Új Szó, 2018. december (71. évfolyam, 275-297. szám)
2018-12-08 / 281. szám
SZALON ■ 2018. DECEMBER 8. www.ujszo.com KÖNYVMOZAIK \v Tim O'Reilly: WTF? '' Miért rajtunk múlik, hogy mit hoz a jövő? Az életünket a technológia alakítja, és a gépek irányította, ellenséges világ már egyáltalán nem is tűnik távolinak. Az Amazon, a Google vagy az Über működését figyelve érzékelhetjük, miképpen kezdtek el uralkodni felettünk az algoritmusok. „Technológiai kutató és vállalkozó vagyok, aki megtanulta, hogy észrevegye az eltérést aközött, ahogyan a dolgok vannak, és ahogyan lehetnének, így olyan kérdéseket tehetek fel, amelyekre a válaszok egy jobb jövő felé mutatnak." Tim O'Reilly 40 éve, a techipar pionírjaként figyeli és alakítja a Szilícium-völgy aktuális trendjeit, melyek évről évre végigsöpörnek a világon, gyökeresen megváltoztatva a mindennapjainkat. A szerző új könyvében a mesterséges intelligencia által gerjesztett kihívásokra és aggodalmakra kínál gyakorlati megoldásokat. (Fordította: Farkas Nóra, Kozma Dániel. Typotex. 474 oldal) vv Anna Politkovszkaja: Orosz napló '' Anna Politkovszkaját, az egyik legbátrabb orosz újságírót 2006 őszén bérgyilkos lőtte le Moszkvában. Közvetlenül a halála előtt fejezte be mellbevágó, „testközeli" feljegyzéseit a putyini Oroszország erőszakos, korrupt valóságáról. A szerző szenvedélyes, mégis tárgyilagos krónikáját nyújtja a szabadság elvesztésének, a 2003. decemberi parlamenti választásoktól 2005 zord nyaráig. Az Orosz napló több a közelmúlt történelmének egyszerű elbeszélésénél. Figyelmeztetésül és intésül is szolgál a populizmus és az álhírek világában, amelyben a szabadság új ellenségei szorgalmasan tanulnak egymástól. A putyini hatalmi eszközök vírusként terjednek a világban, és ha nem ismerjük fel őket időben, sikerre is vannak ítélve. Politkovszkaja könyve nem orosz történet, hanem egyetemes lecke a szabadság törékenységéről - igazságát pedig saját tragikus halála nyomatékosítja. (Fordította: Szieberth Ádám. Athenaeum Kiadó. 413 oldal) vv David Foster Wallace: Végtelen tréfa ■ David Foster Wallace főműve, a Végtelen tréfa a jövőben játszódik, amikor Kanada, Mexikó és az Egyesült Államok egy ONAN (Organization of North American Nations) nevű szuperállammá olvad össze. A regény szereplői egy teniszakadémia növendékei és egy alkohol- és drogelvonó intézet bentlakói, valamint québeci radikálisok egy csoportja, és mindenkit az az egy cél vezérel, hogy megtalálja a Szórakoztatásnak, annak a filmnek a mesterkópiáját, ami - ha az ember egyszer is megnézte - nem hagyja, hogy azután egyéb tevékenységet folytasson. A Végtelen tréfa lényegi kérdéseket feszeget: mi a szórakoztatás, és miért uralja az életünket, miképp hat az emberi kapcsolatainkra a szórakozás iránti vágyunk, és mit árulnak el rólunk az általunk választott örömök. (Fordította: Kemény Uli, Sipos Balázs. Jelenkor Kiadó. 1016 oldal) 40 összezárt férfi, csak egy WC van és sehol egy zuhanyzó Amikor a Das Boot sorozatban Simone megkérdezi a tengeralattjárón szolgáló öccsétől, hogy „Milyen az élet odalent?”, a címben olvasható választ kapja. A frappáns mondat tökéletesen foglalja össze Wolfgang Petersen eredeti, 1981- ben bemutatott A tengeralattjárójának, és a később nagyjából másfél órával hosszabb rendezői változatának lényegét, ám az első két rész alapján (a sorozatot bemutató Epic Drama csatorna ennyit mutatott meg elöljáróban a sajtó képviselőinek) az új Das Bootból pont ez a koszos összezártság érzés az, ami fájóan hiányzik. Vannak azért jó híreim is: a német-angol-francia koprodukcióban készült széria nem elégszik meg azzal, hogy pusztán remake-je legyen Petersen eredetijének, hanem látványosan próbál új utakat keresni olykor több, máskor kevesebb (de inkább kevesebb) sikerrel. Az ikonikus filmzenét a sorozat is használja, de ezt leszámítva leginkább olyan érzésünk van, mintha egy eredeti produkciót néznénk, nem pedig egy újrázást. Az alkotók valószínűleg érezték, hogy Petersen eredetije ugyan máig működik, de divatosnak cseppet sem nevezhető: 2018- ban nem menő olyan sorozatot készíteni, amelyben egyetlen fontosabb női szereplő sincs, márpedig egy II. világháborús szériába, ami egy tengeralattjárón játszódik, egyszerűen képtelenség becsempészni egy nőt, mert nők akkoriban nem szolgálhattak tengeralattjárón. Ez a helyzet egy drasztikus dramaturgiai változtatásra vette rá a készítőket: a tengeren, pontosabban a tenger alatt játszódó szál mellé írtak egy hasonlóan fontos, második szálat is, aminek a cselekménye már egy francia kikötővárosban fut, a főszereplője pedig az egyik kihajózó katona nővére, aki az öccse miatt belekeveredik egy partizán-összeesküvésbe, ami már csak azért is érdekes, mert Simone amúgy maga is német tisztek között dolgozik. A furcsa az egészben, hogy ez a szál teljesen működőképesnek hat - egyedül az angol koprodukció miatt belekényszerített angol anyanyelvű színészek erőltetettek kicsit -, legalábbis önmagában. A tengeralattjárós, klausztrofób szál mellett azonban már nem állja meg a helyét. Míg Wolfgang Petersennél beszorultunk a tengeralattjáró szűk falai közé az izzadt legénységgel, és együtt éreztük át velük a tenger alatt úszó fémkonzerv minden vészjósló zaját/zörejét, egy pillanatnyi pihenőt/menekülést sem kapva a klausztrofóbiából, addig itt Andreas Prochaska rendező egymás után vágja be a kikötővárosban zajló lázadó szál és a tengeralattjárón játszódó háborúzós vonal eseményeit, és bármilyen nívós legyen is az előbbi, egyszerűen kinyírja az utóbbihoz feltédenül szükséges bezártságérzetet. Önmagában nézve hiába működik itt minden, ha a két szál kioltja, és nem erősíti egymást. A nyolcrészes széria a saját kompromisszumaiba bukik bele, de az is igaz, hogyha szimplán megcsinálják ugyanazt, amit Petersen, annak se lett volna sok értelme. Úgy tűnik, ez egy olyan helyzet, amelyből nem lehetett győztesen kijönni. Tóth Csaba
