Új Szó, 2018. július (71. évfolyam, 151-175. szám)
2018-07-14 / 161. szám
[Í4 SZALON 2018. JULIUS 14. www.ujszo.com Emlékezetünket ugyanis egyszerre formálja az emberek történelmi tapasztalata és a történelem feltárását - a ránk maradt szóbeli, írásos, képi s egyéb források alapján - végző történetírás vagy az emlékezetpolitika, a történelemoktatás, a tudománynépszerűsítés és a köztörténet sok más műfaja, művelője. Nem véleden, hogy a (cseh)szlovákiai magyar nemzeti kisebbségi közösség történetének sokféle olvasata, elbeszélése, narratívája él egymás mellett. Ebből adódóan pedig ma is sok a lezáratlan, vitás kérdés. A most felnőtt korba lépő ötödik kisebbségi nemzedék a 100 éve történtekkel már csak az iskolai tankönyvekben, az emlékezetpolitika által szorgalmazott megemlékezésekben, internetes forrásokban, dokumentumfilmekben szembesül. Nincsenek, nem lehetnek már közveden családi emlékei pl. a trianoni a határok kijelöléséről, a csehszlovák állam felvidéki, dél-szlovákiai berendezkedéséről, a közalkalmazottak számára kötelező állami hűségesküről, a százezres magyar emigrációról stb. Mint ahogy lassan távoznak közülünk a Masaryk-, a Horthy- vagy a Benes- és Gottwald-korszakot megélt generációk. A százezrek személyes emlékezetében rögzült emlékképek például a bécsi döntést követő visszacsatolásról, a második világháború harctéri és hátországi veszteségeiről mára a korabeli fényképekkel, levelekkel, újságokkal együtt jó esetben család emlékeit őrző dobozokba, albumokba kerültek, legtöbbször azonban fokozatosan feledésbe merülnek. Revíziós alternatíva és zsákutca Szüllő Géza, a két .világháború közötti legfontosabb csehszlovákiai magyar párt, az Országos Keresztényszocialista Párt alapító elnöke még 1935-ben is magától értetődőnek tartotta, hogy a budapesti kormánnyal, s a mindenkori magyar miniszterelnökkel egyetértésben elhatárolja magát a kisebbségi önmeghatározástól, s tagadja annak jogosultságát: „Azt a politikai felfogásomat a legkompetensebb helyen jóváhqgyták, amely röviden az, hogy mi nem vagyunk kisebbség de leszakított többség. A mi célunk nem a csehszlovákiai kereteknek a megerősítése... ” Szüllő, s vele együtt a korszak vezető polgári magyar politikusainak többsége a két világháború közötti magyarországi nemzet- és kisebbségpolitika revíziós alapvetésének megfelelően a csehszlovákiai magyar politizálás értelmét a minél teljesebb, szlovákokkal, ruténekkel, kárpáti németekkel közös „visszatérés” előkészítésében látta. Ennek lényegét a csehszlovák államhoz került területek „őslakóinak” — magyaroknak, szlovákoknak, németeknek, ruténeknek - csehekkel szembeni összefogásában, illetve Szlovenszkó egész területére kiterjedő autonómia szlovákokkal közös hirdetésében és kiharcolásában, a csehszlovák nemzetépítés megakadályozásában és az egész történeti Felső-Magyarország „visszatérésében” látta. A felvidéki magyarság a kezdettől fogva bizonytalan történeti-integrális elképzelés helyett könnyen elfogadta az 1910-ben magyar többségű területekre kiterjedő bécsi döntés „etnikai” revízióját. Ezt a - sokáig kétoldalú megegyezés formájában is elképzelhetőnek tartott - határmódosítási formát még a sarlósok közül is többen támogatták. Az érsekújvári Jócsik Lajos például korábban a kisebbségi léthelyzet érték- és közösségteremtő lehetőségét, a határkérdésre leszűkített kisebbségi kérdés meghaladhatóságát, a közép-európai közeledést hitte és hirdette. 1938— 1939-ben azonban már úgy látta, hogy a csehszlovákiai kisebbségi magyarságnak nem sikerült valódi közösséggé válnia, és az első köztársaságban a felvidéki magyar népiség alapján nem is lett volna képes szervezett társadalommá alakulni: Toiuás Garrijsrue Masaryk A világforradalom 1914-1918 „Egy népcsoport nem élhet teljes és kiegyensúlyozott életet csak a népi tudat alapján. A nemzeti tudat teljessége, az ökumenikus elemekkel értett teljessége nélkül csak sorvadt létet élhet a csoport és az egyes. A népiség vonalán csak súlyos időket lehet átvészelni. Behúzódd a nádba ez S a nádban csak a veres hasú béka hangját utánozva adhat tudomást magáról társának az ember. Nádi élet: ez a kisebbségi helyzet’’- írta 1939-ben megjelent Iskola a magyarságra című könyvében. Jócsik szerint ebből a helyzetből kiutat csak a határrevízió jelenthetett. ,A kisebbségi életben lassan lemorzsolódik még az autonóm életre képes közösség kerete is a csoportok körül A felső rétegek lassan letűnnek, őket éri a szelek járása legelsöbben. így volt ez nálunk és így volt ez Erdélyben is. (...) A felvidéki tájakon is ez volt a helyzet s ez lett volna még inkább, ha nem jönnek értünk erők s a nádból nem szabadítanak ki. ” A bécsi döntések, a kárpátaljai és délvidéki bevonulások országgyarapítási eufóriája a trianoni nemzedékek életre szóló történelmi élménye, tapasztalata volt. Ez azonban egyszerre jelentette a magyarság történelmi sérelmeinek jóvátételét, és Magyarországnak a háborús forgatókönyvek melletti elköteleződését. A hideri Németország világhatalmi terveinek előjátékaként az európai „újrend” közép-európai bástyáit építette ki, amikor a versailles-i rend három államát, Ausztriát, Qehszlovákiát és Lengyelországot rövid másfél év alatt letörölte a térképről. Horthy és a korabeli magyar elit az eredetileg megegyezéses, minden nagyhatalom által támogatott és békés revíziót feltételező elképzelésektől eljutott a Hider által támogatott döntőbíráskodás és területi felajánlások csapdahelyzetéig. Amikor Teleki Pál sem látott más megoldást, mint azt öngyilkosságba menekülést... Száz év nyolc államalakulata 1918 és 2018 közt a felvidéki magyarság nyolcféle (cseh)szlovák (nemzetállamban élt: a masaryki első köztársaságban még közel 4,5 milliónyi kisebbség élt. Az 1938-1939. évi rövid ideig tartó - a magyar többségű területek nélküli Szlovákiának és Ruszinszkónak autonómiát biztosító - második köztársaságban a többségi nemzetek aránya már meghaladta a 90 százalékot. A háborús években a felvidéki magyarság nagyobbik része visszakerült a Horthy Miklós kormányzó által vezetett Magyar Királyságba. 1939 és 1945 között a pozsonyi, Nyitra- és Kassa-vidéki, s más városok, nyelvszigetek magyar lakói viszont a Tiso-féle Szlovák Köztársaságban éltek. Harmadik köztársaságként szokás emlegetni a Benes második köztársasági elnöksége alatt 1945-1948 között létezett Csehszlovákiát. Ez a Kárpátalját a szovjeteknek átengedő harmadik republika jelentette a magyar kisebbség történetének mélypontját. A kollektív bűnösség és büntetés elvét érvényesítve elűzte otthonából a közel negyedfélmilliónyi szudétanémetséget, a magyarság egynegyedét, s erőszakkal kikényszerítette további háromszázezer magyar „reszlovakizációját”. Ötödikként az 1948-1968 közötti csehszlovák kommunista pártállamot, hatodikként pedig az 1969-től 1989-ig fennállt kommunista csehszlovák föderatív állam következett, illetve az annak részeként relatív önállóságot kapott Szlovák Szocialista Köztársaságot kell megemlítenünk. A korszak eddig kevéssé feltárt paradox jelensége, hogy a polgári jogok általános korlátozása mellett, az 1960-as évek közepéig tartó „ötvenes évek” jelentős fordulatot hoztak az anyanyelvi kisebbségi oktatási hálózat kiépítésében. Volt ennek az 1949 és 1989 közötti pártállami korszaknak egy rövidre sikerült kivételes periódusa, az 1968-1969-es reformidőszak. Érdemes lenne a-közelgő 50. évforduló alkalmából alaposabban feltárni, milyen mértékben tudott azonosulni a dél-szlovákiai magyarság azzal a 68-as demokratizálódási folyamattal, amelyet a vélemény- és vallásszabadság, a többpártrendszer kérdésében, 1968 nyarán Dubcekék egyre kevésbé voltak képesek irányításuk és ellenőrzésük alatt tartani. De vajon igaz-e, hogy a csehszlovákiai magyarok a Varsói Szövetség öt tagállamának augusztusi katonai bevonulása idején szembesültek talán először azzal a kérdéssel, hogy a csehszlovák demokratikus kísérlet értékei adott helyzetben fontosabbak lehemek az itt élők számára, mint az anyaország iránti kötelező tisztelet. A sorra előkerülő korabeli feljegyzések, visszaemlékezések azt bizonyítják, hogy a fegyveres beavatkozásban szerepet vállaló kádári Magyarország a „szocialista rend csehszlovákiai helyreállításával” sem a Csemadok vezetői közt, sem a közemberek közt nem talált pozitív visszhangra. A száz év hetedik (csehszlovák államalakulatát az 1989. évi rendszerváltást követően mindöszsze három évig létezett - Václav Havel köztársasági elnök nevével fémjelzett - Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság jelentette. Nyolcadikként az 1992. december 31-én bekövetkezett cseh-szlovák kettéválással létrejött Szlovák Köztársaság következett: ez a felvidéki magyarságot befogadó {domicil) államkerete: a dél-szlovákiai magyar közösség szülőföldje és otthona itt található, s itt szeretne egyenrangú közösséggé válni, hogy nemcsak állampolgárként, hanem a nemzeti közösség szintjén is magáénak tudja vallani az országot, ahol él. Szülőföld és haza Miként lehetne közösségi szinten egyenjogúsítani a kisebbségeket? Ez a kérdés majdnem minden korszakban felmerült. Az 1968. évi - kudarcba, illetve formális, kiüresedett megoldásokba torkollott - nemzetiségi reformtörekvések, a szovjet tankok árnyékában csak kevés jót hozhattak. Miközben létrejöttek az Szlovák Nemzeti Tanács és a kormány mellett a nemzetiségi titkárságok, s Dobos László tárca nélküli miniszterként felügyelte a nemzetiségek ügyét, az 1968. évi nemzetiségi törvénybe nem kerültek be sem az arányos részvétel, sem a kulturális, oktatási önkormányzatiság elemei és jogosítványai. Mindennek a következményeit a két évtizeden át tartó Husák-korszakban kellett megtapasztalni. 1990 óta többször és többféleképpen próbálkozott a közösség politikai elitje ennek a százéves feladványnak a megoldásával. A Függeden Magyar Kezdeményezés a többségi szlováksággal való kormányzati együttműködéstől remélte az autonómia kereteinek fokozatos kiépítését. Duray Miklósék a társnemzeti státusz eléréséhez nélkülözheteden önkormányzatiság eszközeként próbálták a belső önrendelkezés területi garanciáit megteremteni. Az 1998-2006 közötti két Dzurinda-kormány koalíciós tagjaként a Bugár Béla vezette Magyar Koalíció Pártja viszszatért a többségi pártokkal való együttműködés, együttkormányzás konszociális modelljéhez. Ennek a sok tekintetben konszolidációs periódusnak is tekinthető időszak végén felbomlott a magyar pártegység. Az immár tizenkét éve működő kétpárti modell a kisebbségi közösségépítés egymástól élesen elváló két stratégiáját, két táborát tartja mozgásban, s ezzel együtt a választóknak kétféle csapdahelyzetben kellene eligazodnia. Emlékezetpolitika és önkép 1945 után a szudétanémetekéhez hasonló teljes felszámolás küszöbére jutott szlovákiai magyarságot az első és a második köztársaság felbomlása miatt kollektív bűnösként próbálták elmarasztalni és büntetni. Stószi naplójának hetedik, 1946. januári-februári noteszében,- sokféle reményével, illúziónak bizonyult elképzelésével leszámolva - Fábry Zoltán a „likvidálásra” szánt szlovenszkói magyar kisebbséget a két érintett állam közötti „organikus kohézió” hordozójaként és a természetes hídszerep működtetőjeként határozta meg. ,A kä ország között ezentúl egy vad folyam fog áramlani: a gyűlölet. A híd, ami volt, elsodródott. Béke, jószándék, jóakarat többé nem lehet a két ország közt”- írta a lakosságcsere-egyezmény aláírását megelőző napokban. Fábry évtizedeken át titkolt háború utáni naplójában azt is világosan felismerte, hogy a hitleri nemzeti szocializmus és a sztálini háborús és háború utáni kommunizmus embertelenségben, gyalázatban egymással versengő rendszerként gázoltak végig Közép- Európán, ahol Csehszlovákia sorsát nem a kisebbségek döntötték el. Aligha véleden, hogy a mai szlovákiai magyar emlékezetpolitika központi elemét a jogfosztottság, hontalanság és a reszlovakizációs csapdahelyzet történeti tapasztalatai jelentik. Ezt részben a kisebbségi helyzethez tapadó egzisztenciális bizonytalanságok mindig jelenlévő tényezője mellett az is indokolttá teszi, hogy a Magyarországra kitelepített vagy a Csehországba deportált felmenőink emlékeit minden korábbinál jobban sikerült összegyűjteni, feldolgozni, a helyi és országos magyar közemlékezetbe beemelni. Sokszor persze anélkül, hogy mindez tanítható helytörténeti ismeretté, tananyaggá válna. Arra is érdemes lenne minél előbb választ és megoldást találni, hogy a magyar és a szlovák emlékezetpolitika - minden szakmai közeledés, együttműködés ellenére - miért nem képes elmozdulni a megbékélés irányába. Az elmúlt évtized fontos katolikus, evangélikus főpapi, megannyi értelmiségi és helyi kezdeményezése ellenére, a legmagasabb szinten mintha egyik oldal sem lenne érdekelt abban, hogy végre megtörténjen a történelmi konfliktusokat szimbolikus lezárása, megszülessenek a megbékélés gesztusai, és megteremtődjenek a kiengesztelődésnek és a fiatal magyar és szlovák generációk együttműködésének alapítványi, oktatási háttérintézményei. u mips i hím 1 DOKCMEMITIMOK A CSEHSZIXMKIAI MAGYARSÁG HEIYZETÉRŐl ÉS JOGVÉDELMÉRŐL : 1978-1989 OsHzeállítutla DTJRA.Y MIKLÓS Nemzettöredék, kisebbség, nemzeti közösség? A „százéves” kisebbségtörténelemből az egyértelműen kiolvasható, hogy a szomszédságpolitika minden közelítő mozdulata növeli az esélyt az interetnikus kapcsolatok javítására, a többség-kisebbség relációt terhelő konfliktusok megelőzésére, kezelésére. Minden társadalom, csoport közösségi önértékelését és önképét alapvetően befolyásolja, mennyire sikerült partneri viszonyokat kialakítani a vele együtt vagy szoros kapcsolatban élő más nyelvű, más státuszú csoportokkal. A mai - távolról sem megnyugtató - helyzetre már a délszlovákiai magyar közösség megnevezésében kialakult sokféleség is jellemző. A szlovák alkotmányos meghatározás a - magyarul különösen furcsán hangzó - „nemzetiségi kisebbség” vagy a köznyelvi „slovenskí Madari” kifejezésekkel jelöli közösségünket. Saját önmeghatározásunkban pedig a trianoni, magyarországi logikát tükröző felvidéki magyarság nyer egyre inkább teret, miközben a Felvidék térmegjelölés egyszerre jelentheti a magyar lakta dél-szlovákiai sávot, illetve az egész egykori Felső-Magyarországot. Ráadásul az 1918 előtti, fordított nemzetiségpolitikai „leosztásban” a Grünnwald Béla által erősen negatív, soviniszta tartalommal felruházott fogalom a szlovák közvélemény számára ma is vörös posztó. A csehszlovákiai magyar önképének, önmeghatározásának, nemzet- és kisebbségpolitikai törekvéseinek százéves története láthatóan bővelkedik a tanulságos kísérletekben, felemás és torzóban maradt megoldásokban. A kommunista csehszlovák pártállam idején érdemi önmeghatározási kísérletekre, a közösségépítés lehetőségeinek tisztázására csak az 1968-1969-es rövid demokratikus szakasz Szabó Rezső, Dobos László, Gyönyör József, Tolvaj Bertalan által megfogalmazott reformprogramjaiban, különösen a Csemadok internacionalista zsargonban megírt, de a nemzetiségi jogegyenlőség kategóriáiban gondolkodó javaslataiban került sor. Ezek a javaslatok a nemzetiségeket mint sajátos kultúrával rendelkező közösségként határozták meg, amelyek a csehszlovákiai kontextus mellett „részei a saját egyetemes nemzeti kultúrájuknak is, mellyel elszakíthatatlan szálak kötik össze”. A nyelvi, oktatási jogok mellett először tették egyértelművé, hogy a többségi nemzetekkel való egyenjogúsághoz önálló politikai, kulturális, tudományos intézmények létrehozása szükséges. A hosszúra nyúlt Husák-korszakban az 1978-ban Duray Miklós által létrehozott Kisebbségi Jogvédő Bizottság jelentései, elemzései, állásfoglalásai jelentették a szabad önmeghatározás terét. A folyamatos rendőri zaklatások és politikai üldöztetések közt a bizottság jól dokumentált tevékenysége, könyvben és interneten is elérhető anyagai a folyamatosan hátrányos helyzetben lévő, diszkriminatív és asszimilációs intézkedéseknek kitett közösség képét rajzolták meg. A szlovák és cseh ellenzékiekkel 1985-1986-ban hat alkalommal megrendezett párbeszéd a kisebbségpolitika többségi és kisebbségi céljainak egyeztetésében az 1968- as kormánybizottsági tárgyalásoknál is elmélyültebb, tárgyszerűbb eszmecserét és javaslatokat fogalmazott meg. A rendszerváltás óta jórészt Duray Miklós kezdeményezésének köszönhetően fokozatosan teret nyert a magyar nemzeti közösség kifejezése. Az MKP nevébe emelt önmeghatározás jól jelzi, hogy a nagyobb számú kisebbségi népcsoportok számára a nemzeti közösségépítés kiemelten fontos mozzanat. Napjaink nyitott kérdése, lehet a többségi és anyaországi kapcsolatokban a partneri pozíciók megerősítése, a szomszédságpolitika folyamatos hídverése, a mindkét parton kiépülő erős tartóoszlopok nélkül reális kisebbségi közösségi jövőképekben gondolkodni. Egyebek mellett ennek megválaszolásában is segíthetnek a százéves kisebbségi leltárak Szarka László történész
