely a költészet különböző tematikus vonulatait (így például a táj lírát, a várospoétikát, a szereplírát, a közéleti megszólalást) gondolja újra; eközben a lehető legváltozatosabb poétikai hagyományokat mozgatja (a folklórműfajoktól a modernség tradícióm át a neoavantgárd és posztmodem megoldásokig); és az irodalmi eredetű intertextusok mellett merészen emel be versnyelvébe más NAGY CSILLA KRITIKAI ROVATA regisztereket, így a köznyelvi, sajtónyelvi, a tudományos, a popkulturális, vagy épp intermediális elemeket is. Az azonban meglepő, hogy ennek a kísérletezésnek és sokféleségnek korántsem egyfajta alkotói portfolió bemutatása a célja, hanem valamiképp a világ (ezzel együtt a történelem, a társadalom, az egyén, a politika, a misztika stb.) komplex működésének körülírását teszi lehetővé. A kötet egymásba láncszerűen kapcsolódó versei - mint a tangram egymáshoz illeszkedő, de sokszor eltérő karakterű síkidomai - lefednek, kitakarnak egy-egy szeletet a tapasztalható, a nyelv közegében közzétehető, aktuális valóságból. Legnyilvánvalóbban persze a közéleti versek, amelyek érdekessége a beemelt tradíciók sokféleségében áll: az utalások direkt vagy indirekt módon Petőfitől (A forradalmár egy napja) Tamási Lajoson („piros a vér”), Illyésen („egy mondat...”) át a műfaj egészét átfogják; poétikai szempontból pedig a Térey „közérzeti” versnyelvére jellemző poétikai kidolgozottság, és az Erdős Virágnáljelenlévő, csattanóra épülő versalakítás között számtalan variációt felmutat. A balladák, mítoszok, legendák jelenetezését idéző szerepversek (pl. Júliám védőszentje, Kasztília hercegnője, Salome könyvespolca) a transzcendenciát és a tragikumot a fogyasztói és indusztriális társadalom emberének attitűdjével hozzák összefüggésbe. A város, a tér poétikai megformálását célzó szövegek (pl. Düsseldorf felfedezése, A Café Démagogue apácája, A független Szlovénia első tavasza) pedig nem az objektumok (tereptárgyak, természeti képződmények) viszonyrendszere révén, hanem az ember városba vagy tájba íródásával, az általa hagyott nyom, az urbánus vagy népi kultúra kódjai révén teszik a helyet azonosíthatóvá. Mindez persze csak részlete a képnek: az Oda erős és izgalmas, számtalan irányban megnyitható, ezzel együtt feszesen összerakott kötet, amely nemcsak a körülöttünk lévő valóság, hanem a költészet működésének rendszerszerűségéről is képet ad. Vajda Ádám: Oda. Scolar, Budapest, 2018,80 oldal Értékelés: 8/10 A színházigazgató kulisszatitkokat is fellebbentett (Somogyi Tibor felvételei) „És akkor mi van?" Máté Gáborral szolidaritásról,' túléléstől és anyagiakról JUHÁSZ KATALIN Cenzúra és öncenzúra. Ezzel a címmel hirdették a dunszt.sk kulturális portál újabb, immár nyolcadik beszélgetős estjét, amelynek vendége Máté Gábor színész, rendező, a budapesti Katona József Színhéz igazgatója volt. A helyszín, a dunaszerdahelyi Buena Coffee House szépen megtelt, sokan voltak kíváncsiak Máté Gábor véleményére a magyarországi kultúrkampfról, a színházak hatalomhoz való viszonyáról, illetve arról, hogy műsortervével milyen mértékben reagál, mondjuk, a Katona József Színház az aktuális közéleti jelenségekre, történésekre. A kérdező, Dézsi Fruzsina színikritikus nem elsősorban művészeti témákról faggatta tehát a vendéget, nagyon helyesen, hiszen a nívós művészetnek mindig is az volt az elsődleges feladata, hogy tükröt tartson a társadalomnak. A jelenlegi magyar társadalom pedig nagyon is megérdemli ezt a tükröt. Sőt, ha elragadtatnánk magunkat, konstatálhatnánk, hogy ez a mostani időszak valóságos aranybánya mindenfajta művészi reflexió szempontjából. A színházak jó része azonban biztosra akar menni, ezért inkább a gondűző szórakoztatást választják, hiszen az emberek fáradtak, nem élnek túl jól, és nem azért mennek színházba, hogy ott is a problémákkal szembesüljenek - véli Máté Gábor, aki szerint a Katona társulatának van egyfajta fanyar humora, és az irónia gyakran átszürődik a komolyabb előadásokon. „Ha szomorkodunk is, sokat kuncogunk közben.” Azt is megjegyezte, hogy egy színház nem foglalkozhat állandóan közéleti témákkal, mert az egysíkúvá tenné a repertoárt. Például pár éve Bodó Viktor rendezett ott egy előadást Anamnesis címmel, amely a magyarországi egészségügy helyzetét dolgozta fel nézők által beküldött történetek alapján, így most egy ideig nem szerepel náluk ez a téma, annak ellenére, hogy maguk a problémák továbbra is fennállnak. Fordított jelenség a közélet történéseinek és szereplőinek átvetítése egy-egy előadásra. A Jeanne d'Arc például attól vált közéletivé, hogy a december 18-i bemutató környékén kezdődtek a túlóratörvény elleni tüntetések, és reflektorfénybe került egy fiatal lány, bizonyos Nagy Blanka, aki bátorságáról tett tanúbizonyságot, amikor a társadalom egy részével szembe fordulva, egyáltalán nem megszokott stílusban nagyon érdekesen beszélt az ország állapotáról. „Mivel a Jeanne d Arc főhőse is egy lázadó fiatal lány, most mindenki azt hiheti, hogy ezért csináltuk. De mi nem vagyunk összeköttetésben a tüntetések szervezőivel, tavaly júniusban még fogalmunk sem volt róla, hogy lesznek ilyen tüntetések, és egy fiatal lány kerül fókuszba ennek kapcsán. Én nem is érzem az analógiát ebben, de a nézőkön lehet látni, hogy tematizálják ezt az előadást” - mondta Máté Gábor, hozzátéve, hogy a műsorterv mindig kompromisszumok eredménye, és sok tényezőt kell figyelembe venni az összeállításakor - akár azt is, hogy egy arra érdemes színészt helyzetbe hozzanak egy jó szereppel. És vajon mennyire telepszik rá a politika a színházakra, mennyire kell lavírozniuk - hangzott Dézsi Fruzsina kérdése. „Úgy veszem észre, hogy néhány színház kifejezetten lavíroz. A Katonában nem érzékelem ezt, sőt a színházon belül azzal foglalkozom, amivel akarok, vagyis nem befolyásol engem, mit sugall az úgynevezett kultúrharc. Úgy próbálok viselkedni, mint egy normális ember egy normális társadalomban. Úgy csinálok, mintha ez az lenne.” Máté érez egyfajta fenyegetést, mivel nem lehet tudni, hogy a kormánysajtó kritikus hangú újságíróinak milyen háttérinformációik vannak, illetve felülről érkező direktívák alapján dolgoznak-e. Ha igen, akkor írásaikban a jövőt vetítik előre - lásd Pröhle Gergely esetét, akit néhány támadó cikket követően váltott le az illetékes miniszter a Petőfi Irodalmi Múzeum éléről. Mivel egyelőre nem tudni, hogyan alakul a független társulatok és magánszínházak állami támogatása, mi jön az eltörölt előadó-művészeti tao támogatás helyett (ez talán már a jövő héten kiderül), Máté óvatosan fogalmazott az ellehetetlenített színházi műhelyekkel vállalt esetleges szolidaritásról. Hozzátette, hogy a színházi szakma rendkívül szerteágazó, nehezen fog össze. „írhatunk petíciót, gyűjthetünk aláírásokat. És akkor mi van? Változott valami az utóbbi években a kulturális életben egy petíció hatására? - tette fel a költői kérdést Máté, aki úgy látja, az anyagilag ellehetetlenített kollégákon leginkább pénzzel lehetne segíteni. A Katona viszont pont annyit kap, amennyiből működni tud, ezért nem ajándékozhatja saját támogatásának egy részét másoknak. Szó esett még Máté Gábor nemrég megjelent naplókötetéről, valamint arról a (Pintér Béla rendezte) előadásról, amelyben őt is sokat emlegetik a színpadon. Az estet Gálffy József izgalmas, loopos gitáijátéka nyitotta és zárta. Máté szerint a nézők néha ott is analógiát látnak, ahol az alkotók nem
