Új Szó, 2018. december (71. évfolyam, 275-297. szám)
2018-12-08 / 281. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2018. DECEMBER 8. Ili TARCA A SZALONBAN Németh Zoltán A női magyar eferefe éfévifikefe mofondofok nefekefed vafalafamifit - Kanyicska Iloka néni hihetetlen sebességgel elpörgetett, elmondott mondata zakatol a fejemben, most, itt, Varsó közepén. Hatéves lehettem, amikor átjött a szomszédból, hogy anyunak megsúgjon, elmondjon valami titkot, amit én nem hallhattam, nem érthettem - és bár hallottam, tényleg nem értettem. Azóta néha vissza-visszatér ez a mondat, próbálom folytatni, de a szavak homokpergéséből elfújta a szél a jelentést, hiába csikorog fogaim közt a homok, sérti fel nyelvemet a sok apró kövecske, csak a jelentéstelenség véres ízét érzem minduntalan. A Hala Mirowska környékét már hajnal óta megszállják a legkülönfélébb árusok. Az épület bal oldalán húzódó járdán legalább ötven méteren át váltják egymást a szánalmas, törülközőkre kirakott szegényes áruk: használt cipő, használt ékszer, használt mákdaráló, kopott fedelű könyvek elsárgult lapokkal, molyrágta kabát, színét vesztett sál, nyelv sapka, szvetter. Egy-egy idős árus képes órákig ácsorogni aprócska választéka mellett, hóban, fagyban, kánikulában, a pár fillért érő kínálat fölött toporogva, megszólítva a járókelőket, tevékenységüket szinte a koldulás felé hajlítva. A falhoz támaszkodva néhány utcai alkoholista, akik bonyolult kapcsolatot építenek az árusokkal. A Hala Mirowska előtti téren kétoldalt virágárusok hosszú sora, a köztük lévő terecskét már szintén hajnalban foglalták el az illegális árusok. Egy ősz hajú férfi spárgára felfűzött szárított gombát, ha közelebbről megnézzük, barna tinórut kínál. Egy nénike apró papírtálkában málnát, ribizlit. Egy másik mezei virágokat. Körülöttük két oldalt romák, egy idősebb és egy fiatalabb bajszos férfi, kezükben flanel ágyneműhuzat, fehér alapon kék virágokkal, mellettük a földön ugyanez méteres magasságig pakolva. A két férfival szemben két fiatal roma nő, párnákat, térítőkét kínálnak, körülöttük két kislány és egy kisfiú szaladgál, néha befútnak a Halába, ácsorognak és nevetgélnek. Varsó, egy nyári reggel, a forgalom az Aleja Jana Pawla Il-n még csak most lendül bele. A nők néha átszólnak a férfiakhoz, máskor a lányoknak kiabálnak valamit. Megtorpanok. A lányokhoz intézett, egészen más artikulációval képzett kemény, dallamos nyelv üteme szinte kővé dermeszt. Meg kell állnom. Nem akarom elhinni. Megállók, és újra hallom ezt a fúrcsa, távoli dallamot, kopogó mássalhangzókkal és hosszú, kitartott magánhangzókkal, szinte beleszédülök. Magyarul beszéltek a lányokhoz. Az első napokban mindig úgy ólálkodtam körülöttük, hogy semmilyen módon ne kerüljek kontaktusba velük. Nézegettem a virágokat, és a hátam mögé figyeltem, a roma árusok beszélgetéseire koncentráltam. Aztán elléptem oldalra, mintha csak megnéznék egy fontos üzenetet a telefonon, várnék egy késésben lévő személyre, máskor a vásárlás előtti határozadanságot, hezitálást játszottam el. Húztam az időt. Kész csoda, hogy ráismertem a nyelvre, amelyen a nők beszéltek. A magyartól nagyon messze állt, mégis, hozzá a legközelebb. Talán úgy tudnám a legpontosabban megfogalmazni, hogy a magyar egy rendkívül archaikus és módosított változatáról van szó, amelyet csak és kizárólag a nők használtak egymás között. A férfiak mindig, minden esetben lengyelül beszéltek egymással, a nőkkel és a gyerekekkel is, míg a nők csak akkor váltottak át magyarra, ha nem volt a közelben férfi vagy kisfiú. Szinte hiheteden, hogy egy ennyire archaikus nyelvváltozat fennmaradt, teljesen elképesztő. Egészen megdöbbentő volt hallani a folyamatos múlt időt: challaa, lataa. A néma h helyébe legtöbbször a eh került - ez talán a körükben már egyáltalán nem használt roma, még valószínűbb, hogy az általánosan használt lengyel nyelv hatása. Éppígy a v áttűnése a bilabiális, két ajakkal képzett v-be, mintha két ajakkal próbálnánk kiejteni a v-t, amit például a szlovákok alkalmaznak az -ov végű szavakban. Mióta élhetnek Lengyelországban? Roma, cigány nyelven nem hallottam tőlük egyeden mondatot sem, de valamilyen titokzatos okból kifolyólag, úgy tűnik, a magyar megmaradt, átminősült a nők titoknyelvének. A férfiak minden bizonnyal elcsíphettek ebből foszlányokat, de mintha egyáltalán nem érdekelte volna őket. Női beszéd, gondolták, és tovább nem foglalkoztatta őket. A legelképesztőbb felfedezés az volt, hogy ebben a magyar nyelvben voltak nemek! Pontosabban csak női nem, női nemet jelző hangok, amelyet olyan igék végére helyeztek, melyek nők munkavégzésével kapcsolatosak, ez a talán szláv hatásról tanúskodó -la toldalék. Körülbelül két hétig árusítottak, majd mintha sosem jártak volna erre, eltűntek. Teljesen kétségbeestem, és vádoltam magam, miért nem szólítottam meg őket. Szinte naponta kijártam a piacra, bevásárlás ürügyén kerestem a harsány férfiakat és nőket, de semmi. Mígnem egy hónap múlva felismertem az egyik nőt. A Hala Mirowska előtt ült kis széken, gitározott, énekelt, és sapkájába várta az aprópénzt. Muszáj volt megszólítanom. Semmit sem tudott arról, hogy magyarul beszél. Szüleitől és nagyszüleitől örökölte ezt a nyelvet, amelynek neve sincs. Igen, csak a nők használják, egészen kis koruktól kezdve. Nem, a férfiakat egyáltalán nem idegesíti, úgy vannak vele, hogy amiképp a menstruáció sem tartozik rájuk, női dolog, úgy ez a női beszéd sem érdekli őket. Hadd örüljenek maguknak. Igen, nem messze innét, Sulejówekből. Van még 5-6 település, ahol használják a nők ezt a nyelvet. Van egy mondájuk Esztefan magyar királyról, aki idevezette őket. Lengyelül beszélgettünk, néha belekevertem egy-egy magyar szót. O volt a legjobban meglepődve, hogy ezek egynémelyikét érti. Itt állt előtte egy férfi, aki használta az ő női nyelvét. Ezen szinte nevetnie kellett. Lett egy történetem erről az egészről. Arra gondolok, hogy amikor Báthory István erdélyi fejedelem Krakkóba jött elfoglalni a lengyel trónt, nemcsak a reneszánsz költő Balassit hozta magával, de cigány zenészeit, táncosait is. Vagy egy cigány csoport az udvartartás mellé szegődött. Eljutottak Krakkóig, majd a király halála után egyre északabbra vándoroltak, mígnem Varsó megállította őket. Sulejówek Varsótól keletre található, a lengyel főváros agglomerációjának része, és mint ilyen, mindig is nagyobb lehetőséget biztosított a túlélésre, mit a vidék. Egy ideig nagy terveket szőttem a téma kapcsán. Tudományos cikkek, szenzációs interjúk sorozata, antropológiai és nyelvészeti tanulmányok, egy hatalmas monográfia, amelynek lennének történelmi, nyelvészeti (fonetika, grammatika stb.) és kulturológiai fejezetei, terepmunka és nyilatkozatok. De aztán ahogy napok, hetek, hónapok múltán is fejemben kattogtak a lejegyzett szavak és mondatok, kezdtem megérteni a homokfújás hangját, a szél jelentésteli dűnékké fújta össze a homokszemeket. És ezt súgta, egészen a gyerekkorból: ezek az én intim testrészeim, ne adj el, ne árulj el soha. Gyeferefe éfévifikefe mofondofok nefekefed vafálafamifit. FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN A szentek városa VI. / A Sárga Háfiz A szarajevói szentek különleges képességeiről és csodáiról, jámborságáról és állhatatosságáról szóló történetek mellett gyakran bukkanunk sötétebb hangvételűekre, bosszúra vagy szerencsédenségre. Az evliják, akárcsak a nép között vándorló kollégáik a magyar népmesékben, Krisztus és Szent Péter a jókat megjutalmazza, a gonoszokat megbünteti. A Sárga Háfizhoz, a szentek városának talán legismertebb alakjához több ilyen is kapcsolódik. A Sárga Háfizról mégsem hallottak az idegenek, sőt, a városlakók sem mind. Pedig morózus alakja, bizarr legendája olyan klasszikus városi legendává növeszthetné alakját, ha a városimázs felfújná, mint a prágai Löw rabbi és a Gólem, vagy a párizsi operaház fantomja, esedeg az apró, piros emberként emlegetett Tuileriák fantomja, netán a Louvre Belfegorja. Igaz, nem szörnyszülöttről van szó: a Sárga Háfiz (Zuti Hafiz, vagy törökül Sári Hafiz), aki valós személy volt (Hasan-efendija), s aki állítólag arcának színéről kapta a nevét, ugyanis alázatos, szent ember volt. A test örömét nem ismerte, asszony nélkül élt, sem jóságához, sem korántudásához nem volt fogható (háfiznak nevezik azt, aki fejből tudja a Koránt). Igaz, bogarasnak, furcsának tartották, mégis nagy gyógyító hírében állott. Egy történet szerint egyszer valami tréfamesterek elhatározták, hogy megviccelik őt. Egyiküket félig nyitott koporsóba fektették (tabut), szemfedőbe csavarták (cefini), másikuk pedig elszaladt utána: „Jöjjön gyorsan, Háfiz, meghalt ez a legény, el kell mondani a temetés előtti imát (klanjati dzenazu).” Gondolták, megijesztik a jóembert, és amikor majd a halott felül a koporsóban, jót mulatnak a csodáján. A Háfiz elutasította, mondván, ez a hodzsa feladata, mégis rávették. „Elevennek vagy halottnak mondjuk-e a temetési imát?” Kérdezte tőlük. „Ugyan ki hallott már ilyet, hogy elevennek” - csodálkoztak színleg. „Hát persze, így van.” Hagyta rájuk a Háfiz. Elmondták a halotti imát, de nem történt semmi. Csak mikor a Háfizt kikísérve visszatértek társukhoz, s hiába keltegették, jöttek rá: halott van a koporsóban. Nemcsak e horrorisztikus történet kapcsolódik a síri világhoz, de a Sárga Háfiz sírjához fűződő hiedelmek is. Kovaci negyedében a régi temető felső részén található a sír, közvedenül a háború áldozatainak új sehid-temetője mellett. Nisanjait dizájnos fémkerítés keríti, mind a négy oldalán felirat a klaszszikus szögletes kúfi írással, amely egyben modern minimalizmus benyomását kelti. Ez volt az, amire felfigyeltem első találkozásunk alkalmával. Az út, a járda mellett van az emelkedőre vezető keskeny temetőben, melyet a mahala két forgalmas útja, a Ploca és a Sirokac szorongat. Pár nappal azután történt, hogy a városba érkeztem. A szemközti Trebevic árnyékos lejtői még az utolsó hó fehérségével ölelték a völgyet. Újra megjártam az ismert helyeket, és új utakat akartam felfedezni - a Sárga bástyáról (Zuta tabija) jöttem. Még a nevét is elolvastam az apró táblácskán - aztán elfelejtettem. A turbános kövek között dolmányosvarjak bicegtek, férgeket kerestek a sírok olvadó hava, fücsomói közt. Azt mondják, akinek valamijét ellopták, s szeretne rájönni, ki volt a tolvaj, könnyen leleplezheti a Háfiz segítségével. így járt egy asszony is, aki egy másik házba költözött, miközben valaki megfújta a holmijait. Valamicske földet vitt magával a sírról, majd ráimádkozott. Éjfél után nemsokkal a szobában, ahol aludt, egy ősz szakállú, sárgás arcú alak jelent meg előtte zöld csuhában: „Mért nem hagysz békében nyugodni? A holmijaid á bognárok lopták el, akik a csomagjaidról gondoskodtak a költözésnél.” S bizony, így is volt. Más beszámolók azt állítják, elég csak a párna alá tenni a földet, de abban mind egyetért, hogy nem szereti a Háfiz, ha ilyen piszlicsáré földi gondok miatt szekálják, s álmukban gyakran ripakodik rá álmodójára: „Mit akarsz, azanyád, mit zaklatsz!” A Sárga Háfiz sírjáról származó földhöz fűződik például az a hiedelem is, hogy aki akár csak egy csipet földet magával visz onnét, addig nem lel nyugalmat a lelke, amíg azt oda maradéktalanul vissza nem teszi. Csak sokkal később, az utolsó szarajevói napokban jöttem ide vissza - akkor már tudtam, kit rejt a sír. Néhány dolmányosvarjút elriasztva felbotorkáltam hozzá (eszükben sincs elköltözniük Boszniából a tavasz folyamán, itt telelnek-nyaralnak), ekkor láttam ugyanis, hogy kis táblácskán a sarkaknál a kerítés arab felirata fordításban szerepel. Aztán elbúcsúztam a Háfiztól meg a várostól és hazatértem. Azóta nem lelek nyugalmat: cipőmbe ugyanis, míg ott bóklásztam, föld szóródott, s ezt már csak otthon vettem észre. És ez a csipet föld a cipőm orrát azóta úgy fordítja a szentek városa felé, ahogy a mihráb mutatja Mekka, a szent város irányát. Azóta álmomban gyakran fenyeget egy dühös, sárga képű vénember. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
