Új Szó, 2018. július (71. évfolyam, 151-175. szám)
2018-07-14 / 161. szám
www.ujszo.com | 2018. július 14. SZOMBATI VENDÉG Nyolcvanöt, de még dolgozik Ivan Passer: „Ha Los Angelesben elszenderedsz a medence mellett, kön nyen lehet, hogy végiga Iszod az életed..." „Nem volt egyszerű megbirkóznom az angollal..." (Zúzana Minaeová felvétele) SZABÓ G. LÁSZLÓ Csehország az anyám, Amerika a feleségem, vallja Ivan Passer, a hatvanas évek cseh új hullámának egyik ikonikus alakja, aki barátja és rendezőtársa, Milos Forman társaságában 1968-ban emigrált az Egyesült Államokba. Azóta Los Angelesben él, de Karlovy Vary fesztiváljának vissza-visszatérő vendége. Két filmet forgatott itthon. Egy kicsit, meg egy nagyot. A Bohumil Hrabal novellái alapján készült Gyöngyöcskék a mélyben egyik fényes szkeccsét, a Szürke délutánt és az 1965-ös Intim megvilágításbant. Előtte a Meghallgatás és az Egy szöszi szerelme, utána pedig a Tűz van, babám! című Formán-filmek forgatókönyvírói csapatában dolgozott, majd azon az éjszakán, amikor a szovjet csapatok már Prágához közeledtek, a kocsijában Milos Formánnál egérutat nyert egy eldugott csehszlovák-osztrák határátkelőhelyen. Aki elhagyja az anyját, kitart a felesége mellett? Az anyját kapja az ember, a feleségét ő választja meg. Én mindig csehnek éreztem magam, csak elméletben vagyok amerikai. Engem az az ország befogadott, és bár éveket kellett vámom, hogy elkészíthessem az első amerikai filmemet, de onnantól fogva már minden könnyebben ment. Nem könnyen, csak könnyebben! Mi okozott gondot az elején? Az új közeg, a színészek vagy a nyelv? Igen, az angol. Nem volt egyszerű megbirkóznom vele. Sokszor úgy éreztem magam, mint egy szellemi fogyatékos. A filmkészítés folyamatában semmi különbséget nem látok. Abban nem is voltak előttem akadályok. Prágában, a pályám elején kimagasló tehetségű rendezők mellett gyorsan kitanultam a szakmát. A színészekkel is jól kijöttem. A Sztanyiszlavszkij-módszert még itthonról ismertem, az pedig megnyugtató volt az amerikai színészek számára, akik közül sokan az Actor’s Stúdióban tanultak, ahol ugyanez a módszer az alap. A színészeknek érezniük kell, hogy a rendező az ő oldalukon áll. Én mindig olyan játékosokat választok magam mellé, akikről tudom, hogy szeretni fogjuk egymást. Ez lényeges szempont. A prágai filmművészeti főiskolán Milan Kundera is a tanára volt. Világirodalmi előadásait nagyon sokan méltatták. Valóban lázasan hallgattuk őt, mert érdekfeszítően tudott beszélni. Utána együtt mentünk sörözni. Nagyon összetartó csapat voltunk. Az egyikünk sikere lehetőséget teremtett a másiknak. Miközben erős kritikusai voltunk egymásnak. A forgatókönyveket is kézről kézre adtuk, és mindenki szabadon elmondhatta a véleményét. Ma is állítom: ha még tíz évig együtt maradhattunk volna, még több csodás filmet kap tőlünk a világ. Megfogalmazható egyetlen mondatban, hogy mi vezérelte önöket a munkában? Örömmel elmesélni egy történetet. Szerintem ez a jó film alapja. Ha jól tudsz történetet mesélni, akkor a többit, a szakmai dolgokat már gyorsan elsajátítod. Ön hogyan került be a színművészetire? Csalással. De akkor már ismertem Formant. Egy szobában laktunk a podébradyi gimnázium kollégiumában, ahol szigorú rend és fegyelem uralkodott. Két csoportba osztottak bennünket. Az egyikbe az árvák kerültek, akik a háborúban elvesztették a szüleiket, közéjük tartozott Forman is, a másik csoportot pedig a kezelhetetlen kölykök alkották, velem együtt. Én egy kihagyott éjszaka után kerültem oda. Elcsavarogtam, másnap reggel mentem csak haza. De az ajtóban már ott állt az apám, kofferrel a kezében. Átadta, és csak annyit mondott: „Podébradyban már várnak!” Persze ott sem lettem példás diák. Három héttel az érettségi előtt eltanácsoltak. A véletlennek köszönhetően azonban megtudtam, hogy a filmművészeti felvételijén elég a tehetség, nem kérik az érettségi bizonyítványt. A jelentkezési ívbe természetesen az írtam, hogy megvan az érettségim. Senkit sem érdekelt. Felvettek. Az első hat hetet a főiskola könyvtárában töltöttem, hogy bepótoljam a hiányosságaimat. Később mégis kirúgták. Rájöttek, hogy politikai szempontból nem felelek meg az elvárásoknak. Osztályellenségnek tartottak. A barrandovi filmgyár személyzeti osztályának egyik munkatársa szerzett nekem munkát. Igaz, hogy a főiskolán sok mindent megtanultam Eizensteinről és John Fordról, azt viszont, hogy mi a feladata a rendező második asszisztensének, senki nem magyarázta el. Hogy neki kell elsőként ott lennie a forgatás helyszínén, és mindent előkészíteni. Meg is fenyegetett a rendező, hogy el fog küldeni, mert semmit nem csinálok, csak a számat tátom mellette. A harmadik napon azonban, amikor az egyik jelenethez tyúkra volt szüksége, és a színészek meg a világosítók elindultak szerezni a közeli faluba, én az erdőben fogtam egyet. Nem is kellett hajszolnom. A karjaimba repült. Amikor mindenkit megelőzve átadtam a rendezőnek, elmondta, mi a feladatom. Annyira megszeretett, hogy amikor leváltották őt a forgatócsoport éléről, én fejeztem be a filmet. A Szürke délután és az Intim megvilágításban már egyedül az ön sikere volt. Ez utóbbival Cannesban és Sán Sebastianban is díjat nyert, Krzysztof Kieslowski, a jeles lengyel rendező pedig az egyetlen cseh fdmesként jegyezte fel arra a listájára, amelyen a világ tíz legjobb alkotását vette számba. Egyedül a Barrandov igazgatójának nem tetszett az Intim megvilágításban. Ő már a forgatókönyv elolvasása után azt mondta: „Ebből sosem lesz jó film.” Egy francia kritikus viszont azt írta: „Nem lehet a barátom, aki ezt a filmet nem szereti.” Kedves, nem? Mindig olyan filmet akartam készíteni, amelyet a közönség újra és újra meg tud nézni. Ez olyan lett. New Yorkban, a Carnegie Hallban minden évben három egymást követő napon az Intim megvilágításban van műsoron. Mindig elmegyek valamelyik vetítésre, és mindig ugyanazokat az arcokat látom. Cannes-ban, 1968-ban a United Artist producereinek is nagyon tetszett film, elém is tettek rögtön egy forgatókönyvet. Sajnos nem tetszett. Vissza kellett utasítanom az ajánlatukat. Azután mondta Milos, hogy: „Most úgy sincs semmi dolgod, gyere velem Amerikába!” Hogy tervezte, meddig marad? Maximum egy évig. Meg sem fordult a fejembén, hogy végleg kint maradjak. Formánnál mikor kötött életre szóló barátságot? Podébradyban még egyáltalán nem volt rokonszenves. Ő volt köztünk a legmagasabb, a legtestesebb. Büszkének, gőgösnek, fölényesnek találtam. Alig vártam, hogy legyőzzem őt pingpongban. Le is győztem. De csak később, már a filmművészetin lettünk elválaszthatatlan barátok. A forgatókönyvírással töltött közös hetek, hónapok pedig végérvényesen összekovácsoltak bennünket. Sajnos már csak ketten élünk a csapatunkból. Václav Sasek és én. Milos is elment, Jaroslav Papousek is, Miroslav Ondrícek is. Miből élt azokban az években, amikor még nem forgatott Amerikában? Az egyetemi előadásaimból, és abból, hogy nyaranta színészkurzusokat adtam. Régen is szerettem tanítani, és ma is szeretek. Lassan negyven éve, hogy Los Angelesben él. Miért hagyta ott New Yorkot? Lélekben továbbra is New York-i lakosnak érzem magam, Los Angelest viszont élhetőbb helynek tartom, elsősorban a természet miatt. Los Angeles nem is város, hanem több faluból álló település. Húsz perc alatt fent vagyok a hegyekben, de ahhoz sem kell több idő, hogy leérjek az óceánpartra. Akármerre nézek, valami mindig virágzik, és ezt nagyon élvezem. Los Angelesben egyvalamire kell csak ügyelni, nehogy elszenderedj a medence mellett, mert könnyen lehet, hogy végigalszod az életed. Az idő ugyanis észrevétlenül múlik Kaliforniában, hiszen ott nincs négy évszak, amely Los Angeles más és más arcát mutatná. New York minden évszakban lenyűgöző, de olyan, mint egy szigorú apa. Ha nem figyelsz a parancsaira, azonnal lekever egy pofont. Prága hozzá képest szeretni való nagymama. Bármikor megállhatsz nála egy kávéra, mindig szívesen lát. Amerikai produkcióban forgatott tizenöt filmje közül az 1992- ben készült Sztálin lett a legsikeresebb. Hogyan jutott ehhez a lehetőséghez? Régi vágyam volt filmet készíteni a világtörténelem egyik legrettegettebb alakjáról, és meg akartam élni a Szovjetunió végnapjait. Mindkét vágyam teljesült. Nem mindennapi egybeesése volt a körülményeknek, hogy épp akkor robbant ki a katonai puccs Moszkvában, amikor a Sztálint forgattuk a városban. Eszembe jutott apám, aki tizenöt-tizenhat éves koromban azt mondta: eljön az idő, amikor a történelem minden idők legelvetemültebb gyilkosának nevezi Sztálint. Akkor azt hittem, apám túloz. Felnőtt fejjel, már a film előkészületi munkái alatt kellett rájönnöm, hogy igaza volt. Orosz tanácsadóink megmutatták ugyanis a Sztálin által halálra ítéltek eredeti névsorát. Éveken keresztül naponta írta alá a halálbüntetéseket. Voltak nevek, amelyeket kihúzott a listán, másokat hozzáírt. De hogy válaszoljak a kérdésére: életemben először és bizonyára utoljára fordult elő, hogy nem én osztottam szerepet a színészemnek, hanem ő, a Sztálint alakító Robert Duvall ajánlására kaptam meg a rendezői széket. Duvall pedig tökéletes volt a szerepben. Amikor kijött a sminkszobából, és először öltötte magára a jelmezét, döbbenten néztük, mennyire hasonlít Sztálinra. A megjelenése, a fellépése semmi kívánnivalót nem hagyott maga után. De hátborzongató volt Julia Ormond hasonlósága is Sztálin feleségével. Mutattak egy fényképet Nagyáról, ahogy a virágokkal a feje körül fekszik a koporsóban. Mintha Júliát láttam volna a fotón. A forgatás minden napján KGB-tisztek „vigyáztak” ránk. Kérhettem tőlük bármit, 50-60 dollár csúszópénzért minden kérésemet teljesítették. Még a Kremlt is kivilágították, hogy Zsigmond Vilmos, a film operatőre kedvére való felvételeket készíthessen. A stáb amerikai munkatársaitól nem fogadták el a pénzt, őket büszkén visszautasították. Hozzám másképpen viszonyultak. Ha problémába ütköztünk, mindig azt dörgöltem az orruk alá, hogy azért kellett elhagynom a hazámat, mert elfoglalták Csehszlovákiát. Hogyan fogadták az oroszok a kész filmet? A moszkvai Dom Kinóban volt a bemutató. Három és fél ezer ember hatalmas tapsviharában álltam a színpadon. Nyikita Mihalkov és Andrej Mihalkov Koncsalovszkij, a két jeles orosz rendező apja, aki hosszú évekig állt a Szovjet írószövetség élén, és Sztálin idejében ő is aláírta a Szibériába száműzött írók névsorát, azzal gratulált, hogy ő hétszer találkozott Sztálinnal, és Robert Duvall lélegzetelállító a szerepben. Nyolcvanöt évesen vannak még tervei? Szeretne még forgatni? Fogok is. Sajnos nem Prágában. Spanyolországban. Javier Bardem és Penélope Cruz már rábólintott a történetre. Én pedig még bírom erővel.
