Új Szó, 2018. július (71. évfolyam, 151-175. szám)
2018-07-14 / 161. szám
o NI Q/5 2018. július 14., szombat, 12. évfolyam, 27. szám Csillag Lajos tárcája a Szalonban A trianoni határ megnyitása - Magyarország, Románia (Fotó: Fortepan) Nemzetállami csapdák Szomszédságnemzet- és kisebbségpolitika ellentmondásai áz éve ért véget a Nagy Háború. Ennek egyik következményeként Közép-Európa és a Baltikum területén a dinasztikus birodalmak helyén nemzeti elvek szerint szerveződött államok jöttek létre. Életképességük kezdettől fontos szempont volt. így a győztes hatalmak a párizsi békekonferencián az etnikai elvek mellett gazdasági, stratégiai, földrajzi és közlekedési szempontokat is figyelembe véve jelölték ki az új államhatárokat. Emiatt a két régió kilenc nemzetállamában számos nemzeti kisebbség alakult ki. Köztük a milliós nagyságrendű német, ukrán, magyar, orosz, albán népcsoportok voltak a legnépesebbek. Majdnem minden állam többségi nemzetének akadtak azonban kisebbségei a szomszéd országokban. Ezek egy része, például a magyarországi, romániai, jugoszláviai szlovák kisebbségek már korábban, a 18— 19. századi Magyarországon belüli földesúri, udvari telepítések vagy a tömeges jobbágymenekülések során kialakultak. Ezek a történeti kisebbségek azonban éppen úgy osztoztak a nemzetállamok nemzetiesítő, asszimiláló politikájában, mint az új határok mentén létrejött „kényszerkisebbségek”. Ezeknek az 1918-ban kisebbségi helyzetbe került népcsoportoknak - együtt az összességében ugyancsak milliós nagyságrendű kelet-közép-európai zsidósággal - a versailles-i békerendszer a Népszövetség korlátozott nemzetközi jogvédelmet szavatolt. A népszövetségi kisebbségvédelem, amely Hider 1933. évi hatalomra kerülésével rövid időn belül a semmibe hullott, jószerivel csak arra volt jó, hogy a jogsértések dokumentálták és nemzetközi panaszeljárás tárgyává tették. Az ígéretes kezdetek ellenére a nemzeti kisebbségek helye, jogai mind belső, mind pedig a nemzetközi joggyakorlatban sok kívánnivalót hagytak maguk után. Szakpolitikák összehangolhatósága A dél-szlovákiai magyarság helyzetét, fejlődését, lehetőségeit alapvetően három szakpolitika határozta és határozza meg ma is. A (cseh)szlovák és a magyar nemzetépítést szolgáló, egymással legtöbbször élesen szembenálló nemzetpolitika céljai a felvidéki magyarság vonatkozásában nem igazán tudtak közös nevezőre jutni. A két ország viszonyát formáló, és az elmúlt száz év alatt sok konfliktust felhalmozó szomszédságpolitika a kisebbségi magyar közösségre legtöbbször szintén negatívan hatott. Sajnálatos módon a kisebbségi magyar közösségépítést befolyásoló többségi és anyaországi kisebbségpolitikára sem az együttműködés a jellemző. Pedig akár a magyarországi kisebbségi önkormányzatiság tapasztalatainak és tanulságainak szlovákiai értékelése, akár a szlovákiai kisebbségi intézményfinanszírozási modell magyarországi nyomon követése kölcsönösen hasznos megoldásokat eredményezhetne. Hogy a kettős állampolgárság intézményének és ügyének közös, bilaterális megoldásáról, annak kölcsönös előnyeiről most ne is beszéljünk... Száz év alatt sok száz olyan érdemi gondolat, javaslat vagy éppen világmegváltónak szánt, de jelentéktelennek bizonyult ötlet fogalmazódott meg. Ezek katalógusa minden bizonnyal hasznára válhatna minden gyakorló kisebbséginek. Ha csak a hosszabb időszakon keresztül érvényes, doktrínajellegű elképzeléseket próbáljuk csoportosítani, az alábbi koncepciókat lehet kiemelni. A két világháború közötti magyar nemzetpolitika alapját a trianoni békeszerződés fokozatos, békés és minél teljesebb revíziójának elképzelése jelentette. A csehszlovák nemzetpolitika ezzel szemben az ország nemzeteinek és nemzetiségeinek minél teljesebb integrációját, lehetőség szerint fokozatos nyelvikulturális asszimilációját, s ennek folyományaként a csehszlovák politikai, 1969-89 között szovjet mintára a „csehszlovák szocialista” nemzet kialakítását szorgalmazta. Mind a revíziós, mind az integrációs nemzetpolitika súlyos tragédiákba torkollott. Előbbi a szomszéd államokkal rontotta meg hosszú évekre Magyarország viszonyát, utóbbi pedig - a kassai kormányprogramban kitűzött homogén szláv nemzetállam jegyében — végrehajtotta Csehország és Szlovákia „etnikai megtisztítását”. A kommunista pártállamiság évtizedeiben a be nem avatkozás, a kádári antinacionalizmus jegyében az anyaállami gondoskodás Magyarország részéről egészen az 1960-as évek végéig egészen háttérbe szorult. Csak a Husák-, illetve a Ceausescu-korszak magyarellenes intézkedései nyomán következett be az a fordulat, amely az 1989 előtti rendszerváltás ellenzéki és kormányzati megnyilvánulásaiban egyre nagyobb teret nyitott a magyar kisebbségek iránti anyaországi szolidaritásnak és törődésnek. Magának a kisebbségi közösségépítésnek a tengelyében többször is az önkormányzatiság különböző elképzelései kerültek. Különböző területi-, kulturálisautonómia-tervek, a svájci kantonmodellből kiinduló kistérségi javaslatok merültek fel. Ezek megvalósíthatadansága miatt 1948 után a kisebbségi hídszerep került előtérbe, amelynek azonban a folyamatosan feszült szomszédságpolitikai viszonyok közepette kevés esélye volt a pozitív kibontakozásra. Az 1920., 1938. és 1968. évi törvényi megoldások, javaslatok vagy az 1990-es évek nyelvtörvényei az egymással ellentétes nemzet- és kisebbségpolitikai célok miatt vagy sorra csődöt mondtak, vagy nem igazán járultak hozzá a tartós megoldáshoz. Ennek a helyben járásnak volt fontos következménye, hogy Szlovákiában - a romániai és jugoszláviai fejleményekhez hasonlóan - 1990- ben, majd 1996-ban az együttkormányzás, azaz a konszociációs megoldás került előtérbe, s ma a Híd jórészt ezt a modellt próbálja - gyakran lélegeztetőgépen tartva és minden oldali támadásnak kitéve - működtetni. Kerek évfordulók haszna Az immár százéves kisebbségi magyar múlt 1989 óta intézményesült, módszeres hazai és nemzetközi elemzések tárgya. A mostani felemás - alapvetően az 1920-as békeszerződés évfordulójára kihegyezett - kisebbségi centenárium a magyar történelem „trianoni évszázadának” számos kérdését állítja elénk. Van mit elemeznünk, újra- vagy végiggondolnunk. Ezért a kutatók is egyre inkább megszerették a kerek évfordulókat. Európa nemzeteinek nagyobbik része ezer években méri saját dicső múltját. Minden évszázadnak különleges jelentőséget próbálunk tulajdonítani. Pedig a legtöbb nemzeti, vallási közösségnek sokszor kellett újrakezdenie. Az öröknek gondolt nemzetek, országok hol dinasztikus, rendi, polgári vagy ideológiai alapon szerveződtek újra. Mint ahogy a birodalmak, királyságok ezerévesnek hitt határai az uralkodóházak érdekei, háborúi, házasságai, szerződései nyomán szintén folyamatosan változtak. És persze azt is érdemes szem előtt tartanunk, hogy a múlt mai értelmezésében mindig is egymásra épülnek az egyéni, családi, közösségi emlékek, tapasztalatok és tradíciók. Egyebek mellett ezért sem lehet egységes, uniformizált történelemről beszélni. (Folytatás a következő oldalon.) Sz
