Új Szó, 2018. május (71. évfolyam, 100-124. szám)
2018-05-05 / 103. szám
Szécsi Noémi tárcája a Szalonban 2018. május 5., szombat, 12. évfolyam, 17. szám Donald Trump kezében egy Make America Great Again baseballsapka (TASR-felvétel) A nép nevében? - A populizmus meghatározásáról Miért sikeresek világszerte a populisták? Mi valójában a populizmus? Veszélyt jelent-e a demokráciára a populizmus? Jan-Werner Müller, a Princeton Egyetem politológiaprofesszora egy kis könyvecskében (terjedelmes esszében) keresi a válaszokat a fenti kérdésekre. A világos gondolatmenet, pontos fogalmazás és gyakorlati útmutató mind abba az irányba mutat, hogy a könyv nem szakembereket, hanem szélesebb olvasóközönséget céloz meg. Ivan Krasztev bolgár politológus szerint korszakunk a populizmus kora, ugyanakkor a populizmusnak nincs elmélete, és nem mindig könnyű meghatározni, mikortól tekinthetünk egy politikust populistának. Müller úgy érvel, hogy az elitellenesség, az elittel szembeni kritika az egyik jellemzője a populistának, de önmagában ez még nem elégséges; a másik jellemzője, hogy ellenzi a pluralizmust. Azt állítják a populisták, hogy ők, és csakis ők képviselik a népet, melyhez csak az őket támogatók tartoznak. Megalkotnak egy fiktív, egységes népet — amely valójában plurális - és e kitaláció nevében kizárják a többieket, kirekesztik a politikai ellenfeleiket: Erdogan: „Mi vagyunk a nép. De kik vagytok ti?”; Nigel Faragé a brexitszavazásról: „a valódi nép győzelme”. A populizmus kísértete sokakat aggaszt, elsősorban a liberálisokat és a demokrácia állapotáért aggódókat; ellenben néhányan alkalmasnak tartják arra, hogy visszavezesse a politikát a liberális technokráciától a néphez. A politikusok is eltérő módon viszonyulnak a populizmus fogalmához, előfordul, hogy az ellenfelek által használt, eredetileg negatív jelzőt elfogadják, és hangsúlyozzák, hogy a népért tesznek mindent. Ha megvizsgáljuk a populista logikát, kiderül, hogy a populizmus nem alkalmas „egy olyan demokrácia kijavítására, amely (...) az »elit hálójában« vergődik” - állítja Müller. Elterjedt az a vélekedés, hogy populistákra az elégededenek, a vesztesek, a dühösek stb. szavaznak, azonban a politológus szerint ezek a társadalompszichológiai megközelítések nem segítik a fogalom megértését. Ezeknek az érzelmek vezérelte szavazóknak a szembeállítása a gondolkodó szavazókkal hamis, mert az érzelmek mögött is - a legtöbb esetben - meg lehet találni a magyarázatot. A populisták következő jellemzője, hogy a közveden kapcsolatot, kommunikációt részesítik előnyben, mivel a média „torzítja a valóságot”: Trump, a „140 karakter Hemingwaye” a Twitteren szól a néphez. A moralitásra, erkölcsökre hivatkozás nem csak a populisták sajátja, de az általuk használt nyelv nagyon sajátos, azonosítható, éppen ezért kutatható és elemezhető: a populista retorika identifikálhatóvá teszi őket. Az elitellenesség és protestálás nem azt jelenti - hangsúlyozza Müller -, hogy a populisták nem lehetnek hatalmon. Mi történik, ha kormányra kerülnek? Többnyire úgy viselkednek, mintha állandóan támadnák őket, illetve folyamatosan kampányolnak. Magyarországon és Lengyelországban az állam „kisajátítására” törekednek, az igazságszolgáltatás, a médiahatóság stb. ellenőrzés alá vonására. A populista kormányzást az jellemzi, hogy „igyekszik bekebelezni az államapparátust; korrupciót gerjeszt »tömeges klientúrát« építve (anyagi javakat vagy bürokratikus kedvezményeket biztosít azon polgárok politikai támogatásáért cserébe, akik így a populisták »kliensévé« válnak); és szisztematikusan törekszik a civil társadalom elnyomására.” Sikeresen elhitetik, hogy mindent megtesznek a népért, ezért az elszámoltathatóság elmarad, a korrupció nyíltan folyik. Több országban, például Ausztriában és Olaszországban is kiderült a populistákról, hogy kormányon korruptabbak voltak, mint a korábbi, támadott elit. A civil szervezetek ellehetedenítése hasonlóan közös eleme a populista vezetőknek, mivel morálisan megkérdőjelezhetik a képviseletet. ,A hatalmon lévő populizmus létrehozza, megerősíti, vagy másféleképpen végzi el ugyanazt a kirekesztést és az állam kisajátítását, amit az uralkodó rendszerben a leginkább ellenzett, és amelyet le akart váltani. A populisták végül ugyanazt fogják csinálni, mint amit állítólag a »régi rendszer« vagy »korrupt, erkölcstelen elit« mindig is tett - csak, amint azt előre sejthettük volna, bűntudat nélkül és a demokrácia nevében.” Olyan alkotmányokat hoznak létre, amelyek az ő érdekeiket szolgálják, akkor is, ha ellenzékbe kerülnének. A populisták ügyelnek a látszatra, nem építik le teljesen a demokráciát, ezért ezeket a rezsimeket gyakran illiberális demokráciának nevezik - választásokat tartanak, de a jog uralmát nem tartják fenn - írja Müller. Ez a megnevezés azért pontatlan, mert a populisták torzítják a demokratikus folyamatokat: „a tény, hogy választásokat nyertek, nem jelenti automatikusan a projektjeik demokratikus legitimációját” - ezért a szerző a „hiányos demokrácia” megnevezést javasolja. Más kérdés, hogy a demokrácia védelmezőinek a helyzete sem egyszerű, mivel sok kihívással nem tudnak mit kezdeni a demokratikus államok, például a hatékony érdekképviselettel. Az egyik legnagyobb veszteség, hogy eltűnik a pártdemokrácia, a populizmus ott erősödik meg, ahol a pártrendszer nem működik jól. Az okok, amiért az utóbbi években teret nyertek a populisták Európában Müller szerint: a jóléti állam megszorítása, a bevándorlás, az euróválság. A szerző a könyv végén hét tézist határoz meg a populizmusról - röviden a következőket: l.A politikai képviselet elvét nem tagadják a populisták, de azt állítják, hogy csak ők a legitim képviselők. 2. Az elitet bírálók nem mind populisták, akik elvetik a pluralizmust. 3. Az „igazi nép” szimbolikus képviselete a fontos, és nem a közjó. 4. A népszavazással a populisták nem párbeszédet kezdeményeznek, hanem annak megerősítését várják, amiről már döntöttek. 5. Ha kormányra kerülnek, elfoglalják az államot. 6. A populistákkal politikai vitákba lehet bocsátkozni, de ez nem jár azzal együtt, hogy átvesszük a beszédmódjukat, retorikájukat. 7. A populizmus nem a liberális demokrácia korrekciója. A populisták térnyerése arra kell hogy késztesse a liberális demokrácia védelmezőit, hogy elgondolkodjanak a képviseleti rendszer hiányosságain. „Miként érthetjük meg úgy a populista szavazók aggodalmait, hogy szabad és egyenlő polgároknak, nem pedig frusztrációtól, haragtól és sértettségtől hajtott elmebajos férfiaknak és nőknek tekintjük őket?” Sánta Szilárd Jan-Werner Müller: Mi a populizmus? Fordította: Konok Péter. Libri Könyvkiadó Kft. 2018. 204 oldal.
