Új Szó, 2018. augusztus (71. évfolyam, 176-201. szám)

2018-08-11 / 185. szám

Csillag Lajos tárcája a Szalonban 2018. augusztus 11., szombat, 12. évfolyam, 31. szám Fél évszázaddal a Varsói Szerződés öt tagál­lama és négy hadse­rege által felszámolt 1968-as csehszlovákiai reformkommunista kísérlet után ma is sok új kérdés merülhet fel a korabeli folyamatok értelmezé­sében. Alexander Dubcek cseh­szlovák kommunistapárt-vezetővé való 1968. januári megválasztását a moszkvai vezetés támogatta ugyan, de L. I. Brezsnyev szovjet pártfőtit­kár kezdettől fogva a kommunista tábor egységére nézve veszélyes játszmaként kezelte a prágai tavasz eseményeit. A kádári Magyaror­szágnak sajátos érdekei fűződtek a táboron belüli reformfolyamatok megerősítéséhez, szemben a ke­ményvonalas keletnémet Walter Ulbricht és a lengyel Wladyslaw Gomulka minden reformban el­lenforradalmat sejtő elképzelése­ivel. Tény, hogy a csehszlovákiai változásokat a táboron belül csak Bukarest és Belgrád köszöntötte fenntartások nélkül. Hatvannyolc öröksége A csehszlovákiai kommunista reformkísérlet történelmi helyét, jelentőségét már eddig is sokszor és sokat vitatták. Mint ahogy a rövid időn belül páradan ismertségre és népszerűségre szert tett Alexander . Dubcek szerepének megítélésében szintén jelentős véleménykülönbsé­gek alakultak ki. Mindazonáltal ma már több-kevesebb egyetértés van abban, hogy az 1956-os lengyelor­szági lázadáshoz és a magyarországi forradalomhoz hasonlóan 1968-as csehszlovák reformnak ugyancsak nehezen alábecsülhető szerepe volt a kelet-közép-európai államok sza­badságvágyának kifejezésében, az itt élők többsége által elfogadha­­tadannak tartott szovjet pártállami blokklogika elutasításában. A „prágai tavasz” majd az 1980-1981. évi lengyelországi Szolidaritás-mozgalom az ötvenha­tos tradíciókat folytatva a világ elé tárta a szovjet típusú, kelet-európai kommunizmus zsákutcás jellegét és meghaladhatóságát. Ezek nél­kül Gorbacsov, a peresztrojka, az 1980-as évek ellenzéki mozgalmai valószínűleg évekkel, évtizedekkel később érvényesültek volna, s a kétpólusú világrend még inkább tartósította volna Európa megosz­tottságát. A totalitárius hatalom bomírt kommunista állampárti gyakorla­tával szemben előbb a cseh, szlo­vák értelmiség - írók, színházi és s filmművészek, kutatók lázadtak fel. Az Irodalmi Szemle, a Hét, az Új Szó és az Új Ifjúság hasábjain mindezt a csehszlovákiai magyar írók, újságírók, közéleti szereplők is „lekövették”. Másokkal együtt ők készítették elő azt a szellemi közeget, amelyben Dobos László, Szabó Rezső, Gyönyör József, Tol­vaj Bertalan, Böszörményi János megfogalmazhatta a reformfolya­mat részeként elképzelhetőnek tartott önkormányzati és arányos részvételi modell alapjait. Ezzel 1989-ig érvényes fogódzókat adtak a szlovákiai magyarság önvédelmé­hez és önbecsüléséhez. A vélemény- és vallásszabadság korlátái az egyházakat, az ifjúsá­Hatalmi sakkjátszma vagy kommunista bábjáték? Dubcek és Kádár tárgyalásai 1968-ban reformkihívások kezelésének ne­hézségeivel. Amikor pár nappal később a magyar párt központi vezetésének ülésén beszámolt a találkozóról, Kádár a csehszlovák-magyar pár­huzamokat érzékeltetve így fogal­mazott: „Nagyon jó légkör volt, Dubcek elvtárs olyasmit is mon­dott, hogy: nincs még két ember, akivel ugyanígy és ugyanezekről a dolgokról tudott volna beszélgetni, érthető okoknál fogva.” A tárgyalá­sok során tisztázták a januári prá­gai fordulat Dubcek által legfon­tosabbnak gondolt okait. Köztük az 1950-es évek koncepciós pe­reiben elítéltek rehabilitációjának ügyét, amelyben főként az életben maradt és börtönből már kisza­badult szlovák „burzsoá naciona­listák”, Gustáv Husák és Ladislav Novomesky politikai megtisztítása volt a főkérdés. Kádár maga is érin­tett volt a koncepciós perekben, hi­szen 1952 decemberében életfogy­tiglani börtönbüntetésre ítélték. Ugyanakkor Dubcek tisztában volt azzal is, hogy a magyar pártve­zetőt szintén súlyos bűnök terhel­ték. Nagy Imre és társai ellen 1958 februárjában indított gyalázatos koncepciós perének, 1958. júni­us 16-i kivégzése mellett az 1956 utáni kádári megtorlások további mintegy kétszáz magyar forra­dalmár életét ontották ki, ezreket juttattak börtönbe, kétszázezernél többen hagyták el az országot. Mindezeknek és az ország tragi­kus belső megosztottságának kez­deményezőjeként, előidézőjeként bármennyire is próbálta feledtetni saját felelősségét, a magyar és az európai közvélemény nem felejtett. Ennek egyik jele volt Nagy Imréék kivégzésének 10. évfordulóján a prágai Literámí listy hasábjain megjelent megemlékezés is. (Lásd keretes írásunkat!) got tették fogékonnyá minden újításra. A földjüktől megfosztott parasztság, az európai kulturális kapcsolatoktól, utazási szabad­ságtól elzárt, illetve az emberi, állampolgári és politikai jogok semmibevételével gúzsba kötött polgárok és kisemberek sérelmeit többé nem lehetett figyelmen kí­vül hagyni. Maguk az állampártok is rákényszerültek saját gazdaság­­politikájuk átértékelésére. A valódi piaci értékviszonyokat, az egyre inkább behozhatadan távolságra kerülő nyugat-európai fejlődést figyelmen kívül hagyó és nyo­morúságos hiánygazdálkodásba menekülő pártállami logika egyre inkább fenntarthatadanná vált. A dubceki vezetésben megha­tározó szerephez jutott reform­szárny - Josef Smrkovsky, Óta Sík, Zdenék Mlynáí, Frantisek Kriegel vagy a szlovák pártirányítás­ban Viktor Pavlenda - a hason­ló irányultságú magyarországi reformkommunistákkal egy idő­ben ismerte fel a reformok szük­ségét. Míg azonban Prágában és Pozsonyban igen gyorsan az egy­­pártrendszer és az ideológiai kizá­rólagosság célszerűségét is megkér­dőjelezték, Kádár megpróbálta a kommunista dogmák érinthetet­­lenségét fenntartva, csak a gazdaság működését racionálisabb alapokra helyezni. A két ország ezzel együtt 1968 tavaszán jórészt közös pályán mozgott. Az első találkozó Dubcek januári hatalomra ke­rülése után természetesen azonnal, már január 10-én meghívót kapott Moszkvából, hogy a szovjet vezetés előtt számot adjon elképzeléseiről. Erre reagálva vette fel a kapcsolatot Kádár Jánossal. Minden bizonnyal azért kezdeményezte az informális megbeszélést Kádárral, mert való­színűleg benne látta a Moszkva ál­tal is elfogadott, de a reformokkal is kísérletező potenciális partnert. Az 1960-as évek magyarországi belpolitikai desztalinizációs sike­rei, a kádári modell „aki nincs el­lenünk, velünk van” logikájának vagy a „három T” - „támogat, tűr, tilt” - művelődés- és ideológiai gyakorlatának az eredményei az igen óvatos és feltétlen Moszkva­­barát Dubcek számára akár mintát is jelenthettek volna a csehszlová­kiai reformok megtervezésében. Egyébként is régóta ismerték egymást, a szlovákiai párt első embereként többször találkozott Kádárral. Az új helyzetben először janu­ár 20-21-én egy Tótmegyer és Kistapolcsány közelében meg­rendezett diplomáciai fedőakci­óként megszervezett vadászaton találkoztak. Kádár az új csehszlo­vák pártvezetőt a „gratulálok, és egyben fogadja részvétemet is” köszöntéssel jelezte, hogy tisztá­ban van a Novotny-örökség és a Dél-Szlovákia és a föderáció Kistapolcsányban szóba került a Novotny-féle centralizált gaz­daságpolitika is. Ennek kapcsán Dubcek utalt az elmaradt szlová­kiai gazdaságfejlesztés kérdéseire is: „A cseh területek és a nyugati határmenti zóna ipara fejlesztésének kérdései. A KB 1967- májusi ülésén Novotny elvtárs a fentieket javasolta. Dél-Szlovákia elmaradottságának megszüntetése érdekében Dubcsek (így!) ellenezte ezt, mert Novotny változott szolidaritásunk sem. Nem változott az a hitünk, amit a kö­zelmúltban az emlékezetes buda­pesti csehszlovák-magyar barátsági gyűlésen Kádár János elvtárs így fejezett ki: Meggyőződésünk, hogy csehszlovák testvérpártunk a szoci­alistaellenes, az ellenséges erőkkel vívott következetes harcban, e harc során kikovácsolódott egységben, a munkásosztály, a dolgozó nép támogatásával teljesen győzelemre viszi a szocializmus ügyét.” Maga Kádár is mérföldkőnek tekin­tette a felhívást a csehszlovákiai reformok radikalizálódásában és az „ellenforradalmi” irányvéte­lében, s ennek a véleményének a Dubcekkel folytatott utolsó tárgyalásán is hangot adott. Vlindez Vaculikék szerint odave­tetett, hogy az emberek nemcsak képviselőik iránti bizalmukat veszítették el, hanem többségük ^veszítette a közügyek iránti érdeklődését. ,Az emberek közötti kapcsolatok megromlottak, a mun­ka öröme szertefoszlott, röviden ■zólva a nemzet olyan időket élt meg, amelyek veszélybe sodorták a élki egészségét és a jellemét. “ Vlagyarországon, amint azt i párt központi napilapja, a Mépszabadság főszerkesztője, Tosztonyi János írta, a Kétezer •zó felerősítette az aggodalmasko­dó pártvezetők hangját. A mi álláspontunk Csehszlovákia is az ottfolyó folyamatok megíté­lését illetően nem változott. Nem állampolgár támogatta a felhívást aláírásával. A szocialista demok­rácia demokráciaellenességét, a munkásságra hivatkozó, de a munkásságot háttérbe szorító kommunista rendszer önké­nyeskedését bíráló és elutasító manifesztum kíméleden ládeletet adott a „létező szocializmusról”: ,A párt és az állam összefonódása azt eredményezte, hogy az előbbi elveszítette a végrehajtó hatalomtól való távolságtartás előnyét. 7\z állam és a gazdasági szervezetek tevékenysége nélkülözte a bírálatot. A parlament leszokott a tárgyalás­ról, a kormány a kormányzásról, az igazgatók az igazgatásról. A választásoknak nem volt értelmük, a törvények súlytalanokká váltak. ” Kétezer szó Egy nappal a cenzúra eltörléséről és a sajtószabadság helyreállítá­sáról szóló törvény életbe lépése után 1968. június 27-én a Li- . terárny listy című prágai lapban és három országos napilapban megjelent Kétezer szó című felhívás. Akadémiai kutatók kez­deményezésére Ludvík Vaculík cseh író készítette el a végleges szöveget. Több száz közéleti sze­mélyiség — köztük Jaromil Jires és Jirí Mencel, a cseh új hullám két kimagasló képviselője, Jaroslav Seifert, a később Nobel-díjjal kitüntetett cseh költő vagy például Emil Zátopek, a legendás távfutó - és közel százezer

Next

/
Thumbnails
Contents