Új Szó, 2018. június (71. évfolyam, 125-150. szám)
2018-06-23 / 144. szám
20 SZALON ■ 2018. JUNIUS 23. www.ujszo.com Prága belvárosa mindig megdöbbentő, mintha hiányozna az utóbbi száz év, szerencsére, ő pedig önkívületi állapotban halad épületről épületre, szinte félájultan a történelmi stílusok és korok egymásra rétegeződő orgiasztikus kavalkádjától, reneszánsz kapufélfa és barokk kilincs, gótikus fiatorony és historizáló homlokzat, szinte rázuhannak a múltjuk által, és ha időt kapna rá, hogy egyenként számolja vissza a falak által határolt szűk sikátoron egykor felfelé baktatokat, talán túlélné az örökkévalóságot is. Jelentéses falak mint nyitott könyvek, az utcára nyílnak. A román stílusú kapubejáró, majd a nyomában feltáruló szalon mögötti park valami egészen fenomenális. Hátul kis filagória, ahol a hatodik sör után majd a kultikus cseh underground íróval fog énekelni éjféltájban, és csodálatos babaarcú cseh nőkkel, akikről már a középkori latin krónikákban is úgy írtak, hogy „mindazonáltal a cseh nők babaarca Isten egyik csodája”. De most még a világ legszokada, nabb konferenciájának résztvevője, ahol hiába a hozott anyag, a nyomtatott szöveg, a napokon és éjszakákon át hajnalig írt, átírt, kihúzott, újraírt mondatok százai, az egykori szamizdatköltő már az elején mind a tizenhat előadót kiülteti a közönség elé, és szokadanul intim kérdésekkel bombázza. A történet végét azonban még ekkor sem sejthette, sőt még akkor sem, amikor a konferencia után egy végtelenül kedves, intelligens poprádi diák kereste meg, épp nemrég jelentkeztem magyar nyelvi szemináriumra a közép-európai tanszéken, mondta, érdekel a magyar irodalom, és aztán egészen váradanul, szinte a semmiből tette fel a kérdést: a konferencia programjában az Ön neve mellett Szlovákia szerepel, de ugye Ön Magyarországon született? Nem, nem, felelte ő, Szlovákiában születtem, Szlovákiában?, kérdezte a diák hitedenül, persze hogy ott, válaszolta, Szlovákiában félmillió magyar él, igen?, mondta az egyetemista, nem túl nagy meggyőződéssel, na de ezek a magyarok csak 89, a rendszerváltás után jöttek Szlovákiába, nem?, fejtegette, a rendszerváltás után?, kérdezte ő, ne vicceljen, mondta, félmillió ember?, de, de, erősködik az, hát munka után, ma már mindenki oda megy dolgozni, ahová akar, nyitva a határok, felelte. Nem, válaszolta ő szinte esélytelenül, ezeknek az embereknek az ősei már több mint ezer éve ugyanott élnek, csak a határokat húzták meg máshol, de étzi, ez már túl meredek és követheteden a fiatal lélek számára. Aztán jött a mindent átjáró éjszaka, és fél kettőkor arra eszmélt, hogy már csak négyen ülnek az asztalnál, egy kocsmában, előttük a sokadik sör, az egykori szamizdatköltő a korsó karimájára dőlve alszik, hullámos haja kétoldalt hull a rusztikus asztallapra, gépzene szól, valaki a kelleténél erősebben vág bele öklével egy játékautomata arcába, a társaság tagjai a cseh költészet lehetőségeiről beszélgetnek, és akkor a szamizdatköltő felemeli a fejét: Neked még aludnod is kell valahol, mondja, hívok taxit. Mind a négyen beülnek, a LAPAJÁNLÓ Színház 1806 A női szerepek blokkban: Lány vagy fiú a rút kiskacsa? — Gimesi Dórával, Kocsis Rozival és Rádai Andreával Papp Tímea beszélgetett-, Kiszakadni az akolból - Székely Krisztával és Tórök-IUyés Orsolyával Marton Éva beszélgetett-, Ha kiírnánk a homlokunkra - Réti Annával, Szabó Veronikával, Szabó Rékával és Jobbágy Bemadett-tel Proics Lilla beszélgetett, Hajnal Márton: Nem(zedék)ek igene - Két színházi variáció a nők kétes kimenetelű forradalmára Markó Róbert rendezésében: Makrancos Kata junior - Vaskakas Bábszínház.: Tériké és Irén -KV. Társulat; Turbuly Lilla: Kiürült keretek - Henrik Ibsen: Rosmersholm - Rózsavölgyi Szalon-, Puskás Panni: Sohase mondd - Szubjektív portré Hernádi Juditról, Ionut Sociu: 15 év storytelling — Feminista és politikai perspektívák a román színházban-, Erdődi Katalin: A „széplélek” lázadása - Feminista előadó-művészxti tendenciák Ausztriában. A kritika rovatban: Pethő Tibor: Várja a rosseb - Molnár Ferenc: A hattyú - Örkény Színház. Tóbbhangú kritika Muntag Vince n<a kommentárjával-, Tompa Andrea: Kell ez a toll, kell ez a csillár - Gondolatok az Örkény Színház A hattyú című előadásának vizualitásáról; Hermann Zoltán: Énkereső- Závada Péter: Je suis Amphitryon- Trafó. A Szeged blokkban: Papp Tímea: Nyitány vagy intermezzo- Két szegedi évad-, Armer Szilvia Sisso: Isten hozott a babaházban - A Szegedi Kortárs Balett évadáról. A K2 blokkban: Darida Veronika: A kegyedenség kísértése -A Cenci-ház története: Shelley, Stendhal és Artaud nyomán, illetve a k2 bemutatója apropóján-, Turbuly Lilla: Nemet mondanak -A k2 Színház kiállításáról. P. Müller Péter: Színház és politika interferenciái 1968 néhány esetében II. (sz) Németh Zoltán Az elkésett hívás taxi mintha tudatosan a belváros legzugosabb utcáin száguldana át, a kockakövek próbára teszik a Skoda lengéscsillapítóit, majd egy meredek sötét utcán állítja meg a sofőrt, egy kulcscsomót nyom a kezébe, álmos hangon utasít: látod ezt a két fát?, menj be egyenesen a két fa közé, ott egy utacskát találsz, menj végig rajta, találsz egy házat, az egyik a kapukulcs, a másik a házé, keress egy ágyat magadnak, reggel zárd be, a kulcsot tedd a kapu előtt a szőnyeg alá, és a taxi csikorogva elvonult. A fák sötét lombja alatt szinte esély sincs fényforrást találni, éjfél bőven elmúlt, két szánalmas kulcscsal a kezében tapogatózik a földúton, valami hiheteden, hogy Prága belvárosában ilyen Isten háta mögötti földutak vannak, már öt perce halad ebben a kísérteties ürességben, tapogatózva, arra várva, valaki leüsse, megfojtsa, kést szúrjon a bordái közé, elvágja a nyakát, elképzelheteden, hogy ide házat építhet bárki is, már fordulna vissza, háta mögött mégiscsak egy város, a civilizáció, amikor kétszáz méter után a lombok között, a holdfényben megcsillan valami. A kaput természetesen egyik kulcs sem nyitja. Remegő kézzel próbálja ötödször is nyitni, nem megy. Régi trükkökkel próbálkozik, hátrahúzza, előrenyomja, de nem fordul a kulcs. A sötétben végre kitapogatja, két kapu van, ez a kocsibejáró, a kisebb, szinte észreveheteden bejáratba illik a kulcs, elfordul, s már bent is van, ez az udvar, amelyből semmit sem lát, nemsokára belép a kísértetházba. Két lehetőség van, fut át a fején, laknak benne vagy nem, és nem tudja, melyik a csábítóbb. Éjjel fél három elmúlt, nem képes rábírni magát, hogy felmásszon az emeletre, lebotorkáljon a pincébe, az első ágyon ruhásmi végigveti magát, és szokadan gyors, gondolattalan álomba mélyed. Fél nyolckor ébred. A földszinten zuhanyt talál, hátizsákjából tiszta ruhát vesz elő, nyugodtan öltözködik. Ha éjjel nem is, most már végigkutatja a házat, amelyről még mindig nem tudja, lakadan-e. A földszinten példás rend, a bőség és gazdagság jeleivel, az emeleti falépcső megoldásai pazar ízlésre vallanak, az emelet egy része padlásszoba, festmények és szobrok, a tágas kényelem és a sokszínű funkcionalitás keveredik. Két gyerekszoba, hálószoba, dolgozószoba: ez utóbbiban az asztalon könyvek, feljegyzések, és egy óriási, szinte felemelhetedenül súlyos akta, benne cseh, latin, német nyelvű leírások. Az utolsó bejegyzésre téved a szeme: a páciens kórtana, pszichés problémái, pszichoszomatikus zavarai, fantazmagóriáinak rövid, kíméledenül pontos leírásai, az őrültség jelei, a várható életút leírása, a halál feltételezhető időpontja. Szinte kővé dermed, hideg acélgyurmává keményednek izmai, és a szíve pár másodpercre teljesen kihagyott, leállt: magára ismert! Egyedén pillanatot sem akart veszíteni. Becsapta az akta fedelét, amelyben száz meg száz pszichiátriai eset leírása kapaszkodott egymásba, őrült sebességgel lerobogott a lépcsőn, felkapta hátizsákját, és kilépett a felkelő nap vad fényébe. Döbbenten vette észre, hogy balkézre irtózatos erejű, legalább tizenöt-húsz méter magas, meredek várfal húzódik, jobboldalt viszont életveszélyes szakadék, tulajdonképpen a fasor és a ház területe tűnik csak stabil pontnak. Végigrohant a fák között, majd kiért egy elvarázsolt középkori térre - a lefelé haladó utca alján egy villamos tűnt fel, habozás nélkül felszállt. Nem akarta elhinni, hogy éppen a főpályaudvar felé tart. Már a Párkány felé tartó gyorsról hívta fel a költőt, hogy a házat elfelejtette bezárni, és a kulcsot a zárban hagyta. FEUEGYZESEK ÚTKÖZBEN A velünk élő antik mítoszok 'TT" nem mintha I mi, kelet-kö-I I / j zép-európaiak w - szittya iva-JL. 1 vL dékok, honi hunok, ószláv származékok, mogorva nagymorvák, dák rokonok, s mind e mag népe - ne ismernénk a történelem és a legendagyártás alapos összekatyvaszolását... ám a Balkánon azonban ezek a mi mániáink csak a vasárnap délutáni szieszta unalmával hatnak. Tömegsírokban szegényes földjeink fölé nem telepszik oly fenyegetően a történelem és legenda örökségének fátuma. Bár a továbbiakban a történelmi traumáktól a történelmi mítoszok felé kanyarodnék, annyit azért kikötnék: a Balkánon ne vitatkozz a történelemről - soha. Különben jönnek az illírek, és lesz nemulass. A történelmi mitologikus gondolkodás Boszniában néha egészen elképesztő módon - akárcsak e hegyek folyói - évszázados, sőt, évezredes emlékanyagot görget tovább egészen korunk diskurzusainak tovarohanó idejéig. Szarajevó legrégibb templomának legendája az elnyomottak győzelmét hirdeti. Nem tudni, mikor építették a Mihály és Gábor arkangyal pravoszláv templomát, csak annyit, hogy 1539-ben említik először - bár feltételezhetően még a török uralom előtt kellett, hogy épüljön. A legenda szerint a pravoszláv közösség képviseletében a mitikus Marko Kraljevic fivére, Andrija járult Gázi Huszrev bég elé, a város legnagyobb dzsámijának építtetője elé, hogy engedélyt kérjen a crkva építésére. A bég meg akarta alázni a gyaurokat, s így csak akkora építési területet engedélyezett, amelyet egy bivalybőr kitesz. Ám nem maradt ennyiben a dolog: Andrija, aki talán álmának, vagy magának a Szentléleknek köszönhette a zseniális ötletet, a bivalybőrt vékony szalagra vágta, s azt a területet, amelyet körbekerített vele, jelölte ki a crkva alapjának. A bég a fúrfangot díjazva csak a szakállát vakarta, s jóváhagyta a dolgot. Persze, egy másik modulációban úgy hangzik a történet, hogy Andrija eleve csak akkorka területet kért, mint a bivalybőr, hogy túljárhasson a bég eszén. Arról ugyan nem szól a fáma, de bizonyára a bég nem ismerte a Rumelihisari, a Boszporusz partján található Ruméliai erőd alapításának legendáját. Az oszmánok ugyanis eszerint éppilyen csellel szerezték meg a ruméliai part e területét a bizánciaktól, akik csak meregették a szemeik, amikor négy hónappal később II. Mehmed szultán felépítette ott az erődöt. Bizony, a városukba került ez. Az sem valószínű, hogy a bég alaposabban olvasta volna az Aeneist. A férje meggyilkolása után híveivel Türoszból menekülő Didó királyné ugyanis afrikai partot érését követően épp e furfanggal szerezte meg Karthágó város alapjait az ott lakóktól. Vergilius épp csak utal rá: „És ide értek, ahol most felmagasodni e várat, / Új Karthágó nagy falait szemlélheted immár / s földet vettek, amelynek e tettükről neve Byrsa, / Mert ennyit bírtak bekeríteni egy bika-bőrrel.” (ford. Lakatos István). A minap kora este a Bijela tahija kiszögellésén üldögéltünk Jesenkóval. Innét nyílik a legjobb kilátás a városra, na meg kelet felé a Miljacka bércek közé vesző kanyonjára. A sziklákat átfúró tunelek világítása, a viaduktokon átgördülő autók fényfoltjain túl már csak sejteni lehetett a homályban a hegyek sziluettjét. A városról meg az országról beszélgettünk. „Tamni vilajet”, mondta Jesenko. Követelődzésemre a történetet is elmesélte. Volt valaha egy hatalmas cár vagy szultán, aki hadaival a világ végéig hatolt. Itt találta meg a Sötét Vilájetet, ahol fény híján teljes homály és sötétség volt. A határon hagyták a csikókat, hogy a lovaik majd kivezessék őket. Ahogy a sötét vilajetben bolyongtak valami kavicsos úton, hangot hallottak: aki e kövekből magával visz, sajnálkozni fog, aki pedig nem visz, az is sajnálkozni fog. Volt, aki csak vállat rándított s tovább ment, volt, aki magához vett belőlük. Mikor kiértek a fényre, látták csak, hogy azok biz’ drágakövek voltak. Ki nem hozott magával, sajnálkozott, ki hozott, hát az azért, amiért ilyen keveset. A Boszniát jelölő szókapcsolat („tamni vilajet”) ugyan e csodás motívumot nem tartja számon, máig kimondottan negatív éle van a közbeszédben. A ’90-es évek nacionalista kurzusában Tudmanék és Milosevicék is előszeretettel használták. Nem hagyott nyugodni a történet. Az hagyján, hogy Vük Karadzié gyűjteményében bukkantam rá. De máshonnét volt ismerős. S meg is lett. A történet a késő antik csodákat csodákra és kalandokat kalandokra halmozó Nagy Sándor-regény egyik epizódjától vált külön, s már az első változatban megtaláljuk: Pszeudo-Kallisztenész 3. századi munkájában. A regény az egész középkorban népszerű volt, s e csodás Sándor-alak a Korán 18. szúrájába is bekerült. Boszniában szinte bizonyos, hogy már az iszlám előtt ismerték, hiszen a lovagregénynek több helyi és szerb változata is ismert. Valószínűleg a görög változat bizánci redakciójából, esedeg a mára elveszett magyar adaptációból készülhettek, ma már ezt aligha lehet megmondani. Annyit azonban leszögezhetünk, hogy bár általában észrevétlen, mégis sokszor évezredes mítoszok alakítják a diskurzusainkat. Az ökörbőrre visszatérve, a motívumról szóló tanulmányában Jung Károly a Hortobágy földbirtoklásának cselére is hoz egy ilyen példát. A látszat csal: nem magyar ökör bőrét hasogatták fel, hanem az évezredes antik karthágóiét. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3 h fii} I } I
