Új Szó, 2018. január (71. évfolyam, 1-25. szám)
2018-01-25 / 20. szám
www.ujszo.com | 2018. január 25. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 Kell-e nekünk magyar elnökjelölt? Ha a Híd és az MKP nem tud közös jelöltben megegyezni, akkor inkább ne indítsanak senkit a köztársaságielnök-választáson Bár az államfőválasztásig még csaknem másfél év van hátra, az esetleges jelöltekről már folyik a vita. A diskurzus egyik új fejleménye, hogy a MKP után a Híd is saját jelöltet akar állítani, tehát a címben szereplő kérdés pusztán akadémikus. Mert úgy tűnik, nemcsak hogy lesz magyar jelölt, hanem egyenesen kettő lesz. Már csak arra kellene választ kapni, mire jó ez. Merthogy a magyar nemzetiségű köztársaságielnök-jelölt indításának az lenne a célja, hogy erősítse a közösséget s jelenítse meg a problémáit a többségi nemzet előtt. Hogy az itt élő magyarok megmutassák, nem csupán teljes értékű tagjai a szlovákiai társadalomnak, de arra is képesnek tartják magukat, hogy annak szimbolikusan az élére álljanak. Ennek azonban az az alapfeltétele, hangsúlyozzuk: alapfeltétele, hogy a közösség képes legyen egy jelöltben megegyezni. Ha mi magunk nem vagyunk erre képesek, hogyan akarunk bárkit is meggyőzni arról, támogassák az emberünket? Teljesen abszurd, hogy a két nyúlfarknyi magyar párt még egy ilyen horderejű témánál sem érzi úgy, túl kellene már lépni a saját árnyékukon, és szóba kellene állniuk a másikkal! Miközben a köztársasági elnöki poszt lényege pont abban van, hogy pártok fölött áll, s minden állampolgárt képvisel pártállásra, nemzetiségre s minden egyébre való tekintet nélkül. Ha már a félmilliót sem számláló magyar közösség nem tud egy személyben megegyezni, inkább nejelöljön senkit. A két jelölt elindítása ugyanis pontosan az ellenkezőjét produkálná a kívántnál: csak megosztaná és tovább gyengítené a magyar közösséget. Ha tehát pártjaink képtelenek képviselni a közös érdeket, legalább annyit tegyenek meg értünk, hogy nem blamáinak minket az egész ország előtt. Talán nem túl nagy kérés ez irányukban. MAGYARORSZÁGON MONO JAK JÓL: NYUGOÍJ-SZERŰ ELLÁTÁS... (Lubomír Kotrha karikatúrája) A hatalom farkasai FELEDY BOTOND tudomány évtizedek óta küszködik azzal, hogy meghatározza, mi a populizmus. Általában még rosszabb a helyzet, amikor a jelenség már bekerül a közbeszédbe, a politikai kommunikációba, mert ez tovább nehezíti a tisztánlátást. Most éppen ez történik: az egyik oldal vádként fogalmazza meg az új politikai erőkkel szemben, hogy „populisták”, vagyis demagógok: tehát összetett problémákra túl egyszerű válaszokat adnak. Ezt a populisták egészen máshogy élik meg, ők nem a válaszokban látják a különbséget, számukra a kérdések a fontosak. Szerintük ők olyan társadalmi problémákhoz mernek hozzányúlni, amihez mások nem. A politikai korrektséggel és a mainstream konszenzussal szemben ők ezeket a kérdéseket tűzik napirendre. Ez az egyik magyarázat, hogy megértsük, hogyan lehetséges, hogy másról beszél a két oldal, holott ugyanazokat a szavakat használja. De van egy ennél mélyebb különbség is, ez pedig a hatalomtechnikai felfogás. Itt a hagyományos politikai erők ahhoz ragaszkodnak, hogy minden kormányra kerülő párt azt teheti meg, amire felhatalmazást kapott. Úgy is mondhatnám, legalábbis elméleti szinten tiszteletben tartják a választói felhatalmazást és annak korlátáit. Tehát nem azt mondják, hogy győztünk, és most azt csinálunk, amit akarunk. Ennek alapvető oka pedig az, hogy a régi pártok - főleg nyugaton - sokáig nem személyesedtek el olyan szinten, mint a mostani kelet-európai, populistának tekintett erők. Azaz a választók nem kizárólag vezetőkre vagy konkrét ügyekre szavaztak, hanem eszmékre, ideológiákra, értékekre. Ezek önmagukban is több kötöttséget, kiszámíthatóságot jelentenek, mint egy személy garanciája. A populista hatalomfelfogás a közép-európai körökben ezzel szemben arra épít, hogy aki felhatalmazást kap a választásokon, az alapvetően bármit megtehet: épp azért kap bizalmat, hogy az általa vitt néhány üzenet érdekében olyan területeken is léphessen, amelyeket nem is A Fertő FINTAMÁRK Tőketerebes egyáltalán nem olyan romantikus erotikától fülledt hely, mint a 19. század második felének Párizsa, ahol a Montmartre nyilvánosházainak füstjében, vagy a Moulin Rouge csipkés szoknyáinak és harisnyáinak buja libbenésében oldódtak fel a kor vad vágyai. Egy dolog közös csupán a két városban: a szifilisz. Itt azonban véget is ér az analógia, és átveszi a helyét a nyers, brutális valóság, ami belegyalogol az ember gyomrába. Tőketerebesen, ebben a kelet-szlovákiai kisvárosban ugyanis vélhetően tiniprostituáltak teijesztik a bujakórt - egy helyi orvos szerint vannak köztük 8-10 (!!!) éves kislányok is. Ezt hihetetlen olvasni és leírni is. A helyi roma telep tinédzser lakói, kislányok árulhatják a testüket. Nagyjából annyi euróért, ahány évesek. És nem, ez nem egy zugíró ostoba, elcsépelt, hatásvadász disztópiája, papírkötésben. Nem is egy távol-keleti egzotikus országról teijedő közkeletű szóbeszéd, amire az all-inclusive thaiföldi utazásáról hazatérő Margitkát mindenképpen megkérdeznek kollégái az irodában, hogyaztmondja: „Margitka, és tiniprostikat láttál Bangkokban?” És erre Margitka belekortyol a lattéjába, és sopánkodva azt feleli:, Jaj, ne is mondd, mindenhol azok voltak, képzelheted...” Nem. Ez az Európai Unióban történik, a 21. században. A tőketerebesi szifiliszhelyzetet - az országban más város meg sem közelíti az ottani betegségek számát - a helyiek hideg, szinte közömbös nyerseséggel írják le. Mintha a mindennapok valóságának vállrándítással elintézhető része lenne, hogy kislányok, akiknek még Barbie babákkal kellene játszaniuk, felnőtt férfiakkal, olykor nyugdíjasokkal kényszerülnek .játszani”. És mintha az egész egy nyílt titok lenne, csak a rendőrség nem tud semmit. Ok „nem kaptak bejelentést a polgároktól” arról, hogy fiatalkorúak szexuális szolgáltatást nyújtanak, korábban egy stricit fogtak el, a felnőtteknek meg nem tilos a kurválkodás - mondják. Ha ezeknek a többé-kevésbé hitelesnek tűnő történeteknek csak egy morzsája igaz, akkor óriási a baj. És ilyenkor az embernek eszébe jut, hogy „Szlovákia valaha volt legjobb belügyminisztere”, Robert Kalinák úgy akar rendet tenni a roma telepeken, hogy statisztikát vezetne a „romabűnözésről”, meg leszereltetné a parabolaantennát a telepi házak tetejéről, ha erre van szükség a neveléshez. Mintha ez bármin is változtatna, bármit is segítene azokon a csoportokon, amelyek elvadulva, elfeledve, nyakig a sárban élnek ebben a végtelenül elszigetelt nyomorbuborékban, ahol csak legyintenek rájuk, vagy rosszabb esetben beléjük rúgnak. És mintha ez bármilyen fenyegetést is jelentene az elfajzott stricikre, akik gyereklányokat árulnak, és azokra a pedofil senkiháziakra, akik gyereklányokat vesznek, aztán még diszkrét orvosi ellátásban is részesülnek, holott a helyük egy cellában lenne, olyanok között, akik tudj ák, mi j ár annak, aki gyereklányokon éli ki a vágyait. Ézt az abszurd helyzetet kezelni kell. Azonnal, késlekedés nélkül. És nem erővel vagy szőnyeg alá söpréssel, hanem nagyon mély empátiával és odafigyeléssel. Másképpen semmi, de tényleg semmi sem választja el társadalmunkat a harmadik világtól, hiába tartozunk papíron a világ boldogabbik feléhez. FIGYELŐ Napi 68 cent plusz fejenként A Politico brüsszeli hírportál az EU volt szocialista tagországainak gazdasági növekedésével kapcsolatban rámutat, például a magyar állampolgároknak napi 31 centjükbe kerül az EU fenntartása, de közben fejenként napi 99 cent jut rájuk az uniós alapokból. Ennek ellenére több közép-európai vezető kisebbíteni próbálja az uniós támogatások jelentőségét országuk fejlődése szempontjából, azt állítva, az a hazai politika eredménye, s nem Brüsszelnek köszönhető. (MTI) emlegetett a kampányban. Ezután még következik az a szint, hogy a közép-európai populista erők a régi és organikusan növekedett, eszmerendszerekre épülő nyugati pártévtizedek hiányában alapvetően pragmatikusak, ami sokkal gyorsabb politikai mozgást tesz lehetővé, és szavazóik nem is büntetik őket ezért. Mindebből következik az alapkérdés, hogy akkor vajon a mindenkori hatalmat birtokló, szükségszerűen gyarló emberekből álló populista párteliteket a régiónkban mi fogja korlátozni saját hatalmuk megszilárdításában, ha a korábbi, demokratikus kötöttségeket nem érzik kötelező érvényűnek? Hosszú távon nem fizetnek-e nagyobb árat a demokrata polgárok a hatalmi ágak szétválasztásának gyengülésével, a fékek és ellensúlyok kiiktatásával, mint amit rövid távon egy populista erő látszólag gyorsabb reakciójával nyernek? Eredetileg nem azért korlátozták-e a mindenkori kormányzó hatalmak (legyen az a király, az Aranybullával kötve, vagy egy pártelit, valódi belső választásokkal kötve) működését, mert az emberi természetből adódóan mindig nagy volt a kockázat, hogy az uralkodó csoport visszaéléseket követ el? Miért lenne ez másképpen a 21. században...? A hatalom csinál farkasokat a hatalmasokból, vagy szükségszerűen a farkasok szerzik meg a hatalmat? Akárhogy is, éppen ezért van égető szükség azokra a korlátokra, amelyeket szépen mondva demokratikus fékeknek és ellensúlyoknak hívunk. De úgy is mondhatjuk, hogy ezek az emberi természetből adódó mindenkori túlkapások ellen szükséges gátak.
