Új Szó, 2018. július (71. évfolyam, 151-175. szám)
2018-07-26 / 171. szám
sebb kőhajításnyira lévő erdőfolt volt gyermeki kalandozásaim első és legfontosabb színtere, ahova anyai nagyapám szokott magával kivinni. Az ő könyvtára volt (az említett Brehm-sorozattal és Teleki Sámuel felfedező útleírásával) a külhoni utazásaim első - bár még csak elméleti - forrása. De ő volt a megválaszolója rengeteg kérdésemnek is (tényleg sokat akartam tudni), és nem utolsósorban legmegbízhatóbb társam a felnőttek különc világában, ahol senkit nem nagyon érdekelt a természet. De mit bántam én az elméleti síkon való ismerkedést. Az állatokon keresztül belehabarodtam a képekbe és könyvekbe. Mind a három a mai napig kitartott. És talán itt, ezen erdőjárások feledhetetlen hangulatában, a körülöttem tornyosuló hatalmas fák, a fölém boruló lombkorona árnyékában tanultam először alázattal nézni a természetre. Soha nem riasztott a gondolat, hogy csupán apró része vagyok az egésznek, és nem tudok mindent irányítani. Engem egy erdő fáinak roppant mérete, az óceán végtelensége, a sivatag tágas pusztasága, a látóteret kitöltő elefánt látványa inkább félelemmentes, ám annál nagyobb alázattal, sőt boldogsággal rokon érzésekkel tölt el. És egy fa csendes halálát, egy vízen lebegő olajfoltot, egy földre roskadó elefánt látványát nagyobb fenyegetésnek élek meg, mint egy veszélyes állattal való találkozást. KÉPZELETBELI VADÁSZATOK Az esetem bizonyítja egyébként, hogy egy óvodás is lehet könyvmoly. Én ugyan nem emlékszem (lehet, hogy ez a folyamatos oviundor hatására törlődött emlékek egyike), de hiteles korabeli források szerint alvásidőben alvás helyett én inkább az ágyamon merültem el valamelyik képeskönyv ábráiban, minden szögből vizsgálva azokat. Mikor aztán elsősként felfedeztem az olvasásban rejlő lehetőségeket, azaz nem voltam már másokra ráutalva információszerzés terén, belevetettem magam a betűk világába. Mondhatni, rekordsebességgel tanultam meg olvasni. Állítom, hogy karácsony és születésnap előtt szüleim és rokonságom helyzetét nagyban megkönnyítette a bibliofil mivoltom. Elmaradt ugyanis a szokásos „Mit vegyünk a gyereknek?" probléma. Elég volt egy állatos könyv, lehetőleg minél valósághűbb ábrákkal (ez nagy mániám volt, ki voltam borulva, ha gyerekesnek, vagy nem sikerültnek találtam a képeket), amivel elvonulhattam. És ezen a téren családom alaposan kitett magáért, elláttak minden koromnak megfelelő vagy inkább idősebb korosztálynak szóló könyvvel. Brehm nagyszerű köteteihez állandóan viszszatértem, de a sok könyv közül kiemelt helyük van a szívemben Széchenyi Zsigmond műveinek. írásait falva nőttem fel. Szó szerint csüngtem a sorain, együtt izgultam vele a kalandjai során, együtt örültem, szomorkodtam vele. Szerettem, szeretem a humorát. Amire csak később jöttem rá, hogy tetszett az is, ahogy a vadászatot kezelte. Ő határozta meg egy életre a gondolkodásomat a vadászatról. Az igazi vadászatról. Kötelező olvasmánnyá tenném a műveit gyerekek, felnőttek számára egyaránt. Ahogy a pszeudotermészetvédők aktuális generációjának is. Nemcsak a természet és vadászat bemutatásáért, hanem a szerétéiért és tiszteletért, amivel viseltetett irántuk. A két fenti forrásnak tudható be az, hogy fejben Afrikát először vadászként jártam be. És bár a való életben nem vadásztam soha, tehát nem vagyok tárgyuk, de irritálnak a divatos, elítélő és főleg dilettáns vélemények a vadászatról, melyek, mint általában, nélkülöznek mindenféle árnyalt tudást, széles látókört. Lelki házam falát vadásztrófeák borították, sőt minden állat elejtésének megvolt a története, ami persze nem nélkülözte a kalandokat, életveszélyes helyzeteket, amelyekből mindig hősként jöttem ki. (folytatjuk) Fodor Péter természetfotós ENGEM EGY ERDŐ FÁINAK ROPPANT MÉRETE, AZ ÓCEÁN VÉGTELENSÉGE, A SIVATAG TÁGAS PUSZTASÁGA, A LÁTÓTERET KITÖLTŐ ELEFÁNT LÁTVÁNYA INKÁBB FÉLELEMMENTES, ÁM ANNÁL NAGYOBB ALÁZATTAL, SŐT BOLDOGSÁGGAL ROKON ÉRZÉSEKKEL TÖLT EL. Utazás EXTRA 2018. JÚLIUS (Fotók: a szerzó felvételei)
