Új Szó, 2018. február (71. évfolyam, 26-49. szám)
2018-02-03 / 28. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2018. FEBRUAR 3. m A koncepció, az ihletettség a lányé, a kézjegy, a vonalvezetés, a disegno az apától származik. A formaadás, a megörökítés két(fajta igény által vezérelt) regisztere, módozata ölelkezik egymásba ugyanazon műalkotáson belül. Talán arra is emlékeztet mindez, hogy a művészet (sok minden más mellett) elsősorban formaadás és emlékállítás. Az apa, aki nap mint nap, hivatásszerűen, mesteremberként dolgozik az ájtatosság és a kegyeletadás (Pietas) évszázados hagyományokhoz igazodó formáinak, alakzatainak tervezésével, gyermeke révén, indirekt módon maga is egy sajátos emlékmű részese, címzettje (ugyanakkor társszerzője) lesz. A titokzatos hurkapálcaház Egy igencsak hasonló gondolati alakzatban gyökerezik a Negyedik ház című termetes térinstalláció is, amelyet a hazai közönség 2015- ben a somorjai At Home Gallery tereiben láthatott. Az alapvető alkotói gesztus itt is egy családon belül átöröklődött anyagra, illetve egy kisajátítási folyamatra épül. Kiindulási pontként egy aprócska, hurkapálcikákból készült házikó - a művész nagypapája által barkácsolt makett - szolgált. A Negyedik ház ennek a modellnek a nagyított, (a színbeli kivitelezést leszámítva) hű mása, harmincszoros nagyításban. A valóságos monumentummá terjesztett műben elvileg akár lakni is lehetne - csakhogy a ház beltere megközelítheteden, az ajtó nem valódi ajtó, nem nyílik sehova. Arról, hogy pontosan mi járt a nagypapa fejében, amikor a hetvenes évek derekán kedvtelésből megépítette ezt a házikót, illetve hogy milyen vágyak, képzetek, emlékek lengték körbe a modellt (melyet (Fotó: Nagy Csilla) sosem szántak egy konkrét, megépítendő épület előképének), maga a művész is csupán találgatni tud. Emlékmű a nagyapának A hurkapálcaházikóhoz hasonlóan a monumentális mása is titokzatos, nehezen megközelíthető. Akárcsak a makett, amely évtizedeken át díszítette a nagypapa szobáját, és amelyet a kíváncsi unoka közvetlen közelről szemlélhetett, zavarba ejtően nagyra nőtt mása is hallgatagon áll a maga tárgyi mivoltában, semmit sem sejtetve lakóiról, belsejéről, a hozzá fűződő történetekről. A Negyedik ház - pláne így, a gyülekezet (synagogé) terébe installálva - akár a nagypapának áhított emlékműként is olvasható. Egy egyszerre szerény, mégis monumentális, dísztelen, mégis ünnepélyes, közveden közelről megtapasztalható (mégis távolinak tetsző, ki tudja miféle titkokat magában cipelő) emlékmű. A házhoz szorosan kapcsolódik Az Idegen című videó, melynek alapja egy régi családi fotó, amely valahol Csehországban, a kitelepítés egy ismereden helyszínén készült. A titokzatos, hosszú évek után A negyedik ház (makett, készítette: Gladics István, 1974) Somorja, At Home Gallery, 2015 (Fotó: Nagy Csilla) meg közelhozni a mezőváros múltját, egyszersmind érzékeltetve a múlthoz való közelítés korlátáit, kereteit és nehézségeit is. Távolságok A művész egyik legfrissebb alkotása, a Távolságok köztünk című sorozat a maga módján ugyancsak hasonló kérdésekkel szembesít, hiszen a távolság fogalmát járja körül, illetve a távoli dolgok megragadhatóságát, vágyaink által megszínezett képek természetét, illetve kép(más) és képzelet viszonyrendszerét vizsgálja. Kisméretű, tenyérnyi porcelántestekről van szó, melyek a mára szinte teljesen feledésbe merült, ám a 19. század derekán nagy divatnak örvendett litofania nevű technikával készültek. A diafilmhez hasonló „hardware-t” eredményező eljárás a reliefszerűen kialakított vékony porcelánlemezek áttetszőségére (és az áttetsző lemez által kiváltott fényeffektusra) épül. A litofán lemezek hátulról, kellő intenzitással megvilágítva az ábrázoló (és megrendelő) arra érdemesnek tartott. Egy szó mint száz, amikor emlékezünk, képekkel van dolgunk. Szükségünk van a képekre, hogy emlékezni tudjunk. Amikor Nagy Csilla emlékezetünk rejtett törvényszerűségeit birizgálja, egyszersmind a képek, az imágók nyelvtanával is foglalkozik. Mentem halászni Ezt láthatjuk a Mentem halászni című installáció esetében is. Az fekete, falra függeszthető ládikó egy kisebb fajta, puritán házi oltár is lehetne. A faládába vésett felirat (,,Mentem halászni’) egy megélt, személyes emlék rögzítése: a művész gyerekkorából származó kézírásos üzenet pontos mása (a művész apukája ilyen és hasonló papírdarabokkal kommunikált az otthon maradt családtagokkal). Az eredetileg nyilván nem megőrzésre szánt apai üzenetet és a hozzá tapadó emlékanyagot a művész egy szintesztéziaszerű alakzatban örökítette meg. A hátrahagyott betűk negatív formát alkotnak, egy füstölő (egy szárított növényekkel teli szelence) részeivé lényegülve. Az illékony, fehéres füstfatyol az apai kézírás hurkolatain keresztül száll a magasba. A gyermekkor illatai (a háztáji növények, réti virágok) és az apuka üzenete kölcsönösen egymást idézik: nyilvánvaló, hogy a két érzet, a kétfajta emlék ugyanazon a helyen lett elfiókolva. Tiszteletteljes kisajátítás A negyedik ház, 2015 - installáció, fa, videóvetítés (Somorja, At Home Gallery) (Fotó: Soós Laca) újrafelfedezett fénykép, illetve a rá épülő videó tovább rétegzi, bonyolítja és metaforizálja a nagyapa alakján keresztül megvillantott családi múlt egy fejezetét. Egy város eróziója Egyfajta kapcsolattartási kísérlet a múlttal a Szuvenírek egy láthatatlan városból című munka is. A három makettből álló installáció, melyet egy vetítés egészít ki, Galánta (a művész tulajdonképpeni otthona, gyermekkorának színhelye) pusztulófélben levő vagy időközben teljesen eltűnt műemlékeinek állít emléket. A munka főszereplője ez esetben is az emlékezet, annak lassú, fokozatos eróziója. Mindez a barokk kápolna (helyén ma egy forgalmas útkereszteződés áll), az egykori zsinagóga épülete, valamint a nemesnebojszai kastély hiányán keresztül rajzolódik ki - „a régi Galánta” enyészetté vált emlékhelyeiről van szó (konkrét, topográfiai értelemben és szimbolikus funkcióik és jelentésvonzataik révén, Pierre Nora-i értelemben is). A modellek paradox módon az enyészet makettjei, utólagos, homályos, képeslapok alapján megalkotott rekonstrukciók (bár, ha nem ismernénk a kontextust, ugyanúgy hihetnénk őket valódi értelemben vett, előkészítő modelleknek, ún. bozzettóknak is). A részletek elmosottak, csupán a kontúrok és a főbb idomok őrzik az egykor volt épülettestek küllemét. Ez a munka egy, már nem (vagy legfeljebb a kollektív emlékezet tartományaiban) létező város múltjának higgadt, hallgatag mementója, amely hamiskás nosztalgia és romantizáló pátosz nélkül próbálja Az apa alakjához fűződik a Kékmező című installáció is. Nagy Csilla édesapja kőfaragóként dolgozik, bizonyos értelemben legalább anynyira szobrász, mint lánya, hiszen egyebek mellett sírköveket tervez és farag, vagyis formákkal, idomokkal dolgozik, követ munkál meg, egy bizonyos techné birtokában a szó szoros értelmében emlékműveket állít. Az elkészítendő sírjeleket vázlatos formában egy erre szánt füzetben tervezi meg. A művész a vázlatokra mint afféle tipográfiai elemekre tekint. Az indigóval átmentett apai rajzokat - melyek mása, végeredménye szinte kivétel nélkül megtalálható egy-egy dél-szlovákiai temetőben - térbelivé terjeszti, egy imaginárius sírkertté rendezve a „talált” (öröklött, kölcsön vett, átértelmezett) rajzocskákat. A szobrász lány alkotása lényegét tekintve - egy játékos, ugyanakkor tiszteletteljes kisajátítás (és konceptuális átkeretezés) révén - a kőfaragó édesapa munkájának, hivatásának reflexiójából táplálkozik. Mentem halászni, 2014 - balsafa, fekete festék, szárított növények »Nagy Csilla (Vágsellye, 1983) A legkülönfélébb médiumokkal dolgozik, olykor efemer és helyspecifikus installációkat alkot, gyakran szokatlan és rendhagyó anyagokat is alkalmazva (vatta, moha, szerves anyagok, cukor, melasz stb.). Főiskolai tanulmányait Budapesten, a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrász szakán, Jovánovics György műtermében végezte. Ezután a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola doktorandusza lett. 2008-tól a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület tagja, 2016-ban a Római Magyar Akadémia ösztöndíjasa. fényképszerűén élethű vizuális hatást keltenek. A szándékoltan retrográd, már-már archaikusnak tűnő technikával készített domborműves rajzolatok távoli bolygókról és csillagokról készült felvételeket „ábrázolnak”. Hiú és korlátos viszony A széria éppen a képekhez fűződő (rutinszerű, reflektáladan, fogyasztói) viszonyunkról szól, pontosabban arról, hogy mindaz, amit képként, látványként látni vélünk, gyakran készen kapott valaminek, eleve adottnak, őseredetinek tűnik, noha a látvány minden esetben közvetítve, ilyen-olyan optikai apparátusok és eljárások szűrésében jut el hozzánk. A közvetítés és a reprodukció módjai, csatornái mind-mind alapvetően befolyásolják az észleletek milyenségét. Arról nem is beszélve, hogy szemünk és elménk szintén egy-egy bonyolult, bizonyos keretek közt mozgó és szabályoknak engedelmeskedő apparátus (ez esetben: őskép (rajz, festmény, fotó, jelenség) — pauszpapír viasz (pozitív) — gipsz (negatív) — porcelán (pozitív) — porcelán+fény (képmás)). A távoli planéták és csillagképek reprodukcióira sokszor úgy tekintünk, mint egy objektív, racionális, verifikálható valóság lenyomataira, amelyeket „az igazság” minél alaposabb, konzisztensebbb és cáfolhatadanabb megismerése táplál. Fejlett technikai protéziseinknek hála ma már hihehedenül precíz, adatgazdag és látványos képeket tudunk készíteni az űrbéli jelenségekről. Közben elfeledkezünk arról, hogy a világűrhöz, a csillagos éghez való viszonyunk/vonzalmunk, egy mágikus, mítoszokkal, babonákkal, vágyakkal, látens félelmekkel és romantizáló érzetekkel megszínezett, nagyon is emberi, földi, egyszóval hiú és korlátos viszony, telis-tele talánnyal, ismeretlennel, és mint ilyen, évezredek óta alapvetően semmit sem változott. Csanda Máté művészettörténész
