Új Szó, 2018. október (71. évfolyam, 225-250. szám)
2018-10-06 / 230. szám
8 KULTÚRA 2018. október 6. I www.ujszo.com Egy alternatív alap keresése A héten Alternatíva 2018 címmel Dunaszerdahelyen rendezték meg a színházi műhelyek találkozóját LAKATOS KRISZTINA Alternatív, független vagy struktúrán kívüli formációk? A „másság" művészi vagy működési forma? Hol érvéget az amatőr mozgalom és hol kezdődik a profi világ? Mi van (idehaza) a kőszínházakon túl? Egyebek mellett ezeket a fogalmakat, jelenségeket igyekezett körbejárni a héten Dunaszerdahelyen megrendezett Alternatíva 2018 színházi találkozó. Az Ad Valorem és a Dialóg nonprofit szervezet kezdeményezése nem légüres térben bukkant fel. Egyrészt, a közelmúltban számos olyan változás történt vagy körvonalazódott, amely felkavarta az állóvizet, a színházakat, a színházi műhelyeket is érinti; adott esetben stratégiájuk, működésük, lehetőségeik újragondolásához vezethet. A kisebbségi kultúrák finanszírozási rendjében bekövetkezett változás nyilvánvalóan ezek egyike. Felhozhatjuk azt az alapítási kedvet, amely „a harmadik szlovákiai magyar színház”, illetve a „dunaszerdahelyi színház” munkacím alatt érlelődik valahol, noha egyelőre nem jutott el abba a szakaszba, hogy felelős személyek valóban felelős kijelentéseket tegyenek az ügyben. De itt említhetjük azt a törvényjavaslatot is, amely a Szlovákiában ma meglévő kisebbségi teátrumokat a megyéktől a kulturális minisztériumba emelné át, azaz állami fenntartású intézménnyé transzformálná. Ennek pedig messzebb ható következményei is lehetnek, mint amire most nyilvánvalóan fókuszálunk, hiszen - ahogy azt Rigó Konrád kulturális államtitkár a találkozó szakmai kerekasztal-beszélgetésén felhozta az egyes fenntartói szinteket semmi sem akadályozza meg Dunszt-est a roma kultúráról Dunaszerdahely. A tavaly őszi széria után jövő héten új témákkal folytatódik a Dunsztestek beszélgetős sorozata. Október 12-én (pénteken) 19 órától a roma kultúra kerül terítékre az NFG klubban. Milyen ma romának lenni? Lehet-e beilleszkedni kirekesztő világunkban? A cigány kultúra remek szórakozás, de mi van, ha karcol? Ezekről a kérdésekről beszélget kóstolóval megrakott kerékasztal mellett Vajda Violetta moderátor Oláh Gábor szociológussal, a brünni Masaryk Egyetem és az ostravai egyetem tanárával, valamint a Fláre Beás zenekar tagjaival. A Fláre Beás autentikus, elsősorban beás cigány zenét játszik immár 27 éve, Veszprém megye cigány folklórjának legkiemelkedőbb képviselőjeként. Tagjai beás cigány fiatalok Devecserből, Borsodpusztáról és Somlószőlősről, akik ez alkalommal nemcsak muzsikálnak és táncot, éneket tanítanak, hanem mesélnek is magukról. Az est címe: Beleesett a sárba... - a roma kultúráról másképp. 00 MOZIJEGY A valóság ad gyomrost Nehéz, majdhogynem lehetetlen feladatot vállalt magára Erik Poppe, amikor úgy döntött, filmet rendez a 2011 júliusában elkövetett norvégiai terrortámadásokról. Ilyenkor rögtön felmerül a kérdés, hogy mégis miként lehet hűen, de nem kegyeletsértően bemutatni a borzalmakat, és hogyan születhet mindebből valami olyasmi, ami moziként is megállja a helyét. Az Utoya, július 22. pont olyan film lett, amely megfelel a műfaj kritériumainak: borzongató, filmélményt ad, és emlékezésként is megállja a helyét. Persze, ehhez arra van szükség, hogy a rendező ne éppen klasszikus eszközöket használjon: ami a mozivásznon pereg, nem thriller és nem akciófilm, sokkal inkább dokumentarista stílusban elkészített dráma, melyben egy menekülő fiatal arcának sokkal nagyobb szerepe van, mint a tömeggyilkos, azóta börtönben ülő Anders Breiviknek. Ez a film nem is róla szól, nem ejtik ki a nevét, nem látjuk az arcát, és alighanem jól is van ez így. Az Utoya szigetén táborozó diákok filmje ez, akikre teljesen váratlanul csapott le a mészárló. A drámaiságot pedig úgy teremti meg a rendező, hogy láthatóan nem használ vágásokat, olyan a mozi, mintha egy nagyon hosszú beállítás lenne (kicsit a Saul fiára is hajaz ezzel). Itt is egy embert követünk, név szerint Kaját, aki egyszerre próbál menekülni és közben megtalálni a húgát. Ezzel az intim szerkesztéssel azt is eléri a film, hogy úgy érezzük, valóban egy dokumentarista feldolgozását látjuk a hét évvel ezelőtti eseményeknek. Erik Poppe olyan közel vitte a kamerát az eseményekhez, amennyire csak tudta: látjuk a felfoghatatlan 72 percet, amit átéltek a diákok a szigeten, és látjuk mindazt, ami lejátszódhat ilyenkor az emberben. A valóság értelmetlensége és borzalma ad gyomrost itt a nézőnek, aki nehezen tudja feledni a képsorokat, miután kijött a moziból. És alighanem éppen ez volt Poppe egyik célja. Gera Márton Utoya, július 22. (Utoya 22. juli). Norvég dráma, 92 perc, 2018. Rendezte: Erik Poppe. Szereplők: Andrea Berntzen, Aleksander Holmen, Brese Fristad. Négy kép a találkozó műsorából: láthattuk a Csavar Színház előadását (Ingmar Bergman: Jelenetek egy házasságból), Havasi Péter előadói estjét (Márai Sándor: Őrjárat), Lajos András mesélőszínházi produkcióját (Soóky László: Egy disznótor pontos leírása) és az ÉS?! Színházat (Soóky László: Az önmagát mosdató szerecsen) (Fotók: Alternatíva 2018) abban, hogy saját hatáskörükön belül új, akár specializált, a kisebbségi kultúra bizonyos területét felkaroló intézményeket hozzanak létre. Másrészt pedig, az Alternatíva 2018 azt mutatta, időről időre szükséges egy asztalhoz ültetni ennek a látszólag nem is olyan kitelj edt szcénának a képviselőit, hiszen egyelőre a közös fogalmi nyelv, a közös alap keresésének is a bevezető fázisánál tartunk. A találkozó részeként megrendezett szakmai kerekasztal-beszélgetésen, mely az alternatív színházak lehetőségeit firtatta, Rigó Konrád kulturális államtitkár, Regős János magyarországi színész, rendező, a Magyar Szín-Játékos Szövetség elnöke (korábban a Szkéné Színház igazgatója), Forgács Miklós, a kassai Thália dramaturgja (és számos alternatív projekt résztvevője), valamint Gál Tamás színész, a Csavar Színház alapítója (korábban a Dunaszerdahelyen létrej ött SZEVASZ Színház és az Epopteia Társulat alapító tagja) osztotta meg a tapasztalatait. Regős János és Forgács Miklós magyar-szlovák összehasonlító altematívszínháztörténeti bevezetője után az eszmecsere elsősorban az intézményesülés lehetséges módozatai körül forgott. Kell-e a szlovákiai magyar közösségnek még egy színház — és ha igen, akkor milyen legyen? Szükséges-e, hogy kőszínházi jellegű intézményként működjön? Érdekes lehet-e számunkra például a budapesti Szkéné Színház befogadószínházi működése? Vagy eredményesebben lenne adaptálható, mondjuk, az alkotó- és előadó-művészeti inkubárorházként létező Jurányi Ház modellje (amely egyebek mellett az alternatív, független vagy akár amatőr társulatok permanens müködésiköltség-hiányából fakadó gondokat is képes enyhíteni)? Ha új intézményre gondolunk, annak hol lenne a helye ebben a Dunától a Bodrogig húzódó déli sávban? Hol van az a kritikus tömeg - a potenciális közönség amelynek ténylegesen igénye van a színházra? Ha színházról és intézményesülésről beszélünk, mit értünk alatta - kizárólag a színházművészet valamilyen megnyilvánulási formáját, vagy belekalkulálj uk a közművelődési vonzatút is? Megannyi felvetés, amelynek a továbbgondolása, továbbmondása egy következő alkalomra marad. Dunaszerdahelyen mindenesetre szemléltető válogatást láttunk olyan (nagyrészt hazai) művészeknek, társulatoknak a produkcióiból, akik/ amelyek a független utat választották, és részben vagy egészben a kőszínházi kereteken kívül valósítják meg művészi elképzeléseiket, nem mellesleg olyan műfajokat hozva, amelyek a repertoárszínházakban jobb esetben a „fűtött még projektek” között kapnak helyet. Egyszemélyes előadással lépett színpadra Jakubecz László (Azonos esőben való létezés), Lajos András (Egy disznótor pontos leírása) és Havasi Péter (Márai Sándor: Oijárat), kétszereplős kamaradarabot hozott a Csavar Színház (Jelenetek egy házasságból), míg teljes társulattal (és Az önmagát mosdató szerecsennel) vonult fel az ÉS?! Színház. Az Alternatíva 2018-at a Vekker Műhely és a pécsi Escargo Hajója egy-egy előadása zárta - az egyre népszerűbb színházi nevelés formáit mutatva meg.
