Új Szó, 2018. július (71. évfolyam, 151-175. szám)
2018-07-04 / 153. szám
KULTÚRA 6 I 2018.július4. Iwww.ujszo.com Profán apasirató Soóky László folytatja a Búcs környéki kisvilág és családja történeteit LAKATOS KRISZTINA Annyi bizonyos, hogy fokozatosan agy impozáns apaalak rajzolódik ki előttünk. Akit magelevenítenek: Papa, vagyis Gál Sándor rendes, református bácsi magyar ember. Aki (tovább)írja: Soóky (született Gál) László. Aki elmeséli: Lajos András (származását tekintve rendes, református mocsi magyar ember, de erről móg lesz szó). Gál Sándorról és családjáról, Gál Sándor és a pincék kapcsolatáról, a rendes éves alapon füstbe ment disznóvágásokról meg a korról - a hetvenes évekről, a normalizációról - már megtudtunk egyet s mást a tavaly bemutatott Egy disznótor pontos leírásának köszönhetően. Most visszalépünk az időben, nagyjából oda, ahol Soóky László A nagy (cseh)szlovákiai magyar csöndben anno mesélni kezdte ennek a Duna-Vág-Garam közé szorult falusi kisvilágnak és lakóinak a történeteit, még boldogult Benkő Géza hangján. Az elbeszélt időt tekintve ismét a második világháborút követő években vagyunk, megint egy újrakezdésnél, és bár a megidézett figurák epizódjainak hátterében kiolvashatók a történelmi körülmények, a nagy história kisebb hangsúllyal jelenik meg a Papa különböző hangszereken hegedül (Egy - vagy két - lakodalom pontos leírása) címmel a közelmúltban bemutatott mesélőszínházi előadásban, mint az előzményekben. Ez a mikrokozmosz Búcstól Dunamocsig, Szőgyénig vagy ha a szükség úgy hozza, Párkányig teljed; személyes mozzanatok, a helyi közösség eseményei rajzolják meg a határait. Ide még a Jóisten is komaként érkezik, hagyja a világ nagy dolgait, inkább pálinkát iszik, csukát fog, amikor pedig valami emelkedettebbet ambicionál, azt a bizonyos zsoltáréneklő versenyt, az is profán tréfába torkollik. Persze, itt van, megkerülhetetlenül az a vasárnap (egy vasárnap), amelyet Gál Sán-Ottvan a történetfüzérben a gyász, a veszteség, de összességében felülírja a maga teljességében megélt élet öröme. dór rendes, református búcsi magyar ember a távozásra szemelt ki... Aki mesél, az a fiú. Amit mesél, az akár egy rögtönzött búcsúztató is lehet, amely a halott apa biografikus bemutatásával indul, aztán Papa és a Jóisten személyes, mélyen emberi kapcsolatának egyszerre humoros és megindítóan lírai felidézésére vált, hogy az elbeszélés újra és újra elkanyarodjon, egyik kitérő hozza a másikat, míg a felfüggesztett szál végül visszahurkolódik önmagába. A nagyon is evilági istenélmény, az Úrral megélt közösség és az isteni terv mellett így bukkan fel Papa nagy gondolata, egy másik közösség, a Búcsi Jazz (ejtsük, ahogy újuk) megalapítása. Aztán a zenekartól eljutunk a tagok történeteiig, majd a meghatározó műfajig, a magyar falusi lakodalmasig, felbukkannak annak tipikus figurái (profi cigányzenész, botcsinálta parasztzenész, kikapós menyasszony, mit sem sejtő vőlegény, az erény útján éppen megbotló - szigorúan csakis katolikus - pap). Közben a mese Papa újabb és újabb arcát tálja fel előttünk, egy-egy pillanatban szinte már hősi magaslatba emelve az alakját. A Soóky-szöveg ugyanilyen szövevényesen, sokszólamúan, felszámyalva és alábukva hasznosítja a magyar anekdotikus hagyomány regisztereit: a családi legendárium csiszolgatásától a vándortörténetként újra és újra felbukkanó, újramesélt adomákon át a trufába illő vaskos tréfákig teljed az ív, miközben a kis csöndek, a megtorpanások, az egyegy pillanatra elkomolyodó hang kerekíti egésszé ezt a történetfüzért. Amelyben ott van a gyász, a veszteség, de összességében felülírja a maga teljességében megélt élet öröme. Lajos András a Disznótorban gumicsizmában, monterkában lépett elénk az elbeszélő (fiú) szerepében. Most, másodjára vidéki bonvivánokéra hajazó, csillogó fehér öltönyben érkezik - talán részben ezáltal indul az előadás némiképpen nagyobb távolságból, a honnan is? bizonytalanságából a néző felé. Közben meg gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy a Papa különböző hangszereken hegedül a Miskolci Nemzeti Színház fiatal művésze számára is saját gyerek. Ad egyfajta kiegészítő játékosságot a történemek, ahogy a mesélő egy-egy replika erejéig Lajos András mocsi kurátor vagy Lajos Géza mocsi presbiter bőrébe bújik (lehet, hogy mások is felbukkannak a rokonok, felmenők közül a dunamocsi református gyülekezet vezetői között). De túl a személyes, privát áthallásokon: az is tétje az előadásnak, miként lehet az egy-Aki meséli: Lajos András (Dömötör Ede felvételei) szer már megtalált formát, a Disznótorban megmutatott színészi kvalitásokat a puszta ismétlést kikerülve legalább részben áthangolni. A Dialóg nonprofit szervezet mesélőszínház-csináló csapatához ezúttal rendező is csatlakozott, Keszég László pedig minden járulékos eszközt, kelléket kiiktatott a produkcióból, pusztán a legszükségesebb néhány hangszert, illetve hangszerként használt tárgyat hagyta meg Lajos Andrásnak. Innen csak rajta múlik, hogy a bő egyórás előadásban, az embert próbáló tempóban hogyan képes elképesztően gyors, pontos váltásokkal figurák tucatjait megszólaltami, a látszólagos szikár eszköztelenséget színekkel, ízekkel megtölteni. Kifejezetten izgalmas, szerethető metszete a produkciónak, ahogy az elbeszélt történetet átszövi a zene: a „dalos betétek” olykor kissé művién szólalnak meg, de például a kalimbaszóra érkező Jóisten vagy az egyetlen E- húron megtanult első nóta telitalálat, emlékezetes élmény. Ott kezdtük, hogy egyre teljesedik ez az impozáns apaalak. Az csak a margóra kívánkozik ki belőlem, hogy- sejtve, van még ott, ahonnan ez jött- a magam részéről szívesen meghallgatnám egyszer Vilma, vagyis a mama történetét. Akinek ebben a mesében néhány szemrehányó tekintet mellett egyetlen mondat jutott: „Mit tettél, Sándor?” Alapértelmezett helyzetben minden nagy természetű, extrovertált férfiember mögött áll egy asszony, aki egész életében némán összeszorítja a száját. Talán Búcson, a Gál portán is így volt, talán nem. Talán Soóky László egyszer ezt is megosztja velünk. Már csak azért is izgalmas lenne, mert akad a hazai középnemzedékben egy-két olyan színésznő, aki megérné, megérdemelné azt a bő egy órát... Papa különböző hangszereken hegedül (RÉSZLET) Papa, Gál Sándor, búcsi magyar ember, szakmája szerint inszeminátor; ő volt a környék műbikája, ifjabb korában a rendes is. Ne feszegessük a múltat. Ilyen értelemben ne. Magyarországon született 1911-ben, ami aztán hol Csehszlovákia lett, hol megint Magyarország, most meg, az utána meghaltaktól azt hallotta, hogy Szlovákia. Hova fajul ez a világ? Általában a 406-os házszám alatt laktak, amíg egy arra járó szovjet tank szét nem lőtte a házat. Arra járt, és szétlőtte. Azóta nem mindig a406-os házszám alatt laktak. Papa és Jóisten közepesnek mondható viszonyban volt egymással. Holjóban voltak, hol meg veszekedtek. Ilyen viszonyt ápoltak mind a ketten. Egymás közt. Közben, persze, haverkodtak is, de a kapcsolatuk soha nem volt felhőtlen. A múltkor például, amint éppen az udvar végében a fürészbakon ültek, és vagy sompálinkát, vagy szilvapálinkát, vagy barackpálinkát, vagy bort ittak, nem, bort nem ihattak, mert vasárnap volt. Bort csak akkor ittak, ha a Jóisten hétköznap jött látogatóba. Amikor sokat ittak, mindig perverz nótákat énekeltek. Mindig sokat ittak, így aztán rendszeresen perverz nótákat énekeltek, papa meg a Jóisten. Például olyanokat, hogy: Öreganyám ingott, ringott, Mindig egy motringotfingott, Sej, haj igyunk rája, úgyis elnyel A sír szája, ott lesz mindkettőnknek Kilenc babája-ha-ha Mama csóválta is a fejét emiatt. Hétköznap azért nem lehetett, mert amikor papa szólt a Jóistennek, hogy még aznap meg akar halni, a Jóisten felhörkent, hogy: éppen ma, Sána Dialóg bemutatja o SOÓKY lA%ló o PAPA HANGSZEREKEN HEGEDŰI EGY - VAGY KÉT - LAKODALOM PONTOS LEÍRÁSA ELŐADJA: LAJOS ANDRÁS dór?! Épp vasárnap?! Te Sándor! Hát milyen ember vagy, te Sándor, hogy épp vasárnap akarsz meghalni?! Papa innen tudta, hogy hétköznap nem lehetett. Az Isten nem nagyon szerette, ha papa vasárnap hal meg. Az ismeretségük persze jóval korábban kezdődött, csak 1944. szeptember tizenharmadikáig nem kerültek komaságba. Azon a szerdai napon papa épp egy kies lövészárokban hasalt a Kárpátok bérceinek lankáin, amikor az oroszok valami kanyarlövő puskákkal pergőtüzet zúdítottak a hős magyar honvédekre. Apám piros vére, magyar vére ott csordogált a lövészárok mocskában, amikor azt mondta valaki:-Te Sándor, úgy menthetlek meg, hogy fogságba ejtetlek a muszkákkal. így életben maradhatsz, aztán majd kitalálom, hogyan juttassalak haza a Vilmához. No, ő volt a Jóisten. Papa egy darabig ismerkedett a tajgával, bejáratos lett különböző bányákba is, majd 1948. február hatodikán ugyanazon a napon jött meg a háborúból is, meg a hadifogságból is. Azért, mert a háború egy darabig majdnem ott volt, ahol a hadifogság. Egy országon belül, csak éppen ötezer kilométerre egymástól. Ezért tartott olyan sokáig a hazatérés. A nagy és különböző távolságok miatt. Többek között. Amint hazatért, egyszer, vagy kétszer, vagy háromszor megölelte mamát, de közben már azon morfondírozott, hogy kerül, amibe kerül, ő bizony zenekart alapít. Ennek oka is volt, azt későbbre hagynám.
