Új Szó, 2018. március (71. évfolyam, 50-75. szám)
2018-03-08 / 56. szám
www.ujszo.com | 2018. március 8. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR I 7 Nevess és nevettess Megdöbbentő, hogy ennyire sótlan Oscar-gálát hoztak össze MÉSZÁROS GYÖRGY A vasárnap megrendezett 90. Oscar-gálanem váltott ki nagy visszhangot, mondhatnánk, érdektelenségbe fulladt, ami meglátszott a nézettségén is. A tavalyi gálát 32,9 millióan látták, az ideit 26,5 millióan. Az egyik kollégával arról tanakodtunk, mi lehet ennek az oka, és arra jutottunk - amire lehetséges, hogy morcos reakciókat kapunk -, hogy a túlzásba vitt politikai korrektség. Az elmúlt egy évben egy csomó olyan esemény történt Hollywoodban, ami miatt érdekes lehetett volna az idei gála, pl.: a tavalyi borítékos baki, a zaklatási botrányok, a #metoo mozgalom, a női egyenjogúság, tavalyelőttről még mindig itt kavargóit, hogy nem elég „színes” az Oscar-nyertesek névsora, és nem utolsósorban ajelölt filmek is egész jók voltak. Épp ezért megdöbbentő, hogy ennyire sótlan gálát hoztak össze a szervezők. A 90. gálán 34 díjátadó összesen 23 díjat adott át. A 34 díjátadóból három volt középkorú, heteroszexuális fehér férfi (Armie Hammer, Ansei Elgort és Tom Holland). Amiből azonnal szembeötlik, a szervezők mennyire vigyáztak arra, hogy még véletlenül se süthessék rájuk, hogy rasszisták, vagy hátrányosan megkülönböztetik a homoszexuálisokat, esetleg nem értenek egyet a nők egyenjogúságával. Félreértés ne essék, kell a politikai korrektség, kell, hogy beszéljünk a hátrányos megkülönbözetésről, és igen, ott a helye az ilyen nagyszabású eseményeken is, mint az Oscargála. Azonban arra is vigyázni kellene, hogy ezt ne vigyük túlzásba, mert az igyekezetünk végül érdektelenségbe fullad, mint ahogy a gála is. Mindennek van határa, az ilyen komoly problémáknál is. Egy idő után tele lesz az ember hócipője, tartja egy másik mondás, és az emberek pont ezért elfordulhatnak a nemes ügytől is. Jimmy Kimmelnek, az est házigazdájának a nyitóbeszéde is jóval gyengébbre sikeredetett az elmúlt években megszokottaknál. Ez volt a polkorrektség zászlóshajója, amivel az elmúlt év botrányai között próbált lavírozni, kisebb-nagyobb sikerrel. Ugyan megeresztett egy-egy poént a Weinstein-ügyről és a női egyenjogúságról, de egyedül a Trumpba beleálló poénja volt igazán vicces. Pedig Dr. House óta tudjuk, hogy „nincs jobb orvosság a boldogságnál. Maximum a nevetés.” Kimmel nem mert komolyabban viccelni az elmúlt év botrányaival, pedig egy szellemes, okos vicc, amelyen a szenvedő fél is tud nevetni, még közelebb hozhatja az embereket az olyan nemes ügyekhez, mint a #metoo mozgalom, a nemi vagy faji megkülönböztetés eltörlése. Fontos, hogy ne kinevessünk másokat, hanem együtt nevessünk velük, legyen szó akár az Oscar-gáláról, akár a mindennapokról. (Lubomír Kotrha karikatúrája) Vigyázó szemetek FINTAMÁRK A mikor az 1989-es események utáni forradalmi káoszban a semmiből hirtelen megjelent a VPN háza táján egy ismeretlen cégjogász, bizonyos Vladimír Meciar, még nem sokan sejtették, hogy ez a baltával metszett arcú úriember nem sokkal később minden idők egyik legnépszerűbb, egyben leggusztustalanabb politikai figurája lesz. S azt sem, hogy 1998-ban ugyanolyan forradalmi hevületre lesz szükség ahhoz, hogy az országból Európa bugyogó pöcegödrét varázsoló „országatyát” eltakarítsák az útból. S Fedor Gál és Milan Knazko, 1989 novemberének legfontosabb figurái máig azon marakodnak, kinek is a felelőssége a meciarizmus, mely a mai napig rányomja bélyegét az országra, és bűzlik, mint egy gennyes seb. Most is hasonló helyzetben vagyunk. Kulcshelyzetben, amikor nem egyszerűen az ország jövője forog kockán, hanem a karaktere. Az, hogy meg tud-e tisztulni a társadalom a rárakódott piócáktól, hogy vissza tud-e jutni a vakvágányról, mely oda vezetett, hogy megöltek két olyarr embert, aki jobbá tette az országot. Hogy tükörbe tudunk-e nézni azután, ami most történni fog, legyen az bármi. Csakhogy legyen bármekkora egyesekben a forradalmi hevület, felelőtlenség elfeledkezni arról, ami 1989 novembere után történt. Azt már tudjuk, hogy Robert Fico képtelen szépen távozni, úgy akar elmenni, mint Vladimír Meciar. S ehhez elődjénél sokkal nagyobb eszköztára van, amit nem átall használni, hiszen a kor, a dezinformációk, álhírek kora is segít neki - és már be is izzította a rendszert. Ezzel pedig olyan zavart, örvényt, vihart és villámlást okoz majd, amelyhez képest Szkülla és Kharübdisz is csak Bogyó és Babóca. .. Emlékezzünk arra, hogy hiába voltak 1989 mozgatórugói a szlovákiai magyarok is, nem kellett sok időnek eltelnie, hogy fellángoljanak a nacionalista, soviniszta, magyarellenes indulatok. S a magyarellenesség jelei olykor most is meg-megvillannak: és semmi sem garantálja, hogy Fico, Andrej Danko, vagy akár az ellenzékből valaki nem rántja elő a magyarkártyát, ha itt változni fog a széljárás. S ne kövessük el ismét azt a hibát, hogy szem elől tévesztjük azokat, akik ebben a zavarosban akarnak halászni. Nem csak az új Meciarokról van szó, akik hirtelen felbukkannak, és fokozatosan átveszik az irányítást. Nem is csak a Kotleba-féle sötét idiótákról - akikről már most is sokan azt feltételezik, hogy Ficóék strómanjai lehetnek, ha kenyértörésre kerül sor. Az olyan gyanús aknákra is figyelni kell, mint például Boris Kollár - aki most ugyan igyekszik a jó és szalonképes ellenzéki szerepében tetszelegni, de nem szabad elfelejteni, honnan is indult. Összeesküvéselméletek lelkes terjesztőjeként, Peter Steinhübel, az ismert maffiózó haverjaként, vagy az olyan vasrudakkal fenyegetőző „aktivisták” barátjaként, mint Rudolf Vasky, a szlovák internetes szcéna egyik legfurcsább és legveszettebb figurája. Fel kell tennünk magunknak a kérdést, a legnagyobb felháborodásunk közepette is: tulajdonképpen milyen országot, milyen társadalmat képzelünk el? Az utca felel: tisztességeset. Lehetőleg Fico, Kalinák, Jasan vagy Trosková nélkülit. Olyat, amire büszkék lehetünk, amiért nem kell szégyenkeznünk. De most adja magát a kérdés: fel vagyunk mi készülve erre? Elég érett ahhoz a társadalom, hogy új elitet építsen, és visszaadja a méltóságát ennek az országnak ahelyett, hogy ismét az összeomlás szélére táncoljon? Eljutottunk már odáig, hogy ha most teszünk valami nagyot, és fordítunk egyet a történelem kerekén, 30 év múlva majd nem fogjuk szégyellni magunkat, és a kiszipolyozott, csontig lezabált társadalmunk romjai közt guberálva siratni a rossz döntéseinket? Esetleg újabb ártatlan, elvesztett életeket? Bármi történjen is, a társadalomnak, az újságíróknak és a politikusoknak is úgy kell cselekedniük, ahogy Ján Kuciaknak. Kiolvasni a zavarosból a lényeget, egymás mellé tenni a tényeket, kiértékelni őket, és az igazság és szabadság elvei szerint cselekedni. Vigyázó szemmel. Egymásért. Mert ha nem, abból nagy baj lehet, talán Ficónál is sokkal, sokkal nagyobb. Aki csak legyint, további lopásra biztat FELEDY BOTOND K evés bosszantóbb dolog van, mint amikor legyintenek az emberek: „korábban is loptak, most is lopnak, ezen úgysem tudunk változtatni!”. Ezt hallani a legtöbb közép-európai országban. Önmagában az az attitűd már nagyon káros, hogy valamin nem is akarunk változtatni, még akkor sem, ha rossz nekünk. Mi lett volna a világtörténelemmel, ha a népvándorlók legyintenek, hogy „úgysem tudjuk legyőzni Rómát”, vagy harminc éve a keleti blokk lakói azt mondják, „úgysem omlik le a vasfüggöny”. A struktúrákat mi, az állam polgárai képesek lehetünk alakítani, ha nem adjuk fel a reményt. Sőt, alakítunk abban a minőségünkben is, hogy egy-egy város vagy falu lakói vagyunk, hogy egy-egy közösségbe tartozunk, hogy az unió tagjai vagyunk. Ezeket a mostani intézményeket is állampolgárok vágya építette, és más állampolgárok akarata alakítja - csiszolja vagy rombolja. A 21. század a digitalizációval indul, és fogalmunk sincs arról, hol ér véget. Az biztos, hogy az adatok gyors áramlása, könnyű megszerezhetősége alaptétel. Kezdjük alkalmazni a közigazgatásra. Az adatok jellegzetesen elektronikus formában születnek meg. Nem kell a cégnyilvántartásra vagy a kataszterre korlátozni. Az északi társadalmakban folyamatosan zajlik a vita arról, hogy az emberek adóbevallása legyen-e nyilvános; Észtországban mindenki láthatja, ki és mikor fért hozzá államilag nyilvános adatához. El kell kerülni, hogy visszaéljenek vele, de azt is, hogy egyes politikai lobbicsoportok a szürke zónákban zavartalanul pumpálják ki az adópénzeket a saját számláikra. Részben erről szól az, hogy a társadalmak eltartanak olyan oknyomozókat, NGO-kat és watchdogokat (kb. az őrkutya megfelelője, azok a szervezetek, amelyek kormánytól függetlenül kormányzati eljárást, a kormány pénzköltését igyekeznek rendszeresen ellenőrizni). Ezek a szervezetek és személyek hasonlítják össze és fésülik át az adatokat, hívják fel a köz figyelmét az esetleges visszaélésekre. Ha eléri e szervezetek száma a megfelelő szintet, úgy minden politikai oldalnak meglehetnek a watchdogjai. Ez az ideális helyzet. Ez a fékek és ellensúlyok valódi, érdemi működése a modem demokráciákban. Amikor megölnek egy újságírót, vagy megbélyegzik az ilyen szervezetek munkáját, az érintettek azokat a szempárokat tüntetik el, amelyek az ő kezüket nézik. A korrupció a modem technika eszközeivel elméletben jelentősen csökkenthető. A mi adónkból álló állami költségvetésnek követhetőnek kellene lennie. Ha az ebből születő adatokra nem vagyunk érzékenyek, ha csak legyintünk, a további lopásra biztatunk. Ne legyünk saját magunk, az országunk és társaink ellenségei. Minden euró, ami nem állami feladatot lát el, veszteség. Lehet, hogy nem a mi utcánkban: ott ég a villany, van út, jön a kukásautó. De ez nincs így mindenütt: attól működik egy állam területén élő emberek közössége, ha mindenki minden cent közpénzt hajlandó a fogához verni.
