Új Szó, 2019. január (72. évfolyam, 1-26. szám)

2019-01-26 / 22. szám

www.ujszo.com | 2019. január 26. SZOMBATI VENDÉG I 9 Férfiasan búcsúztak el egymástól Petr Forman: „Apánk Oscar-díjas rendezőként is megmaradt normális embernek. Nem változtatta meg a siker... SZABÓ G. LÁSZLÓ Milos Forman prágai ikerfiai közül Petr Forman választotta a színészi pályát, öt perccel idősebb bátyjából filmes grafikus lett. Színházi vándortársulatukkal a nyolcvanas évek közepétől együtt járják a világot. Petr Formán bábszínész szakon végzett a prágai Színházművészeti Főiskolán, de édesanyja, a színésznő Véra Kresadlová karjaiban már egy­éves korában megismerhette a ref­lektorok fényét. Jirí Menzel Bűntény a lányiskolában című filmjében lát­hatták őt először a nézők, aztán jött a legendás Homolka-sorozat, majd egy nagyobb kihagyás után, 1994- ben, harmincévesen Jan Svérák Ak­kumulátor 1 című rendezésében ka­pott főszerepet. Azóta Jan Hrebejk filmes csapatába is bekerült, legem­lékezetesebb alakítását, a Bella Mia tehenészét Martin Duba megindító rendezésében kapta. Most egy cseh gördeszkásokról készült dokumen­tumfilmben látható, amelyben Os­car-díjas édesapjáról is beszél. Milos Forman és a gördeszka. Hogy kerül a csizma az asztalra? Régi történet. Tizenkét évesek voltunk, amikor anyai nagyapám kí­séretében 1976-ban először repül­tünk Los Angelesbe, hogy ott le­gyünk az Oscar-gálán. Apánk ren­dezése, a Száll a kakukk fészkére ugyanis bekerült az öt legjobb film közé. Emlékezetes kirándulás ma­radt ez mindhármunk számára. Nagyapám túl volt már a hatvanon, végigdolgozta az életét, de akkor ült először repülőn. Az országot is ak­kor hagyta el először, Prágából leg­feljebb Pilzenbe vagy Karlovy Va­­ryba utazott. Amerikai utunkról pontos naplót vezetett. Mindent fel­jegyzett. Hogy a szállodai szobájá­ban milyen hatalmas volt a fürdő­kád, hogy nem is engedte tele vízzel, hiszen az pocsékolás lett volna, hogy két órán át bámulta a hatalmas lu­xuskocsikat az utcán... mintha csak a Holdon járt volna; egyik ámulatból zuhant a másikba. Élt még vagy húsz évig, de haláláig ezt emlegette. Matéj és én szintén meseországnak láttuk Amerikát. De mi nem apánk filmjé­re, a Kakukkra voltunk kíváncsiak, hanem A cápára. Egymásba kapasz­kodva, remegve néztük, micsoda ijesztő állkapcsa van egy ilyen óriási ragadozónak. Hogy apánk Oscar­­díjat nyert, annak egyetlen percig örültünk, az ajándékba kapott búvár­­szemüveget és a békatalpat le sem akartuk tenni. És most jön a gördeszka! A gálát követő vacsorán valaki azt kérdezte apánktól, hogy: „És vettél már nekik skateboardot?” O persze azt sem tudta, mi az. „Egy görbített deszkalap, kis kerekeken - magya­rázta neki az illető -, ez most a divat, minden gyerek erre vágyik, ezzel közlekednek az utcán!” Apám egy percig sem töprengett. Azonnal megkért valakit, hogy menjen és ve­gyen nekünk. Az egyik sárga volt, a másik majdnem rózsaszín. Mint két műanyag hal. Tíz napot töltöttünk Amerikában, és ez lett számunkra a legnagyobb kincs. Prágában mi vol­tunk az első gördeszkások. Arra a napra is emlékszik, ami­kor Párizsban, 1968-ban egyedül maradtak az édesanyjukkal, mert „a papa szolgálati útra ment”? Egészén pontosan felült egy gépre, és Amerikába repült. Ott akarta folytatni, amit Prágában elkezdett. Mi akkor még nem tudtuk, hogy kint fog maradni. Pár nap után, ami­kor anyám úgy érezte, nincs értelme, hogy Párizsban maradjunk, hiszen franciául nem beszél, dolgozni nem mehet, kire hagyna bennünket, itt­hon pedig várták őt a Semafor Szín­házban, hazajöttünk. Apánkat itthon már disszidensként emlegették, és sokáig szóba sem jöhetett, hogy ki­utazzunk hozzá. Az Oscar-gála miatt mehettünk ki hozzá először, akkor már nem tudták azt mondani, hogy nem adják meg a kiutazási enge­délyt, hiszen az egész világsajtó er­ről cikkezett volna. Anyánkat vi­szont nem engedték ki velünk, mert attól tartottak, hogy akkor mi is kint maradunk. Ezért utazott velünk a nagyapánk. Róla is a legnagyobb tisztelettel beszél. Dolgos., becsületes ember volt. Miután hazajöttünk apánktól, csak Amerika hangját hallgatta a rádió­ban. Mindazt, amit kint megélt, azokkal tudta igazán megosztani, akik már jártak Nyugaton. Gyerek­ként szinte minden hétvégét nála töl­töttük, vidéken. Ő tanított meg min­ket fát vágni, fűrészelni, szöget verni a falba. Igazi ezermester volt. Később aztán, tizennyolc-tizen­­kilenc éves koruktól fogva már egyedül utazgattak Connecticut­­be, az édesapjukhoz. Sok időt akkor sem töltöttünk ve­le, mert ha forgatott, csak este volt otthon, és a vacsoránál találkoztunk. Az volt szép időszak, amikor az Amadeust forgatta itthon. Akkor töl­töttük együtt a legtöbb időt. Az volt a legszebb apás korszakunk. Amikor a Larry Flyntet rendezte Memphisben, végig ott lehettünk volna a közelé­ben. De abban az időben már mi is el­foglaltak voltunk. Úgy éltünk, mint a vándorcirkuszosok. Társulatunkkal jártuk Nyugat-Európát. Később az­tán Dél-Amerikába is eljutottunk. A cirkusz, a kabaré és a bábszínház vi­lágát egyesítettük az előadásaink­ban, és ezt tesszük ma is. Abban, hogy ezt a pályát választottuk, sze­repet játszott természetesen az is, hogy amikor gyerekként apánknál nyaraltunk, a számítógépes játékok és a képregények világában éltünk. Ez nagyon megmozgatta a fantázi­ánkat. Később a bohócok és az ak­robaták mutatványai kezdtek érde­kelni bennünket. Ennek is meglett aztán a hozadéka, amit beépítettünk a produkcióinkba. Milos Forman nemcsak a mozit, hanem a kártyát és a biliárdot is imádta. Ebben is, abban is ő volt köztünk a legjobb. De síelni és teniszezni is na­gyon szeretett. Tizenhat éves korun­kig mindkét sportágban legyőzött minket. Aztán fordult a kocka. Mi lettünk gyorsabbak. Nehezen visel­te, ha veszített. Életre szóló tanácsokat kaptak tőle? Nem volt nagy tanácsadó. Egé­szen egyszerű észrevételei voltak, (Zúzana Mináőová felvétele) „Még mindig apánk vállába kapaszkodunk..." amelyek jól jöttek a mindennapok­hoz. Oscar-díjas rendezőként is meg­maradt normális embernek. A világ­siker semmit nem változtatott rajta. Nagyvonalú ember volt, aki önzetle­nül segített, ha kellett. Senkivel szemben nem fitogtatta művészi nagyságát. A legegyszerűbb ember­re is úgy tekintett, mint egy Nobel­­díjas kutatóra. Ötvennégy évesen, gondolom, már nincs gördeszkája. Nekem? Hogyne lenne?! Bárhova utazunk is Csehországban, viszem magammal. Nekem a sport nagyon fontos. Télen síelek, hódeszkázom, nyáron görkorcsolya, gördeszka, ta­vasztól őszig sziklamászás. Sérülések? Szerencsére ritkán. A legemléke­zetesebb balesetünk kamaszkorunk­ban történt. Tizenhat-tizenhét éve­sek lehettünk, amikor Matéjjel, a fi­véremmel mindketten csúnyán kifi­camítottuk a bokánkat. Anyánk jól elnáspángolt bennünket. Épp akkor­tájt intézte ugyanis a kiutazási enge­délyünket Amerikába. Már megvol­tak a repülőjegyek. Két hónapig fut­kosott, intézkedett szegény, miköz­ben mi deszkáztunk és görkoriztunk. Elsőként Matéj bokája ficamodon ki. A haveijaink cipelték haza. Amikor anyám meglátta, hogy nem bír lábra állni, akkora patáliát csapott, hogy a srácok azonnal elhúztak. Visszajöt­tek gyorsan hozzám, és folytattuk. Három órával később már én is moz­dulatlanul feküdtem a földön. Gyakran megtörtént, hogy mind­egyiküket ugyanaz a baj érte? Vagy pár óra, vagy pár nap lefor­gása alatt! Ikrek esetében ez így szo­kott lenni. A barátaink engem is ha­zacipeltek. De velem már nem jöttek be. Letettek az ajtó előtt, és elszelel­­tek, nehogy az anyám nekik is leke­­veijen egy-egy pofont. Három nap alatt kellett összeszedni magunkat, mert akkor repültünk. Mivel anyai szárnyak alatt nőt­tek fel, onnan jött a szigor? Nem volt ő szigorú egyáltalán. Teljes szabadságot kaptunk tőle, amivel nem éltünk vissza soha. A kényeztetést Amerikában, az édesapjuknál élték meg? Nem voltunk elkényeztetett gye­rekek. Még csak azok közé sem tar­toztunk, akik rendszeresen ajándé­kokat kaptak Nyugatról. Apánk sem ebben a formában akart kárpótolni bennünket a távollétéért. Néha elin­tézett valami fontosat, amivel mind­kettőnknek nagy örömet szerzett. Postai úton például havonta eljutta­tott hozzánk egy katalógust, amely­ből választhattunk három hangle­mezt, amelyek aztán két hónap múl­va meg is jöttek. Igaz, a küldemény láthatóan fel volt bontva, majd újra visszaragasztva, a lemezek pedig jól össze voltak fogdosva, többször le­játszva, de amit rendeltünk, az min­dig megérkezett. így hallgathattuk itthon a Sex Pistols és a The Clash felvételeit, és akkor, tizennyolc éves korunkban ennyi éppen elég volt ah­hoz, hogy punkzenekart alapítsunk. A Formán-filmekben is fontos szerepet kapott a zene. Elég, ha csak az Amadeusra és a Ragtime­­ra gondolunk. Apám rajongott Mozart muzsiká­jáért, de ha zenét hallgatott, akkor Jacques Breit, Edith Piafot vagy El­vis Presleyt. Szerette a Beatles és a Rolling Stones dalait is. Mick Jag­­gerrel alá is íratta nekünk az egyik le­mezét. A nála töltött időben volt közös házimozizás? Amikor együtt néz­ték meg valamelyik fdmjét, majd jól kielemezték? Csak akkor, ha mi kértük. Magától soha nem jutott eszébe, hogy vala­melyik rendezését levetítse. Nem kényszerített ránk semmit. Ha közö­sen ültünk a képernyő elé, akkor ho­kit néztünk. A New York Rangers csapatának drukkolt, egyetlen mér­kőzésüket sem hagyta ki. De a töb­biek játéka is érdekelte, ha cseh já­tékos volt a csapatban. Aztán jöhe­tett a vacsora, a kártyaparti, a behűtött pilzeni, és ha megkértük, hogy me­séljen, akkor képes volt hajnalig megállás nélkül mesélni. Nyolcvanötödik születésnapjá­ra az édesanyjukat is meghívta, akitől papíron csak akkor vált el, amikor már tudta, hogy feleségül veszi Martina Zboíilovát. Hogyan zajlott le annyi év után kettőjük nagy találkozása? Anyám sokáig töprengett, mit te­gyen. Nagy nehezen aztán mégis úgy döntött, hogy velem tart Connecti­­cutbe. Előtte öt napot New Yorkban töltöttünk, ahol már mindketten azon izgultunk, mi lesz majd apánknál, hiszen sok-sok év után találkoztak újra. Kár volt izgulni. Azt a három napot mindannyian csodásán éltük meg. Apánk kedélyesen szivarozga­­tott, és láthatóan élvezte anyám tör­téneteit. O mindig ilyen volt. A leg­­kiélezettebb helyzeteket is mesterien megoldotta. Tavaly áprilisban, élete utolsó napjaiban ott tudtak lenni mel­lette? Váratlanul ért bennünket apánk halála. Természetesen tudtuk, hogy beteg, de 2017 szilveszterén, amikor nála voltunk, nem sejtettük, hogy utoljára látjuk őt. Ugyanúgy búcsú­zott tőlünk, mint máskor. Könnyek nélkül, vállveregetéssel. Semmi olyat nem olvastunk le az arcáról, hogy rettegve utaztunk volna el tőle. Bár egyre kevesebbet beszélt, és le­romlott a látása, erősnek láttuk. Áp­rilisra terveztük a következő utat. Amikor Martina jelezte, hogy nagy a baj, azonnal intézkedtünk, de mire odaértünk, meghalt. Pár nappal ez­előtt emlegettük őt Matéjjel. Érde­kes megállapításra jutottunk: már mindketten a magunk útját járjuk, de még mindig az az érzésünk, apánk vállába kapaszkodunk.

Next

/
Thumbnails
Contents