Új Szó, 2018. október (71. évfolyam, 225-250. szám)
2018-10-26 / 247. szám
KULTÚRA www.ujszo.com | 2018. október 26. Bartha Tamás (basszusgitár), Hushegyi János (gitár, ének), Hushegyi András (gitár, ének) és Mucha Attila (dob) A blues ösvényem A The Butchers szlovák szakmai körökben is egyre ismertebb JUHÁSZ KATALIN A somorjai székhelyű The Butchers a blues-rock lelkes népszerűsítője egy olyan régióban, ahol ez a stílus manapság szinte egzotikumnak számít. A zenekar gitárosával, Hushegyi Jánossal beszélgettünk. Sokan panaszkodnak manapság érdektelenségre, arra, hogy az embereket nem érdekli az élő zene, és CD-ket sem vásárolnak. Neked mi a tapasztalatod e téren? Szerintem a dolog ennél bonyolultabb. Egyrészt bőséges a kínálat, a fesztiválok látogatottsága például folyamatosan növekszik. Az emberek a nagyobb városokban az internetnek köszönhetően is több lehetőség közül választhatják ki, mire mennek el. Másrészt a zenekaroknak nemcsak mások koncertjei jelentenek konkurenciát, hanem bármilyen más kulturális rendezvény. Sokan azt mondják, koncerteket ma már otthon is nézhetnek a YouTube-on. Hajó hangfaluk van, ez akár elfogadható kifogás is lehet. Viszont a zenekarok egy része sem érti meg, hogy internetes promó nélkül nem tudnak közönséget verbuválni maguknak. Én koncertszervezéssel is foglalkozom, és tudom, hogy az emberek elmennek arra a rendezvényre, amelyet ügyesen kínálnak nekik. Függetlenül attól, hogy ingyenes programról van szó, vagy tízeurós belépőt szednek. Ha az emberek nem akarnának fizetni a zenéért, akkor például nem lenne ekkora keletje a bakelitlemezeknek. Nagyon sokan gond nélkül kiadnak 40-50 eurót olyan Pink Floyd-lemezekért, amelyeket ingyen is le tudnának tölteni. Szóval az emberek ma is szívesen adnak ki pénzt zenéért, de jobban megválogatják, mire költenek. Régebben nem adhatott ki bárki lemezt, egy zenekar életében komoly előrelépés volt, ha kijött a CD-je. Ma már egy otthoni stúdió is simán berendezhető, magánkiadásban bármit meg lehet jelentetni, és nem is muszáj fizikai formátumban kiadni a CD-ket. Ezért sokkal nehezebb választani a hatalmas kínálatból, és fontos a jó reklám, mint minden terméknél. Ti hogyan reklámozzátok a „terméketeket”? Szerencsére a hazai magyar média szeret minket, ezáltal sokan tudnak rólunk, hallgatják a zenénket, még ha nem is jutnak el a koncertjeinkre. Mivel a szövegeink angol nyelvűek, próbálunk a szlovák zenei életben is érvényesülni, ami sokkal nehezebb feladat. Hiányoznak a kapcsolatok, amelyek nélkül nem könnyű mozdulni. Pozsonyi zenészkörökben azonban már kezdik ismerni a The Butchers nevet, mert korábban sok versenyen vettünk részt, és szlovák internetes portálokon is megjelennek hírek rólunk. A magyarországi piac rendkívüli módon túltelített. Égyrészt azért, mert odaát nagyon színvonalas a zenei oktatás, sok a jó zenész, másrészt a tévés tehetségkutatók miatt, amelyek rengeteg „szemetet” termelnek az utóbbi időben. A tévés ismertségnek köszönhetően ezeket nagy előszeretettel hívják, ahelyett, hogy az évek óta működő, zeneileg képzett előadókat juttatnának szereplési lehetőséghez. Ezt nem csak én mondom, magyarországi zenészek is sokat panaszkodnak emiatt. A stílusotok mennyire nehezíti vagy könnyíti meg az előrelépést? Ezen nem sokat gondolkodunk, bár sejtjük, hogy valószínűleg több koncertünk lehetne, ha kommerszebb stílust játszanánk. Azért választottuk ezt a fajta zenét, mert imádjuk, és valami egyedit akartunk csinálni, nem pedig követni a menő trendeket. Elégedettek vagyunk azzal, amit eddig elértünk egy rétegzenének számító stílus képviselőiként. Ferenczi György nyilatkozta nemrég, hogy amíg az emberek nem tudják, hogy éppen bluest hallanak, nagyon élvezik a zenét, de a blues szótól valamiért megrettennek... Igen, ezt én is olvastam. És megértem őket, mert a blues nagyon unalmas is tud lenni. Vannak zenészek, akik a végtelenségig elhúzzák a gitárszólókat, vagy nyomatják a nagyon lassú tempót, és az egészben nincs semmi kreativitás. Egy nagyon híres német bluesgitáros, Henrik Freischlader mondta egyszer, hogy ennek a stílusnak az a hátránya, hogy nagyon egyszerűnek tűnik, de nehéz érdekesen játszani. Az időseb zenészek jobban ragaszkodnak a tradicionális formákhoz, de a mostani amerikai gitárosok, mint például Joe Bonamassa vagy Eric Gales már egészen modem módon értelmezik ezt a zenét, miközben tisztelik a hagyományokat is. A The Butchersszel ezt a fajta modem, rockos stílust akarjuk játszani. És azt vettük észre, hogy Szlovákiában kezd ismét erőre kapni a blues. Sok a helyi rendezvény, a jam session, egyre többen járnak koncertekre. Ennek a stílusnak korábban is voltak hullámvölgyei, aztán mindig visszaszerezte a népszerűségét. Az elmúlt hetekben sokfelé játszottatok. Milyen összetételű volt a közönség? A mi közönségünk átlagéletkora húsz-harminc év között mozog, de mivel a legtöbbször más zenekarral közösen szervezzük a koncerteket, az összetétel ettől is függ. Szerintem mindenkinek jobb, ha két-három zenekar lép fel egy este az adott klubban, mert mindenki behozza a saját rajongóit, akik a többi fellépőt is megismerhetik. Sokkal összeszedettebb, energikusabb tud lenni egy ötvenperces blokk, mintha két órán keresztül ugyanaz a zenekar játszana. Nem beszélve arról, hogy tanulunk is egymástól, sokat beszélgetünk zenéről, segítjük egymást. Mit terveztek a közeljövőben? Jövőre ismét stúdióba vonulunk, hogy felvegyük a harmadik lemezünket, már új dobossal, Mucha Attilával. Ez mindig nagy kaland, és sok múlik a produceren is. Úgy érzem, megtaláltuk azt az embert, aki érti a stílust, és jó tanácsokkal tud ellátni minket. A lemezfelvétel egyébként a mi esetünkben eléggé fárasztó, mivel egyszerre játsszuk fel mind a négy hangszert, nem pedig egyenként, ahogy a legtöbb banda szokta. Ezért sokszor kell ismételnünk, amíg nem sikerül hiba nélkül. I 9 Magyar Oscar-nevezett Los Angelos. A Ruben Brandt, a gyűjtő című magyar akcióthriller is szerepel a között a huszonöt alkotás között, amelyet neveztek a legjobb egész estés animációs filmek Oscar-díjára. Az amerikai filmakadémia által szerdán közzétett listán ott van egyebek között a Hotel Transylvania 3: Szörnyen rémes vakáció, A hihetetlen család 2., a Kutyák szigete, a Mirai - Lány a jövőből, a Ralph lezúzza a netet, a Gnómeó és Júlia 2, az Apróláb, a Pókember - Irány a Pókverzum, valamint a Tini Titánok: A film is. A filmakadémia közleménye szerint az animációs filmek kategóriájában nevezett - és az előírt feltételeket teljesítő - alkotások más kategóriák, köztük a legjobb film Oscar-díjára is jelölhetők. Milorad Krstic szerb származású, Magyarországon élő festő, látványtervező, animációs művész akcióthrillere a James Bond-filmek hangulatát idézi. Főhőse egy müvészetterápiával gyógyító pszichoterapeuta, akinek kedvenc festményei az életére törnek egy sor látomás formájában. A film világpremierje augusztusban volt a locamói fesztiválon; a magyar mozikban november 15-től látható. Az Oscar-jdőléseket 2019. január 22-én hozzák nyilvánosságra, a díjakat február 24-én adják át. (MTI) PENGE A kamera megáll, a narrátor elhallgat Nagyjából tavaly ilyenkor Peer Krisztián 42 című könyvével léptem e rovatba, s búcsúzóul megint egy olyan verseskötettel foglalkozom, mely valamiképp a trauma elbeszélhetőségének/elbeszélhetetlenségének kérdéseit feszegeti. Keretes szerkezet, de ez a biztos. Simon Márton Rókák esküvője című kötete sok szállal kötődik az életmű korábbi tételeihez. El tudok képzelni egy olyan olvasatot, amely a nagy sikerű első kötet - Dalok a magasföldszintről - folytatásának, vagyis az anya-elvesztés nyomán feltáruló traumatizált, hi-VI DA GERGELY KRITIKAI ROVATA ánnyal és hiátusokkal teli élettörténet keretei között helyezi el az új kötet verseit. De el tudom képzelni azt is, hogy az új könyv verseiben a Polaroidok technológiai fragmentáltsága íródik bele egy szinte önműködő tudatfolyam áramába. Szóval, nem tartom lehetetlennek, hogy a Polaroidok egyik fragmentumát helyezzük az értelmezése elé: „Nem vers, /csak tanítom beszélni a /szorongásaimat. ” A kötet hat ciklusra oszlik, és nyilván egy szorosabb olvasat rejtettebb összefüggéseket is felfedezhet az így létrejött csoportok között. Ugyanakkor számomra (primer olvasatban legalábbis) az egésznek a zajlása az, ami figyelemre méltó. Tudatfolyamot mondtam fentebb, de ez a kifejezés egy kissé egyoldalú: a versekben működő zajlásnak ugyanis a beszélő egyszerre lesz reflektáló alanya és (el)szenvedő tárgya; korszerűbben (és pontosabban) szólva: a tapasztalatok narrátora és médiuma. A megszólalás aktusa maga központi kérdése a kötetnek; egyik legjobb versében (Van) egy képzeletbeli dialógusban fordul a temetőben nyugvó anyához, majd problematizálja is e megszólalást: „ Hadd halásszak ki a hideg, zavaros tükörből / néhány primer közlést. /Sár lettél. Tele van veled a szám. ” De ha csak egy pillantást vetünk akár a cikluscímekre (Hívása fontos számunkra, A sivatag olyan terület, melynek vízháztartása állandóan veszteséges, Idáig), akár néhány verseimre (.Mov, ERROR 404, Szer, Hallgatási gyakorlatok), már ezekből is gyanút foghatunk, hogy itt a megszólalás nem-humán kérdései kerülnek elő. De talán a legbeszédesebb cím az utolsó ciklusnak jutott: Idáig jutott pár óra alatt az automatikus lejátszás egy versfelolvasástól. A beszéd áttechnologizált jellegét példázza, hogy az idézett cikluscímek megismétlődnek a versekben (vagy fordítva) -, de mindig bizonyos távolságból, mintegy visszhangként (azaz egy következő ciklusból hangzanak vissza). Egy példa: „A narrátor elhallgat. A kamera megáll ” a kötet negyedik versében szerepel, s majd az utolsó előtti ciklus címében ismétlődik meg, azonosan. Ezek a fáziskésések, eltolódások, elhalasztások a primer beszéd lehetőségét teszik kérdésessé. Ez vonatkozik a narrátor önnön létezésére is: „ Mindjártmehetünk, csak még/ott állok annál a fánál. ” Ebből a szempontból érthető az említett primer beszéd is. A narrátori tudaton átmorajló kulturális törmelékfolyam - allúziók, idézetek, feliratok, kihasított párbeszédek, képek és emlékképek - gyakran prózába forduló, minden díszítéstől mentes nyelven, egyfajta automatikus írást prezentálva kerülnek lejegyzésre. S a könyv egyetlen hibája is a kollázsok összeillesztéséhez kötődik. Olykor keresettnek, túl direktnek éreztem a „kötéseket”, s hogy egy kritikusi klisével rukkoljak elő magam is a végén: minden magalapozottság ellenére e szövegáramot többször éreztem túlírtnak. De Simon Márton így is figyelemre méltó kötettel jelentkezett. Simon Márton: Rókák esküvője. Jelenkor, 2018.106. oldal. Értékelés: 8/10 SIMON MÁRTON
