Új Szó, 2018. március (71. évfolyam, 50-75. szám)
2018-03-17 / 64. szám
www.ujszo.com | 2018. március 17. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR I 7 Az ingaórát megállítani Illúziónak bizonyult a nyugati életszínvonal elérése KOLLAI ISTVÁN M egtalálja-e Közép- Európa a feltétel nélküli piac- és állampártiság között a saját hangját? Van egy gazdaságtörténeti elmélet, mely szerint a domináns közhangulat egy ingaóra ingájaként folyamatosan leng ki a piacpártiság és az állampártiság között már a 19. század óta. Közép-Európában ez az inga sokáig ki volt kötve az egyik oldalra: a 20. századi kommunizmus maga volt a szélsőséges állampártiság, mindenkinek adott egy létminimumot, és mindenkitől elvette a szabadságot. A rendszerváltás után ebből a szélsőséges helyzetből óriásit lengett ki az inga a kritikátlan piacpártiság, a feltétel nélküli nyugatosság felé. Még azok is, akik látták vagy érezték, hogy a nyugati érdekszférával lehetnek érdekellentéteink (például a nyakló nélküli privatizáció vagy az agrárium liberalizálása idején), ezekről nem akartak tudomást venni. A nyugati világ olyan létfontosságú modernizációs keretet adott, amibe csukott szemmel akartunk belemenekülni a keleti sztyeppék birodalmai elől. Adott pillanatban helyes életösztön, egészséges reflex volt ez, de az uniós csatlakozás után kezdett visszalengeni az inga. A nyugati életszínvonal elérése illúziónak bizonyult, a nyugati világ hibái közelivé, átélhetővé váltak. És az a veszély is átélhetővé vált, hogy másodrendű tagállammá válunk, ahol a bérszintek tartósan alacsonyak maradnak. Ekkor az inga visszacsapott az állampárti irányba: jött bizonyos szektorok visszaállamosítása vagy az állami felügyelet erősítése, vagy az ezt kívánó politika hangoztatása, a gazdaság állami beavatkozásokkal történő stabilizálása. És a gazdasági stabilizálással együtt járt a helyi oligarchák megerősödése, j elenlétük fojtogatóvá válása. Valahol itt tartunk most. Az inga tehát óriásikat leng ki. Tehát ha valaki Magyarországon vagy Szlovákiában már 20 éve a nyitottságot hirdető nyugatias piacpárti állásponton van, akkor a valóság már többször visszaigazolta őt, és volt már, hogy óriásikat tévedett. Ugyanez igaz az állampárti álláspontra is: igazságok, eredmények és bődületes tévedések övezik azoknak az embereknek az útját, akik alapvetően az állam megerősítését hirdették a piaccal szemben. Nincs már olyan réteg, csoport vagy szakértő, akinek valamilyen megérzése ne vált volna valóra, és amiben ne tévedett volna irgalmatlan nagyot, e cikk szerzőjének saját ideáit és elképzeléseit is beleértve. Mi következik ebből? Hogy ennyi pozitív és negatív élettapasztalat után egyre kevésbé kellene talán az ingát jobbra-balra lökni minden erővel. Nem kéne már újra elmenni a falig se a piacpártiságban, se az állampártiságban, se a Nyugat-imádatban, se a Nyugat-ellenességben. A korrupcióval terhelt állami dominancia elől már nem lenne jó újra a szabadpiacok uralmába menekülni, az embereket védtelenül hagyni. Nem jó, ha a Nyugat-ellenes hangnemet a nyugati világ hibáinak tabuizálása váltja fel. Jó lenne a középutakat keresni, saját játékszabályokat kialakítani, egy relatíve konszenzusos közép-európai politikai gazdaságtant kialakítani úgy, ahogy Skandinávia vagy Délkelet-Azsia kialakította saját sikeres társadalmi-gazdasági modelljét. AZT MONDJAK, HOGY NINCS ITT OLASZ MAFFIA, DE MÉG A KORMÁNYFŐT IS PELLEGRININEK FOGJÁK HÍVNI! ENGEM NEM VERNEK ÁT! Matoviő ml (Cartoon izer) Pálfordulások hete MÓZES SZABOLCS A Híd elmúlt három hétben tett lépései alapján olyan érzésünk támadhat, hogy a pártból vagy kidobták a kommunikációs csapatot, vagy a saját választóinak akar sokkterápiás edzéseket tartani. Tény, hogy aki a 2016-os koalíciókötés és a mostani bukfencek után kitart a Híd mellett, annak lassan szinte mindent el lehet adni. A helyzet viszont sajnos sokkal lehangolóbb annál, hogy elintézzük egy poénos felütéssel. A Kuciak-gyilkosságot követően a Híd - akárcsak a Smer - az események után kullogott. Mire az első héten kiizzadták magukból Bugár Béláék (többórás vita után!), hogy Robert Kalinák távozását fogják követelni, az események már régen túlmutattak a belügyminiszteren. Sőt, alapvetően mutattak rajta túl. Éz után kivettek maguknak a Hídban egy hét „szabadságot”, hagyva, hogy a helyzet fokozódjon. Közben pedig elterelő hadműveletként összehívták a Híd Országos Tanácsát. Hogy ez nem volt több kommunikációs trükknél, a 2016-os és a friss események bizonyítják a legjobban. Két éve a párt vezetése letárgyalta az új kormánykoalíció létrejöttét, a három párt elosztotta a minisztériumokat, megírták a kormánytéziseket. Ezután hívta össze a Híd az Országot Tanácsot, hogy az a kész helyzetet jóváhagyja. Most csak egy miniszter távozásáról beszéltek, amikor már OT-t hirdettek. A trükkre a legjobb bizonyíték a tanács által elfogadott határozat utóbbi napokban sokat ragozott „harmadik mondata”, amit a Híd kormányban maradni kívánó politikusain kívül állítólag senki sem tudott értelmezni. „A Híd Országos Tanácsa egyben felhatalmazza a párt elnökségét azzal, hogy döntést hozzon a további fejleményekről anélkül, hogy újra összehívja az Országos Tanácsot” - szól a kibeszélésekre alkalmazható rész. Ezt a mondatot most úgy magyarázzák Bugárék, hogy az OT kvázi biankó csekket adott az elnökségnek. És most álljunk meg egy szóra: vagy az OT dönt a legfontosabb kérdésekben, vagy azt csinál nélküle a vezetés, amit akar. Érezzük, hogy egyszerre nem lehet igaz mindkét állítás. Abba pedig ne is menjünk bele, hányféle módon lehet értelmezni a „további fejleményeket”. A határozat kontextusában ugyanis leginkább úgy, hogy a kormánykoalíció szétesése utáni és az előrehozott választások megszavazása körüli fejlemények jóváhagyására ne kelljen újból összehívni a tanácsot. így jutottunk el tehát hétfőig, amikor 5 perccel 12 után a Híd behúzta a vészféket. Az apologéták még nem érkeztek kirakni a pontot a Bugárék jellemességérőí szóló dicshimnuszok végére, mire jött az újabb fordulat. Amit már csak toxikus mennyiségű nihilizmussal vagy cinizmussal lehet kimagyarázni. Utóbbi kategóriába tartozik a pártvezetés elmélkedése a „harmadik mondatról”, amit „senki sem tud értelmezni”. A politikussal szemben ugyanis alapvető elvárás, hogy ne porszívóügynökként kommunikáljon, aki a vásárlás után jelentkező problémák esetén rámutat a vételi szerződés 36. oldalának alján lévő, kurzív betűkkel írt félmondatra azzal, hogy „na, ezért nincs igazad”. Mindez a morális és politikai vonzatok mellett kommunikációs kérdéseket is felvet. Persze hülyének lehet nézni az összes újságírót és az egész közvéleményt, lehet azt mondani, hogy szövegértési problémáik vannak, de mire jó az, ha egy párt az egész társadalmat megvezetve szűk 48 óra alatt megváltoztatja a véleményét? Ha hétfő este kijelenti a Híd, hogy Fico távozása esetén marad a koalícióban, kisebb károkkal megúszhatta volna az egészet. A történtekre az alapszintű magyarázatok mellett - kapkodtak, meglepődtek, megijedtek - még kettő létezik. Vagy úgy érzik, vége a sztorinak, s akkor már jobb nekik két évig maradni, fizetést szedni, jattot kapni, mint most nyomban csomagolni. Vagy azt gondolják, hogy a hidas választó politikai mindenevő, az összes átverést, pálfordulást képes lenyelni, és 2020-ban ismét rájuk szavaz. Tévednek. Költőnk és kora A hazai belpolitikai viharok közepette talán kevésbé figyelték a magyarországi kulturális élet eseményeit. Pedig a Pesti Vigadóban állami díjakat vehettek át az arra érdemesek. Most csak az irodalmi munkásságért odaítélt József Attila-díjjal kívánok foglalkozni, jobban mondva egyetlen díjazottal. O pedig nem más, mint Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés alelnöke. Persze mi, irodalmárok, régóta tudunk a fideszes politikus kedvenc hobbijáról, sőt, egyszer egy iszogatós írótábori éjszakán felolvasásra is került néhány költeménye a vidám társaság igényes szórakoztatására. Önöket sem szeretném megfosztani attól az élménytől, amelyet nekem okoztak Lezsák versei. Tulajdonképpen bárhol fel lehet ütni a köteteit (legtöbb műve a Kairosz Kiadónál jelent meg), és találomra idézni. Például itt egy Helyzetdal című négysoros: Mint úszó jéghegy a tengerben,/ olvadok én is az életben./ Olvadok én is látszólag,/ hátamon medvék táncolnak.” Vagy szemezzünk szerelmi lírájából Ahogyan alszol, ahogyan fölébredsz, / csak úgy szabadna verset írni, / olyan egyszerűen. / Évek óta akarok Néked verset írni, / de a vers is én vagyok. És persze költőnk politikusénje is kiviláglik, mint fáklyaláng az éj sötétjéből, például a Kormánypárti frakció című versben: „mert itt ülök / a nincsen és a lesz között, valahol félúton, / de nem tudom, kicsim, / hogy meddig, és otthon / megint nélkülem tavaszodik, / itt meg kezünk, lábunk / a Világnagy / Történelmi kalodában”. Lezsák minimalista egyszerűséggel, aforisztikus bölcsességgel fogalmaz: „Amit nem mondtam el, / az romlik most. / Ma is megköveznétek/ Mindszenty bíborost”. A József Attila-díjjal azt kívánja jelezni az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a magyar kormány, hogy milyen fajta irodalmat tart nívósnak, becsülni, támogatni érdemesnek. Úgyhogy tisztelt költők, ti, akiknek évtizedek óta a vers a lételeme, és ti is, akik első kötetetek anyagátválogatjátok épp remegő kézzel: íme az etalon. Ezentúl ezt a szintet kell megütni, vagy legalább törekedni rá. Ezt a díjat ugyanis nem vágják csak úgy oda az emberhez, kis hazánkból például a rendszerváltás óta csupán a következők kapták meg: Grendel Laj os (1990) T őzsér Árpád (1993), Tóth László (1994), Hizsnyai Zoltán (2002), Cselényi László (2003), Duba Gyula (2004), Koncsol László (2008), Csehy Zoltán (2009), Németh Zoltán (2012). A József Attila-díj úgynevezett szakmai középdíj, az íróknak adható . magyar állami elismerések sorában csak a Babérkoszorú, illetve a csúcselismerés, a Kossuth-díj előzi meg. A Kádár-korszak idején az irodalom nagyjai mellett pártkatonák is megkapták. Ez az időszak a rendszerváltással véget ért, a díj lényege azóta a politikai függetlenség. Illetve, hát, izé.... A fülkeforradalom óta kissé változott a helyzet. A második Orbán-kormány kulturális államtitkára, a „civilben” költő Szőcs Géza már biztos kézzel húzott ki neki nem tetsző embereket a kész listáról. Aztán arról beszélt a sajtóban, hogy a művészeti díjakról a politikusoknak kell dönteniük. „A szakmától el kell venni ezt a lehetőséget, mert a szakma elfogult”-mondotta Szőcs, aki azóta már nem államtitkár, viszont miután felállt a bársonyszékből, rögtön Babérkoszorút kapott, majd hamarosan Kossuth-díjat is. Ezzel persze nem jövendölni kívánok Lezsák Sándor művészeti elismeréseivel kapcsolatban, hiszen ki tudhatja a jövőt!? Még a legjobb költők sem. Legfeljebb csak elképzelhetik, papírra vethetik, és akár az is kiderülhet, hogy mélységesen borúlátóak...
