Új Szó, 2018. december (71. évfolyam, 275-297. szám)
2018-12-15 / 287. szám
reim voltak, mint Fonod Zoltán, Gály Iván, Zsilka László. A hazai magyar újságírásnak abban az időszakában a kor minden eszmei-politikai sematizmusa és cenzori korlátozása ellenére (lapzárta után addig nem indulhatott el a nyomdagép, amíg minden kész oldal levonatára külön-kiilön rá nem került az „eszmeőr”engedélyét jelző zöld pecsét!) megjelent a témaközeliség, a köznapok gondjai, a riportokban egy belső emberi melegség. És ottfogott még igazán lehetett írni, ám ezernyi más emberi problémáról igen. Ez a szakmai-tartalmi kiteljesedés 1968-ban érte el a legintenzívebb időszakát, aminek az ötven évvel ezelőtti augusztusi katonai megszállás vetett zord véget. A szerkesztőségen belüli személyes frontvonalak kialakulása után egyesek szemében én is „áthasonultam” jobboldali opportunistává, meg más egyébbé, és többedmagammal rövid úton kipenderítettek. lást, új fent többedmagammal, csak az adta meg nekem/nekünk, amikor 1989 után én is visszamehettem az Új Szóhoz. Ekkor talált rám kedvenc zsánerként a beszélgetés, az inteijú, amihez azóta is kitartóan hű maradtam. Föl-fölmerült már bennem, vajon mit ad nekem ez a beszélgetős műfaj? Nos, a vá- 9 lasz prózai: nyilvánosságra A valamivel ennél is „szebb korú” riporter pedig úgy néz vissza életének az Új Szó által döntő módon befolyásolt elmúlt évtizedeire, mintha (kényszer)pihenőkkel ugyan, ám így is kalandos, közös közéleti körutazáson lett volna az olvasók útitársa. Ha kérhetem: lépdeljünk továbbra is közösen ezen a kalandos úton. Miklósi Péter A publicisztika dühös műfaj A sportrovat irodája az Astra szállóban: Tomi Vince (balról), Szabó Zoltán és Zsigárdi László. A háttérben a képernyőn a kihagyhatatlan lottószámok. A neve egyet jelentett a sportrovattal, kommentárjairól mindenkinek volt véleménye. Tomi Vincével tavaly, a 80. születésnapja alkalmából készítettünk interjút, ebből válogattunk. Valakit dicsérsz, valakit letolsz „Azt mondják, hogy mindenki olvasott engem, népszerű voltam. Azt hiszem, azért lehetett ez így, mert rájöttem, hogy a publicisztika dühös műfaj, a jó értelemben vett düh élteti. Valakit dicsérsz, valakit letolsz. A lightos dolgokat az olvasó nem szereti. Ezért igyekeztem vagy jól letolni valakit, és ha megérdemelte, még rá is tettem egy lapáttal, ha pedig nagyon jól játszott egy csapat, akkor megtoldottam még egy kicsit, hogy még szebb legyen. Ha rossz volt a meccs, ironizáltam, szarkasztikus voltam, nyomtam a gyilkos szatírát. Úgy kell írni, hogy öröm legyen olvasni. A publicisztikáimnál mindig ügyeltem arra, hogy legyen benne feszültség, ne legyen unalmas. Legyen egy jó kezdés, a közepén se lanyhuljon - ha már éreztem, hogy laza, akkor bedobtam valami gaget. A végére meg kell egy poén, ami megmarad az emberek agyában.” Hogy merte megírni?! „A DAC-ban nagyon szerettek, ha ment a csapatnak, ha dicsértem őket. Persze, ha nem ment nekik, akkor megbíráltam őket. Kétszer ki is tiltottak, arra hivatkozva, hogy félretájékoztatom a nyilvánosságot. Aztán leültünk, megittunk egy üveg konyakot, és kibékültünk. Nem volt semmi gond. Gond egy másik dél-szlovákiai klub tulajdonosával volt. Akkor Szikora György volt ott a tréner, aki mindent elmondott nekem. Megírtam valamit, ami nem tetszett a tulajdonosnak. Felhívott, megkérdezte, honnan vannak az információim. Valamit motyogtam. O csak folytatta:- Többé nem akarom látni a meccseinken, és elküldöm az embereimet, ők majd megmutatják önnek, hogyan kell újságot írni! Megijedtem, amikor mentem haza, csak azt néztem, nincs-e az autóm összetörve. Többet nem is mentem oda, de felhívtam a játékosokat, igaz-e, amit írtam. Azt mondták, igaz, de hogy mertem megírni?!” 100 korona büntetés .Annyira dühített, főleg kezdő koromban, hogy csak a Pravda utazott külföldre, az Új Szó sehová, hogy kitaláltam egy áprilisi tréfát. Egy focimeccs tudósításának azt a felcímet adtam: A tévéterembe beküldött munkatársunk jelenti... A nyomdászok röhögtek, a korrektor is úgy hagyta, mert ő csak azt javította ki, amit elszedett a nyomdász. De volt még egy ún. szuperos az Új Szóból, aki felülbírálhatta a korrektort. O észrevette, leállította. A főszerkesztő behívatott:- Tomi elvtárs, nem lehet, pártlap vagyunk! - De április elseje van... - Nem szabad, Tomi elvtárs, nekünk nem szabad ilyet csinálni. Úgyhogy végül nem jött le. Egyszer egy kolléga mártott be a szerkesztőségben. Prágában jártam egy Sparta-Ferencváros kupameccsen, ahol a játékvezető jól megtolta a Spartát. Azt a feleimet adtam a cikknek: Kunze játékvezető segítségével. A lapindító értékelésen egy illető felszólalt, hogyan lehet így írni a saját, azaz a csehszlovák csapatunk ellen? Pedig minden cseh lap ugyanezt írta. Az akkori főszerkesztő csak azt közölte velem:- Te, megbüntettünk száz koronára! Különben nem értett a sporthoz. Egyszer jöttem haza Dániából a kézilabdavilágbajnokságról, véletlenül jóváhagyta a pártközpont, kiengedtek Nyugatra. Prágában a reptéren találkoztam a főszerkesztővel, aki a központi pártbizottság ülésén járt ott. Megkérdezte:-Hol jártál?- Dániában.- Hoztál pornót? Ez volt az első kérdése. Egyébként hoztam, két ingembe került!” Legalább egy magyar „Kétszer voltam Madridban Real-mecscsen, Real-Slovanon és Real-Olomoucon. Többször tudósítottam hoki-vb-ről, Moszkvában ötször voltam, emellett Vilniusban, Kijevben is megfordultam. Jártam a labdarúgó Európa-bajnokságon Svédországban. Az nagyon jó élmény volt, teljesen más közelről nézni egy ilyen meccset, mint a tévében. Láthattam a dánokat, azt a strandcsapatot, amelyik végül megnyerte az Eb-t. Voltam a moszkvai olimpián is, de nem szerettem az olimpiát. Elmentem egy versenyre, de addig a többi esemény nekem kiesett! A magyarországi újságírók úgy oldották ezt meg, hogy összebeszéltek, és elmondták egymásnak az információkat. De én csak arról az egy eseményről tudtam írni, amit láttam. A diszkoszvető Bugár Imrének akkor volt egy mondása. A szlovák újságírók kérdezték tőle, hogy mit érez. Erre azt felelte:- Legalább egy magyar volt a dobogón! Ezt nem írta meg egy szlovák se, csak én. Bugár ilyen szókimondó gyerek volt.” Bőd Titanilla Én így emlékezem... Amikor találkoztunk, ő alig múlt húsz, én tizennyolc. Én egy tapasztalatlan vidéki lány, ő fiatal kora ellenére már megélt egyet s mást. Elvárásai voltak velem szemben, ezért sokat kellett tanulnom. Jó mestereim voltak, mindenben segítettek, igazi nagy csapat vett körül. Ma is hálával gondolok rájuk. Megéltünk jót és rosszat, volt móka, kacagás, de sírás is. Ahogy múltak az évek, egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Aztán egy nap úgy gondoltam, most van itt az ideje, hogy elengedjem, de utánam nyúlt, és megfogta a kezem. O most hetven, én „valamivel több” mint hatvan, negyvennyolc éve együtt. Hát nem csodálatos? Szabó Joli Éjszakába nyúló fordítások A pártkongresszusok főbb anyagait általában teljes terjedelemben közöltük. Ilyenkor 4-5 embernek készenlétben kellett állnia, és amikor megérkezett a szöveg, egyenesen „gépbe” kellett diktálni. 1986 nyarán hét hónapos terhes voltam, s az SZKP kongresszusának főbeszámolója nem bírt megérkezni. Az ügyeletes kiadásvezető rám parancsolt, hogy míg várakozunk, addig aludjak a fotelben. Este tíz óra után megjött a fordítanivaló, s jóval éjfél után lettünk kész vele. Nagyon utáltuk a helyzetet, mert addig nem mehettünk haza, míg nem fordítottuk le az egészet, fejenként akár 20-25 oldalt. Valamire viszont mégiscsak jó volt a sok fordítás: olyan rutint szereztünk, hogy évekig ebből éltünk. Pénzbüntetést egyszer, írásos figyelmeztetést pedig kétszer kaptam. Az elsőt - a gépírónővel együtt - azért, mert egy teijedelmes kongresszusi anyagban az SZKP XVI. kongresszusa helyett XIV. jelent meg. írásban azért rótt meg a főszerkesztő, mert kiadásvezető titkárként az első oldalon Gabéíkovo helyett Bőst írtam, ugyanis a kettő nem fért ki. Második megrovásom oka az volt, hogy a március 15-i ünnepségek miatt kihagytam egy hír arról, hogy XY vezető politikus ellátogatott valahova. Kovács Ilona
