Új Szó, 2018. november (71. évfolyam, 251-274. szám)

2018-11-21 / 266. szám

141 DUNA, VÁG, GARAM ÉS IPOLY MENTE 2018. november 21. I www.ujszo.com „A tisztelet, a szeretet hiányzik a világból” V. KRASZNICA MELITTA Szeptember 23-án ünnepelte 95. ezületóenapját Gogolé József, akit, bár sok megpróbáltatás árt ólete során - háború, kitelepítós, árvíz, eltemette a feleségét, majd egyetlen fiát is -, máig megőrizte szelíd derűjét, pozitív életszemlóletét. i M-'i Szívesen mesél az életéről, de ta­pasztalatait, gondolatait verseiben is megosztja másokkal. Honnan indult, milyen volt a fi­atalkora? Szegény családba születtem, szü­leim napszámosok voltak, fiatalon én is sokféle munkát végeztem, a földe­ken, építkezéseken, gyárban. Szépen rajzoltam, és az első republikában a cseh fináncok biztattak is, mondták, az állam pénzén elküldenek tanulni, de aztán 1938-ban bejöttek a magya­rok, és ebből a tervből nem lett sem­mi. Pesten kitanultam a géplakatos szakmát, még megvan az iparleve­lem is, amit a Budapesti Lakatosok, Késesek, Köszörűsök, Mérlegkészí­tők, Puskaművesek, Reszelővágók, Vasesztergályosok és Vasöntők Ipartestülete állított ki. A Duna túl­oldalán, a Leányvárral szemben egy olajfinomítóban helyezkedtem el. Mikor lebombázták a veszprémi re­pülőteret, oda akartak áthelyezni minket, azzal az ígérettel, hogy nem kell berukkolnunk. De 1944 júniu­sában mégis megkaptam a behívót, Pestre, Esztergomba, majd Zala me­gyébe kerültem a páncélosokhoz. 1944 karácsonyán egy társammal el­távozást kaptunk, a parancsnok még szavunkat vette, hogy ünnepek után biztosan visszatérjünk. Csakhogy közbeszóltak a harcok, az oroszok bekerítették Budapestet, és már nem lehetett visszamenni. Komáromban a karhatalmi zászlóaljhoz soroltak, itt estem orosz fogságba január 6-án. Megjárta a Szovjetunió mun­katáborait is? Szerencsére nem. Az elfogottak SZÁZ ILDIKÓ Jövőre már az ifjúsági korosztályban versenyezhet az órsekújvári Nagy Mária és Kis Tamás Kristóf, akik jelentős eredmónyeket órtek el ebben az évben. Néhány hete a romániai Nagysze­benben rendezett táncvilágbajnoksá­gon negyvenkét ország hatvanhét in­duló táncospárja közül jutottak be az elődöntőbe, és megszerezték a 11. helyet. Érsekújvárban a napokban megrendezett Viva cup pontszerző versenyen elsők lettek. Kemény edzések és megmérette­tések sorozata előzte meg a világbaj­nokságon elért eredményt. A 2001- ben alapított érsekújvári VIVA tánc­iskola két rendkívül tehetséges ma­gyar neveltje már 2016-ban arany­éremmel és országos bajnoki címmel tért haza Léváról, az Országos Tár­sastánc Bajnokságáról. Vadkerti Viktor és Vadkerti Henrietta, a tán­közt volt vagy 80 munkaszolgálatos és egytucatnyi katona, éjszakára Hetényben szállásoltak el bennün­ket. Mi hárman egy falu közepén ál­ló házba kerültünk, és amikor reggel felkeltünk, azt láttuk, hogy a többi­eket már továbbterelték. Rólunk valószínűleg megfeledkeztek. Gon­doltam, én akkor innen hazagyalo­golok, de megint feltartóztattak az oroszok. Kissé meggyötörtek, ami­kor kivittek az udvarra, mondták, kezeket fel, na, akkor gondoltam, itt a vég, ők meg csak nevettek. Az egyik tiszt viszont megsajnálhatott, mert menlevelet adott, azzal, hogy ha oroszokkal találkozom, azoknak mutassam meg, ha meg németekkel vagy magyarokkal, azok úgyis elen­gednek. Mert hiszen még mindig magyar katonaruhában voltam. Per­sze, féltem, hiszen a katonák sok­szor hamarabb kapták elő a fegy­vert, mint kérdeztek volna. Szeren­csésen hazaértem, de másnap meg a nyilasokjárták a falunkat, keresték a katonaszökevényeket. Jobbnak lát­tam, ha önként jelentkezem Komá­romban a katonaságnál. A háború után aztán újabb megpróbáltatás várt a családjára. Jött a kitelepítés, a deportálás. Mi nem voltunk jómódúak, a szüleim­mel és az öcsémmel Csehországba, Cáslavba vittek. 1946 decemberében két napot vesztegeltünk a hetényi ál­lomáson bevagonírozva, a hidegben, míg az összes szerelvény megtelt szerencsétlen magyarokkal. Ingósá­gainkat vihettük magunkkal, de hát a ház, a szülőföld itthon maradt. Cseh­országban aztán úgy válogattak ben­nünket, mint a rabszolgákat. Ben­nünket nagyon gyorsan kiválasztot­tak, hiszen négy munkaképes ember­ből állt a család. Megint szerencsém volt, jó emberhez kerültünk Vla­­cicére, egy emeletes házban laktunk, más izsai családokkal együtt. A leg­jobban persze az otthon hiányzott, ám az nem igaz, hogy be lettünk volna zárva, mint ahogyan többen mesélik, én kétszer is hazalátogattam azokban az években. A gazdánk megbecsült minket, de hát mindenütt vannak jó és rossz emberek. Igaz, láttam azt is, mennyivel rosszabb körülmények Gogola József a Gyöngyösbokréta éneklőcsoport egyik idei fellépésén (Képarchívum) közé is kerülhettünk volna, egy idő után ugyanis át akartak minket he­lyezni Prágába, a gazda egy másik birtokára. Fel is pakoltak a teherau­tóra, de amikor odaértünk és láttuk, milyen penészes, rossz épületben akarnak elszállásolni, azt mondtuk, mi ott nem maradunk, le se pakol­tunk a teherautóról, visszamentünk Vlacicére. Emiatt se bántottak. Két és fél év után jöhettünk aztán végleg ha­za. Családi házunk üresen állt, mert bár korábban laktak benne Magyar­­országról áttelepítettek, azok válo­gathattak, idővel jobbat találtak és ki­költöztek a miénkből. Az árvízi mentésből is kivette a részét. Megkaptam a katonai behívót, pedig nem is nekem kellett volna be­rukkolnom, valakiével kicserélték az én behívómat. Amikor átszakadt a gát, Csehországból ide vezényeltek minket, pont a szomszéd faluba, Patra. Építettük a gátat, segítettünk, ahol tudtunk. Sokszor nyakig gázol­tunk a vízben. Jól meg is fáztam, hó­napokig kezeltek aztán a Tátrában. Miként lett mentős? Már a deportálás előtt volt jogo­sítványom. Visszatérésünk után kis ideig gépészként dolgoztam egy műhelyben, a hajógyárban, a szö­vetkezeti traktorállomáson, majd amikor megtudtam, hogy sofőrt ke­resnek az ógyallai mentőállomásra, jelentkeztem, és kis ismeretségnek köszönhetően fel is vettek. Éttől kezdve 35 évig, 1983-as nyugdíjba vonulásomig mentősként dolgoz­tam. E hosszú évek alatt megtettem kb. 1,8 millió kilométert, keresztül­­kasul bejártam az egész országot. Az egymilliomodik kilométer után kaptam is egy jelvényt. Azaz 45-ször megkerülhette volna az egyenlítőnél a Földet. Si­került balesetmentesen megtenni ennyi utat? Egyszer belénk hajtott oldalról egy kocsi, más balesetem nem is volt. Akkoriban azonban még nem úgy volt, hogy a mentőben orvos vagy mentőtiszt utazott, magam jártam ki a betegért, balesetekhez, az orvos csak beteglátogatáskor jött velem. Elvégeztem az elsősegély­­tanfolyamot is. Több szülésnél se­gédkeztem, volt, hogy egy fiatal lány a szalmabálák közt szült meg, ott vágtam el a köldökzsinórt. Egy másik asszony meg úgy szült meg a mentőkocsi hátuljában, hogy nem is tudtam róla. Amikor beértünk Ko­máromba, az orvosok jól leterem­tették, miért nem szólt. Mert ha va­lami baja lett volna a kicsinek, en­gem vontak volna felelősségre. Egy öngyilkosjelöltet kilógó belekkel hoztam be, kérdi az orvos, mi tör­tént, Józsi bácsi. Mondom neki, ha­rakiri, doktor úr. Bizony, sok em­lékezetes eset volt. Egy ideig aztán még nyugdíjasként is dolgoztam a szövetkezetben, traktorral, kom­bájnnal jártam. Ma miként telnek a napjai? Hol vidáman, hol szomorúan. Egyedül élek, feleségem, Ilonka 2012-ben halt meg, fiamat másfél éve temettem. De nagyon jó me­nyem, unokám van, ők ellátnak mindennel. Amíg tudtam, dolgoz­gattam a kertben, sajnos, most már nem igazán bírok. De nem unatko­zom, naponta megveszem az Új cosok tanárai következetes, szigorú, mégis nagyon értő társaik ebben. Nagy Mária és Kis Tamás Kristóf el­mondta, számos technikát sajátítot­tak el tőlük, amellyel versenyhely­zetben oldani tudják a feszültséget. Tanáraik ilyenkor azt ajánlják, csak egymásra figyeljenek. A tánctanárok szerint három szerencsés dolog talál­kozásának köszönhető Marika és Ta-Nagy Mária és Kis Tamás Kristóf ötéves kora óta tán­col. A család vállalja a ren­geteg utazással és szerve­zéssel járó feladatokat. más sikere: tehetséges gyerek, türel­mes oktató és a munkájukat minden­ben támogató szülő. A család vállalja a rengeteg utazással és szervezéssel járó feladatokat és mindenben támo­gatják a fiatalokat. Van úgy, hogy a versenyek előtt heti tíz alkalommal is edzenek, délelőtt és kora este, a Szót, olvasom a Delta hetilapot is, tévézgetek, főleg a focit szeretem, nem azokat az összevissza műsorokat, piff-puff filmeket, amiket manapság adnak. Szom­szédasszonyom, Marika (Tóth- Kurucz Mária - a szerk. megj.) mindig hív a Gyöngyösbokréta éneklőcsoport próbáira, visznek a fellépésekre is. Meg aztán verseket fabrikálok, ha eszembe jut valami, akkor fogom a papírt-ceruzát, és írogatok. Hol a múltról, a deportá­lásról, a szép emlékekről, de még a mai dolgokról is, a divatról, az em­beri kapcsolatokról. Már összegyűlt egy kisebb kötetre való. Nem hagyhatom ki a kérdést, minek köszönheti, hogy testiieg­­szellemileg ilyen jól tartja magát? Világéletemben szerettem dol­gozni, soha nem ódzkodtam a mun­kától. Mindenben mértéket tartot­tam, de bizonyára jó géneket is örö­költem. Nagymamám 97 évesen halt meg, és van egy 97 éves unokatest­vérem is. A fiatalságon kívül mi az, amit a régi világból visszahozna, ami leg­jobban hiányzik? Igaz, szegénységben, szerényen éltünk, de a szeretet jobban megvolt az emberek között. Régen egy utca szinte egy család volt, a rokonok összejártak, ma meg nem ismerik egymást. Ha valaki elment az utcán, megszólították, hova-hova? Ma ha ilyet kérdez az ember, visszamor­dulnak, hogy mi közöd hozzá. A tisztelet, a szeretet, az egymás jobb megbecsülése, ez hiányzik a legjob­ban. „Drága szülőföldünk napsugaras tája, Látunk-e még egyszer téged vala­­hára? Virul-e még egyszer kiskertünk­ben rózsa? Betérhetünk-e még egyszer temp­lomunkba? Hallunk-e még egyszer csendes orgonaszót? Látunk-e még magyart, búsan imádkozót? ” (Gogola József: 1946, részlet) táncosok hosszú utazások során többnyire pi­hennek, alszanak. Kis Tamás Kristóf elmondta, a versenyek során renge­teget tanulnak egymástól, és szoros barátságok szövődnek azokkal, akik­kel közös a kedvtelésük. Mindketten kiváló szinten beszélnek angolul, nem okoz gondot nekik barátságokat köt­ni a külföldi táncversenyeken. Mind­ketten ötéves koruktól táncolnak, és ez az év valóban sikeres volt számuk­ra. Már év elején megnyerték Junior II kategóriában a Szlovák Tíztánc Bajnokságot, és standard, illetve latin bajnokságban másodikok lettek. En­nek eredménye volt, hogy mindhá­rom világbajnokságra jogosultságot szereztek. Elmondták, most kicsit pi­henni szeretnének, de mindenképpen folytatják a táncot. Mindketten nyug­tázták, hogy a táncban kifejezhető minden olyan önmegvalósítási for­ma, amelybe belefér a fékevesztett öröm, a nyughatatlanság vagy akár a humor is. Decemberben Kassán, máj d Moszkvában váija őket egy megmé­rettetés. Az ifjúsági kategóriában újabb tapasztalatok, próbatételek elé néznek,- vájják az újabb kihívásokat. Sikeresen szerepeltek a világbajnokságon az ifjú

Next

/
Thumbnails
Contents