Új Szó, 2018. december (71. évfolyam, 275-297. szám)
2018-12-15 / 287. szám
A „mindenes" Harminc évet dolgoztam le az Új Szó szerkesztőségében mint gépírónő, „mindenes”. Ez a „mindenesség” abban nyilvánult meg, hogy ha helyettesíteni kellett valamelyik kolléganőt vagy akár a főszerkesztő titkárnőjét, Tóth Ágit, akkor erre ott voltam én. Nyugodtan mondhatom, hogy ez volt életem egyik legjobb időszaka, holott, mint minden munkahely, ez sem volt vitáktól mentes. Amikor bekerültem a kulturális rovatba gépírónőnek-titkámőnek, a sok munka ellenére úgy éreztem, megérkeztem. Az akkori rovatvezetőtől, Szilvássy Jóskától mint frissen érettségizett, vadóc leányka, nagyon sokat tanultam, amit a későbbiekben is hasznosítani tudtam. Bodnár Gyuszi(ká)tól és Tölgyessy Marikától a magyar helyesírás csínját-bínját sajátíthattam el. Boldog voltam, hogy ilyen remek kollektívába kerültem. Volt olyan helyzet, amikor valaki az' irodából telefonálni szeretett volna, előbb szólnia kellett, hogy álljak le a „fegyverropogatással”, gépeléssel, mert nem értenek semmit. Örülök, hogy annak a régi csapatnak a tagja lettem. Fekete Gabi lyemre. Voltak, akik szeretettel fogadtak, nyomban letegeztek, volt puszi és ölelés is, de akadtak, akik nem értették, pártonkívüliként, ugyanúgy, mint apám, mit keresek közöttük. Ez különösebben nem foglalkoztatott. Újoncként idősnek, fiatalnak előre köszöntem. Ezt csak azért jegyzem meg, mert ez évek óta nem divat már... Hiába töröm a fejem, nem emlékszem pontosan, hányán ültünk a szerkesztőségi irodánkban. Azt viszont tudom, hogy Horváth Éva gépírónő volt az, aki, ha valakit vagy valamit kerestem, azonnal a segítségemre sietett, és persze beavatott a rovat „titkaiba”. Mint általában mindenkinek, nekem is nagy szükségem volt arra, hogy felkaroljanak. Mert bár az egyetemen meg lehetett tanulni sok mindent, az elmélet eltért a gyakorlattól. Hogyan alakult a sorsod a szerkesztőségben? Egyből a belpolitikába kerültél? Állítom, nagy szerencsém, hogy a belpolitikai rovatba kerültem. Egy parányi irodában ült a rovatvezető, Csizmár Eszter Flórián Mártával, akihez az egészségügy és a szociálpolitika tartozott. Mivel Márta már nem akarta vinni ezt a területet, átadta nekem. Kaptam tőle címjegyzéket, fontos és szükséges telefonszámokat és számos jó tanácsot, mit hogyan csináljak, mire figyeljek. Kezdetben csak a két tárca sajtóértekezleteiről tudósítottam, miközben ügyeltem arra, hogy ne csupán száraz tényeket közöljek. Bár a tudósítás mint műfaj nem ad lehetőséget sok mindenre, igyekeztem pluszinformációkhoz is hozzájutni. Úgy gondoltam, mi, magyarok kapjunk többet annál, mint amit a szlovák sajtóiroda közöl. Közben írtam jegyzeteket és glosszákat is, majd fokozatosan, amikor már otthonosabban mozogtam a témákban, lehetőséget kaptam más műfajok kipróbálására is, kommentárokat, helyzetelemző cikkeket, riportokat írhattam. Az egészségüggyel és a szociálpolitikával foglalkoztál elsősorban. Mi vonzott ezekben, mit tartottál fontosnak megírni, megmutatni, bemutatni ezen a területen? A betegek, az elesettek kiszolgáltatott helyzete, a hivatalok packázása, az igazságtalanság, a jogtalanság volt az, amit nem tudtam szó nélkül hagyni. Olvasóink levelekben kértek segítséget a szerkesztőségtől, később egyre többen már velem tudatták a keserűségüket. A főszerkesztővel, rovatvezetőmmel egyeztetve oknyomozó, tényfeltáró riportok születtek, holott akkor még ezeket a jelzőket nem használtuk. Ha az egészségügyi ellátás volt a riport témája, kellően fel kellett készülnöm. Akkoriban volt világháló, könyvtár viszont igen. Meg néhány ismerős orvos, akik elláttak tanácsokkal, ismeretekkel. És amikor nehezebb, bonyolultabb, összetettebb volt a téma, orvostanhallgató lányom volt a segítségemre. Hiába akartak az illetékesek mellébeszélni, gondolván, mit ért hozzá egy firkász, amikor szembesültek azzal, hogy otthonosan mozgok a témában, nehezebb dolguk volt. Minden témát alaposan körbe kellett járni, nehogy a fejünkre koppintsanak a pártközpontban. Én talán nem, de a rovatvezető és a főszerkesztő bajba került volna. Mert a problémás ügyek is foglalkoztattak mindig. Utánajártál zűrös dolgoknak, hogy elintéződjenek. Sokat harcoltál mások igazáért. Ebben mi vezérelt? A két terület, amelyeket felügyeltem, nem tartozott azok közé, amelyek eredményeivel az állam túlzottan dicsekedhetett volna. Igaz, a nyolcvanas évek elején jelen voltam néhány új kórház átadásánál, Érsekújvárban, Léván, de írásaimban nem kerülhettem el a szembeötlő hiányosságok felsorolását sem. A kedvemre való, igazi nagy témák a kisemberek problémái voltak, ahol az egészségügy kapcsolódott a szociálpolitikával. Az egészségkárosultak járadékának oda nem ítélésére gondolok, a támogatások megtagadására, a gyermekvédelemre, az öreg- és gyermekotthonok helyzetére, és sorolhatnám. Nagy bánatomra, ezek a problémák ma is napirenden vannak. Az eltelt évtizedek, a megváltozott rendszer ellenére. Mintha a rendszerváltás az emberek fejében elmaradt volna. Túdsz-e témákat említeni, amelyek meghatározták a pályádat, és a mai napig emlékszel rájuk? Néhány hete elkezdtem rakosgatni a szekrényekben, és rátaláltam azokra a dobozokra is, amelyekben az újságból kivágott írásaimat tároltam. Válogatás nélkül kidobtam a teljes „archívumomat”. Az előszobaszekrényben valahogy mégis maradt egy doboz, amelyben 1999 óta raktároztam a megjelent cikkeket. Bekerült közéjük néhány régebbi írásom is. Szó sincs arról, hogy ezek meghatározták volna a pályámat, valami miatt mégis eltettem őket. Melengetik a szívemet, szép emlékeket idéznek. A véletlenen múlott, hogy anno elküldték egy utazási iroda sajdaiom ko run átmeneti íaoszaKotr A november 17-ét követő napokat, majd a tüntetéseket az Új Szó nem igazán kommentálta, nagy volt a káosz. A főszerkesztő, ha éppen bent volt, és nem hívatták a pártközpontba, halálsápadtan járta a folyosókat, az egymásban megbízó kollégák pedig suttogva taglalták a történéseket. Talán már 24-e után futottam össze a folyosón Szilvássy Józseffel, és kérdeztem tőle, mi miért nem írunk a tüntetésekről? Rám nézett, és azt monda: menj és tudósíts. Hamarosan a szerkesztőségben generációváltásra került sor, Szilvássy József lett a főszerkesztő. Nem lehetett tudni, a pártlapból hogyan lesz független napilap. Szembe kellett nézni a múlttal, szerencsére az olvasók nem fordultak el a laptól. Az általam felügyelt egészségügy és a szociálpolitika is óriási változásokon ment át, a nehézségekről, a visszaélésekről szabadon lehetett írni. Megváltozott a szerkesztőség is, gondolok a munkatársak összetételére, a lap szerkezetére, struktúrájára? A szerkesztőség összetétele akkor még nem nagyon változott, a régi komcsik nyugdíjba vonultak, s ha akadt, aki nem értett egyet a rendszerváltással, az csendben volt. A szerkesztőség vezetősége rendszeresen tájékoztatta a „közkatonákat” a tervekről. Megtudtuk, hogy megszereztük a jogalanyiságot, s mivel befektető kellett, francia lesz a tőkeerős partnerünk. Voltam olyan helyzetben is, hogy majdnem elmentem a laptól. Jobboldali kormány volt hatalmon, és az egészségügyi miniszter új szóvivőt keresett. Amikor felhívott, majdnem kiesett a kagyló a kezemből. Megkért, menjek be hozzá. Azt hittem, hogy mint megtörtént néhányszor, újságírók KapiaK a lejiutei a szoismeuesetue, a iossz szórendre. Válaszoljunk a címben feltett kérdésre is. Mi van veled mostanában? 2004-ben elértem a nyugdíjkorhatárt, s akkoriban az volt a divat, hogy el is küldték az embert azzal, hogy szerződésre dolgozhat tovább. Dolgoztam is, élveztem, hogy én javaslom azokat a témákat, amelyekkel foglalkozni akarok. 2005 novemberében megszületett Andrea lányom fia, Luki unokám, s ő lett számomra a világ közepe. Amikor másfél éves lett, a vörösmajori otthonában hétfőtől péntekig betöltöttem a főállású nagyi szerepét. Fokozatosan jégre tettem az írást, de ha a szerkesztő kollégák felajánlottak egy-egy témát, örömmel, élvezettel láttam neki a feladatnak. írásaim a napilapban, riportjaim a Családi kör mellékletben, a Vasárnapban jelentek meg. 2011-ben Kati lányom is anyuka lett, hétköznapokon az ovis Luki helyébe Sarah lépett, amikor szükség volt rá, hozták a szülei. Azóta is, amikor kell, hol váltakozva, hol együtt, velem vannak. Figyeled-e a lapot azóta, hogy nem jársz be rendszeresen a szerkesztőségbe? Ha jól emlékszem, évek óta nem tettem be a lábam a szerkesztőségbe. Főleg azért, niert az egy teremben ülő kollégákat zavarná, ha valakivel beszélgetni kezdenék. Gondolom, az új helyen sem más a helyzet. Egyébként másutt is lehet találkozni, nem csupán a szerkesztőségben. Lehet, hogy furcsa, amit mondok, az Új Szót nem figyelem, a napilapban és a Vasárnapban csak az általam kedvelt szerzők írásait olvasom. Többnyire örömmel, élvezettel. Tallósi Béla Örömkönnyek Rozsnyón 1948. december 15-én nagy pelyhekben hullott a hó Rozsnyón. „Magyar újság jelent meg!”- kiabálta a rikkancs a Bányászok terén, s pillanatok alatt elkapkodták az Új Szó első számát. Nekem is jutott egy, hazafelé menet örömmel lobogtattam, és terjesztettem a jó hírt. Mire hazaértem, nemcsak a hópelyhektől, hanem a könnyeimtől is átnedvesedett a hallgatás hosszú évei után megjelent első magyar lap. Örömkönynyek voltak ezek. Amint lehetett, előfizettem. Kezdettől fogva az egész lapot elolvastam még akkor is, amikor fiatal vendégmunkásként Csehországban, kőtörőben dolgoztam. Társaimmal együtt alig vártuk, hogy megérkezzen, mert ott az Új Szó jelentette az egyedüli kapcsolatot a magyar kultúrával. Később, amikor munkáslevelezőket keresett a lap, jelentkeztem, és rendszeresen tudósítottam a Csehországban dolgozó magyar munkások életéről. Majd csaknem 30 évig belső munkatársa voltam. Számomra az Új Szó olyan, mint a kenyér. Naponta kézbe veszem, és naponta fogyasztok belőle. Nincs olyan száma, amit legalább ne lapoztam volna át. Balázs Béla
