Új Szó, 2018. február (71. évfolyam, 26-49. szám)
2018-02-03 / 28. szám
Fehér Renátó tárcája a Szalonban 2018. február 3., szombat, 12. évfolyam, 4. szám Sorozatunk a szlovákiai magyar képzőművészet kiemelt alkotóiról Szuvenírek egy láthatatlan városból, 2013 - fa, gitt, gipsz, textil, videóvetítés (Fotó: Nagy Csilla) Nagy Csilla Emlékek architektúrája - viszonyok, érzetek és kép(zet)ek fiókrendszerében Mellény, 2014 - bogáncs, vállfa, géz, damil (Fotó: Rosta József) az utóbbi időben Nagy Gilla munkáira - gondolok, rendszerint a Mellény című objekt szokott elsőre eszembe jumi. Talán azért is, mert ebben a munkában mintha benne foglaltatna mindaz a metaforika és gondolatiság, ami egyébként is jellemzi a szerző eddigi alkotásait, ráadásul ennél a munkánál egy rendkívül letisztult, hallgatag (és mégis milyen beszédes!) formába sűrítve. Hiánya révén látszik A Mellény „teste” bogáncsokból áll össze - a ruhadarab a Galánta környéki mezőkön, réteken töltött csavargások, kalandozások emlékének indexeként is olvasható. Az egymásba kapaszkodó száraz bogáncsfejek egy sűrű, sodronypáncélszerű szövetet alkotnak - a ruhadarab egyszerre dísztárgy, rangjelzés, miközben öltöztet, véd és melegít - viselése viszont minden bizonnyal nem kevés fájdalommal is jár. A sok apró, tépőzárszerűen egymásba kapaszkodó tüske nemcsak a külvilággal szemben véd, hanem viselőjét is megsebzi, sőt, sejtjük, hogy egy idő után afféle körzetiként tartja szorításában a belé bújtatott testet. A testet, amely éppenséggel hiánya, megfoghatatlansága révén látszik jelen lenni. A tárgyként létező fizikai test és a test mint szubjektív módon megélt tapasztalat itt egyeden metaforikus telítettségű alakzatban látszik összeforradni. A (hátrahagyott? kinőtt? levedlett?) mellényke az emlékezésről beszéltethető, az emlékeinkkel kialakított viszonyainkról. Arról, hogy nem tudunk kilépni testünkből. Hogy testünk is gondolkodik, emlékezik, az emlékeink mind-mind beleíródnak testünkbe, mozdulatainkba, gondolkodásunk és szokásaink mintázataiba, érzeteinkbe, előbb-utóbb egy fátyolszerű, viselője számára is érzékelheteden filmréteget alkotva, amely az idő haladtával egyre inkább meghatározza a környezetünkkel kialakított viszonyunkat. Emlékek, vágyak hordozói Érző testek vagyunk, emlékek, vágyak hordozói. A gyermekkorban begyűjtött emlékek egyszerre képesek apró, alig észrevehető (ám gyakran mégis fájó és tartós) sebeket ejteni - miközben ugyanez a membránszerű emlékréteg további, későbbi tapasztalatok felvevőfelületeként szolgál - akárcsak a filigrán szövésű bogáncstextúra, amelybe folyamatosan akadnak és ragadnak a különféle élmények és élethelyzetek hordalékai. A Mellény a maga kedves, intelligens hallgatagsága mellett mintha arról is beszélne, hogy intencionális lények vagyunk - nem tudunk nem viszonyt kialakítani környezetünkkel, múltunkkal, jövőképünkkel. Számos dolgot, tapasztalatot, anélkül, hogy tudnánk róla, magunkba építünk, mozdulatainkban hordozunk, szokássá teszünk. Lassú, láthatadan, alig megragadható folyamatok ezek, talán éppen ezért olyan nehéz az egyes rétegeket elkülöníteni, és meghatározni, hogy testünkön viselt, magunkon (magunkban) hordozott bogáncsrétegeink még levehető fóliák-e, vagy már szétválaszthatadanul beépültek szokásainkba, mozdulatainkba. Az emlékezet mint tárgy A tematikus mező, ami Nagy Gilla alkotásai mögött szinte kivétel nélkül ott rejlik, és ami egyszersmind a munkák nyersanyaga is, szinte minden esetben az emlékezet. Persze nemcsak úgy ürügyként, önmagában, mint puszta absztrakció, hanem funkcióit és diszfunkcióit, emlékezésünk szabályszerűségeit, korlátáit, kereteit s vakfoltjait is vizsgálati tárgyként kezelve. Nagy Gilla alkotásaiban emlékmunkák látens nyelvszerűsége, emlékezetünk átörökíthetősége és átformálhatósága a tét (legyen szó személyes vagy generációkon átívelő emlékanyagokról). Munkáinak központjában - a felszíni motívumrétegek mögött - rendszerint emlékezetünk dobozai, rekeszei, fiókjai állnak, a meganynyi regiszter, amit újra meg újra átmozgatunk (képpé, képszerűvé teszünk) — és legalább ennyire a regiszterek közt megképződő titokzatos pókhálószövet, visszhangok, szi-. napszisok, áttételek, belső rímek és keresztöltések sűrű textúrája. Maga a szó szerinti anyag aztán - a koncepcióban gyökerező formához igazodva - elvileg bármi lehet: fa, kő, gipsz, kristálycukor, porcelán stb. A nagy találkozások tere Gondoljunk csak bele, hogy a „régi időkben” (amikor még köze volt a művészetnek a szentséghez, és szépen, pontosan meg lehetett különböztetni a nem-művészettől) éppen ez volt az ábrázolóművészet egyik fő, ha nem a legfőbb feladata — a kollektív memoria ápolása - emlékezetünk, egy család, egy gyülekezet, egy sorsközösség emlékezetének „karban tartása”, rendszerint ritualizálva, liturgikus keretek közt terelgetve, megadott alkalmakhoz igazítva, gondosan előkészített „más helyeken”. A képek által megteremtett fiktív tér a nagy találkozások tere volt - szentek, angyalok, királyok, patríciusok, halandó emberek találkoztak ugyanazon képtérben, típusfigurák és arccal rendelkező hús-vér emberek, koldusok és próféták, mindmind azzal a céllal, hogy átélhetővé, elbeszélhetővé, jelen idejűvé lehessen tenni (és végső soron tovább örökíthetővé) a múltból, az ún. történelemből mindazt, amit
