Új Szó, 2018. május (71. évfolyam, 100-124. szám)
2018-05-10 / 106. szám
Interjú I WWW.UJSZO.COM ■ UJSZO@UJSZO.COM „NÉHA HENCEGNI IS SZOKTAM A KOROMMAL” Magyarországról származik, a pozsonyi várhoz közel, egy második emeleti lakásban él egyedül, de nem érzi magát magányosnak. Mindig is szeretett emberek közé járni, és nyugdíjaztatása után is aktív maradt - olyannyira, hogy 10 évig látogatta a harmadik kor egyetemét. Zlatná Nórával beszélgettünk. Hogyan került Szlovákiába? Budapesten születtem, iskolába is ott jártam, a Pázmány Péter Tudományegyetemen vegyészdoktorként végeztem. Az édesanyám családja, a nagyszüleim zólyomiak, sokszor jártunk Ipolyságra és Zólyomba. Szlovákia sohasem volt idegen számomra, úgy jöttem ide, mintha hazajönnék. Addigaddig járogattam ide, amíg meg nem ismertem egy nyitrai magyar származású jogászt, Zlatny Bélát, akihez férjhez is mentem. így kerültem Pozsonyba. Kezdetben voltak nyelvi nehézségeim, sokat nevettek 0 Szenior 2018. rajtam, de végül megtanultam szlovákul, és angolul is beszélek. Mintegy negyven évig aktív tudományos kutató voltam. Két gyerekem, egy fiam és egy lányom született. A lányom a férjével együtt szintén kutatómunkát végez. Sajnos, ott nincs család, de a fiamnál van két unokám, akik már persze felnőttek. Egyediül él - nem érzi magát magányosnak? Világ életemben mozgékony voltam. Sokat utaztam, autót is vezettem, és még a szocializmus alatt a gyerekekkel mentünk mindenfelé az országban, sőt, Európában is, amerre csak lehetett. Május A lányom Amerikában él, de naponta telefonálunk, bár messze van, szinte minden lépéséről tudok, nagyon közelinek érzem magamhoz. Legalább tizenkétszer voltam meglátogatni, bejártuk egész Amerikát. Tavaly is voltam, repülővel, két hónapra. Ha előveszem a fotókat, máris ott érzem magam New Yorkban vagy Washingtonban. Idén először nem én megyek, hanem ők jönnek ide, legalább egy hónapra, s majd itt Európában megyünk közösen kirándulni. Egyedül, idegenekkel hosszabb utakra már nem megyek, legfeljebb egy-egy napos kirándulásokra járok a Vöröskereszttel. Mindig is szerettem emberek közé járni, sok ismerősöm volt, akik sajnos lassan-lassan elmaradoztak, és ma már nagyon kevesen vannak, akikkel csavarogni szoktam. Nyugdíjasként is felhívtuk egymást, elmentünk ide-oda. Nagyra tartom a pozsonyi magyar közösséget, főleg a régi Csemadokot! Még a nyolcvanas években is annyian voltunk ott, hogy egy-egy akció előtt egy órával hamarább kellett menni, hogy az ember helyet kapjon. Sajnos, a magyar közösség egyre fogy. Akik megmaradtunk a régi Csemadokból, átléptünk a Magyar Vöröskeresztbe, ott is nagyon érdekesek a programok. Sőt, ön is tartott ott előadást... ...igen, én voltam a kultúrprogram. Ugyanis az előadások főleg orvosi témájúak, és mellé készítettem valamilyen irodalmi vagy művészettörténeti témájú beszámolót - például Mátyás királyról, a szent koronáról, Az ember tragédiájáról, de régi magyar színészekről is, Arany János koráról, magyar származású Nobel-díjas tudósokról. Mindig olyan témát választottam, ami kötődik a magyarsághoz, és az előadásomat igyekeztem érdekességekkel színesíteni, hogy ne csak történelmi adatokat közöljek. Tudományos kutatóból, vegyészmérnökből hogyan vált történésszé? Egész életemben gyógyszerekkel, élelmiszerekkel és vegyészetiéi foglalkoztam, de a művészettörténet, a történelem és az irodalom mindig érdekelt, csak épp nem volt rá időm. Miután a gyerekek önállósodtak, illetve miután nyugdíjba vonultam, végre foglalkozhattam a hobbijaimmal. Beiratkoztam a Komensky Egyetemen a Harmadik Kor Egyetemére, és mintegy 10 éven keresztül minden héten eljárogattam oda, komoly vizsgáim is voltak. Két oklevelet szereztem, de többször már nem mentem el. Nincs szükségem oklevelekre. Elvégeztem a művészettörténetet, Európa történelmét és a gerontológiát is. Ma már nem járok oda, mert rájöttem, hogy lassan nekem kellene előadnom, nem pedig őket hallgatnom, de arra már nem volt erőm. Mindig is aktív voltam, talán ennek köszönhetem, hogy agyilag szerencsére teljesen rendben vagyok. Persze, én is felejtek, egy picit rosszabbul hallok, és ami a legroszszabb, gyengébben is látok. Hiába, ez a korral jár... Elárulja, hány éves? Augusztusban leszek 95. Néha hencegni is szoktam a korommal. Ha beszélgetek valakivel, s azt mondja, hogy ő már öreg, azt válaszolom: ugyan már, egész biztosan fiatalabb nálam. Senki nem hiszi el, hogy ennyi vagyok, bár néha akad olyan is, aki kilencvenet tippel. Ilyenkor megharagszom, hogy ejnye, hát mégiscsak kinézek annyinak. Az önellátás, öltözködés, tisztálkodás nem okoz gondot? Nem. A mi korunkban az a fontos, hogy a hajunk rendben legyen. Nemcsak azért, mert emberek közé járok, hanem mert látom magam a tükörben, és onnan sem nézhet vissza rám egy rendetlen, ápolatlan tükörkép. Szerencsére nagyon jó és elég sok hajam van. Azon mindig csodálkozom, ha a fiatalok piperézik magukat. Egy fiatalnak nem kell semmi. A fiatalság úgy szép, ahogy van. De az idős korban egy kicsit segíteni kell már. Mindent megcsinálok, amit kell, főzök, takarítok is. A második emeleti lakásomhoz hatvanhat lépcső vezet, amit ötven év alatt megszoktam, legalább egyszer naponta le-föl megyek. Minden bizonnyal ennek köszönhetem, hogy a szívem jól működik, viszont a lábamnak nem tesz olyan jót. A család segít, a nehezebb dolgokat az unokák elhozzák, de én is járok bevásárolni, és a bevásárlást én cipelem föl. Szerencsére botra még nincs szükségem. Ért a számítógéphez is? Az egyik barátnőmmel elvégeztem egy számítógépes tanfolyamot, mert a lányom midig mondogatta, hogy vesz nekem egy gépet. Kalapot le a modern technikai vívmányok előtt! De az már nem az én világom. A számítógép nagyon hasznos, bekapcsolják, és kitárul az egész világ. De van egy nagy hátránya is: az emberek elfelejtenek olvasni és írni, mert nincs mit írniuk. Aki Firenzébe akar menni kirándulni, manapság nem olvas útikönyvet, csak előveszi a mobilt, bekapcsolja az internetet, és mindent átolvas a telefonban. A fényképekről nem is beszélve! Jönnek, fényképeznek, aztán mutatják. Tisztelem és becsülöm, szép képet vágok, vigyázok, hogy ne pislogjak, de aztán mindig mondom, hogy tessék nekem ezt papírra kinyomtatni, mert én is akarom látni! Van legalább két tucat albumom, és ha olyan kedvem van, előveszem a régi fotókat, visszaidézem a régi időket vagy a kirándulásokat. Mit gondol az intézményes gondoskodásról? Akinek szüksége van rá, annak nagyon jó. Sajnos a négy barátnőm közül kettő már ott van. Ha valaki nem képes saját magát rendben tartani, akkor nem lehet rossz néven venni a családtól, hogy biztosítanak ilyen gondoskodást, hiszen a fiataloknak megvan a saját életük, a saját gondjaik, bajaik. Ismerek ilyen intézményeket, tiszták, a személyzet valóban törődik az ott lévőkkel, programokat szen/eznek nekik, de aki ott van, bizony csak azt mondja: haza szeretnék menni. Hiába, az otthon az mégiscsak otthon. Én ilyesmire inkább nem is gondolok, nehezen tudnék alkalmazkodni. Majd csak lesz valahogy, mindent a Jóistenre bízok. (sza)
