Új Szó, 2018. január (71. évfolyam, 1-25. szám)
2018-01-09 / 6. szám
www.ujszo.com I 2018. január 9. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 Kétirányú integráció Ha nyitott vagyok más kultúrára, még nem veszítem el a sajátom LUCIA MOLNÁR SATINSKÁ lovákiában az integráció bonyolult dolog. Ennek egyik oka, hogy az utóbbi években többet foglalkozunk az idegen kultúrák beáramlásával, mint amennyi idegen ember érkezik hozzánk. Nagyon kevés embernek adtunk menedékjogot a többi európai országhoz képest, így kevés embernek van személyes tapasztalata az úgynevezett új kisebbségekkel vagy olyan emberekkel, akik nem Európából származnak. Amikor több mint két évvel ezelőtt jelentkeztem önkéntesnek egy szervezetnél, amely a menekültek integrációját segíti elő, nem is sejtettem, mi mindent adhat ez nekem. Hogy nemcsak egyoldalúan fogok én segítséget nyújtani, hanem cserébe új barátokra, ismerősekre találok. Ami az elején konkrét segítség volt, az mára különböző okokból teljesen önálló emberi kapcsolatokká alakult át. Számomra a legnagyobb meglepetés az volt, hogy nemcsak a menekültek között találtam új barátokat, hanem az önkéntesek között is, és megismerkedtem olyan emberekkel, akik különböző országokból származnak, de már régen Szlovákiában élnek. Még mindig azt hiszem, hogy pontosan ez az integráció. Nemcsak az új emberek integrálódnak közénk, hanem mi is integrálódunk közéjük. Az az afgán és szíriai srác, akiloiek az elején segítettünk, mostanra a családunk életének szinte mindennapi részévé vált. Látogatóba járnak hozzánk, mi meg hozzájuk. Mi főzünk nekik, ők nekünk. Boldog ünnepeket kívánnak nekünk a mieinken, mi nekik az övéiken. Rengeteget tanultam tőlük a kultúrájukról, ők pedig rengeteget tanultak tőlünk Szlovákiáról. Mivel a mi családunk vegyes, természetesen megmutattuk nekik a szlovákiai magyarok életét is. Sőt, a férjemnek sokszor több közös tapasztalata van a srácokkal a szlovák nyelv elsajátítása miatt. Sokban hasonló a helyzet, sokban természetesen más. Nemrég találkozott nálunk az afgán srác egy vele egyidős szlovákiai magyar sráccal, a barátunkkal. Később kiderült, hogy utána elmentek együtt egy kebabra, az afgán srác pedig perzsául beszélt az ott dolgozó ismerőseivel. A magyar fiú aztán elmesélte, hogy milyen furcsa érzés volt olyan helyen lenni Pozsonyban, ahol egy szót se ért abból, amit beszélnek. Nem tudta, miről beszélnek, de a saját tapasztalatai alapján - amikor ő beszél magyarul szlovákok előtt-gondolta, hogy nem róla társalognak. Én nem tartok attól, hogy ha egy másik kultúrára nyitott vagyok, akkor elveszítek valamit a sajátomból. Attól, hogy magyarokkal, afgánokkal barátkozom, nem leszek kevésbé szlovák. Az én szlovák identitásomat én határozom meg. És én szeretnék integrált szlovák lenni, aki ismeri és megpróbálja megérteni a többi kultúrát, amelyekkel egy országban él. Sz i----------1----—“rn-----PÉLDÁUL AZ ISKOLA ÜGYBE NEHEZEN TUDUNK TÖBB PÉNZT TENNI, MERT KEVÉS OLIGARCHA VAN JELEN EBBEN AZ ÁGAZA TBAN! Peter Kazimir pénzügyminiszter (Lubomír Kotrha karikatúrája) Méghogy Kazimir GÁLZSOLT A Banker magazinban az év európai pénzügyminiszteréről döntő szakértők alighanem (megint) csak a makroszámokat látták, az internetes videómegosztó-portálon futó „Kazimír grafikonjai” videót aligha. Igen, ezen a rövid felvételen látható, ahogy Peter Kazimír egy 2011- es televíziós vitamüsorban Sulíkot meg a műsorvezetőt győzködi arról, hogy az első Fico-kormány ténykedésének köszönhetően a földgáz ára 90 százalékkal csökkent Szlovákiában. Mint később kiderült, a Szlovák Statisztikai Hivatal korábban köbméterért számolta az árakat, majd ezt kilowattórára változtatta, ez okozta a zuhanást - de csak a smeres grafikonon, a valóságban nagyjából továbbra is ugyanannyit fizettek az emberek. Persze ahhoz, hogy egy élő adásban ne csináljon magából hülyét az ember, közgazdasági alapismeretek, sőt, egy csipetnyijózan ész is elegendő lett volna, a 90 százalékos zuhanás annyira valószínűtlen. Ez persze csak egy érdekes adalék azokból a dolgokból, amit az év európai pénzügyminiszterének járó díjat megszavazó „londoni elemzők” nem látnak. Menjünk egy kicsit vissza az időben, hogy ne érjen az a vád, hogy csak azért tartom tévedésnek a Banker folyóirat díját, mert képtelen vagyok elviselni egy smeres politikus nemzetközi sikerét. Kilenc évvel ezelőtt, 2009 elején Kazimír párttársa és elődje a pénzügyminiszteri székben, Ján Poőiatek kapta meg ugyanezt az elismerést. Akkor „2008 legjobb európai pénzügyminiszterének” díját az államháztartás sikeres konszolidációja miatt érdemelte ki Pociatek, ami lehetővé tette az euró 2009-es bevezetését, továbbá közpénzügyeink fenntarthatóvá tétele érdekében tett igyekezetét is értékelték, amivel kivívta a nemzetközi pénzpiacok bizalmát. Azok a vádak, hogy Pociatek idő előtt elárulta a korona konverziós árfolyamát az egyik pénzügyi csoportnak (amely aztán jól bekeresett rajta), akkor sem zavarták a döntést meghozókat (ha egyáltalán tudtak róla). Igen, ez volt a hírhedt monacói jachtozás, amikor túl meleg volt a városban, pontosan 30,126 fok... És Pociatek utána kapott egy sárga lapot Ficótól. Aztán volt még pár dolog, üzletelés Bastemákkal, állítólag áfacsalások fedezése, majd közlekedési miniszterként még pár stikli. Ami a fenntartható konszolidációt illeti, 2009-ben és 2010-ben rekordméretű, 5 milliárd eurós, a GDP 7,5-8 százaléka között mozgó államháztartási hiányt sikerült összehozni, ami rövid távon oda vezetett, hogy csaknem megkétszereződött az államadósság. Reméljük most csak a díj odaítélése ismétlődött meg, az államháztartás gajra vágása nem fog. Mindenesetre meg kell jegyezni, hogy a mostani díjazott akkor államtitkárként tevékenykedett a pénzügyi tárcánál. Aztán az egypárti Smer-kormányban már ő lett a pénzügyminiszter. Négy év alatt annyival sem tudta lefaragni az államháztartási hiányt, mint a törékeny többpárti Radicová-kormány egyetlen év alatt. A nullszaldós költségvetés elérését most is folyton tologatja, bár már el kellett volna érnünk. A legújabb céldátum 2020. A 2013-as konszolidáció tisztán a bevételi oldalon folyt, azaz felemeltek minden munkára, vállalkozásra eső adót meg járulékot, és több mint felével megvágták a második nyugdíjpillérbe áramló járulékokat. Az uniós alapok felhasználásának csigatempóján és korrupciós botrányain pedig évek óta nem sikerül változtatni. A döntéshez fűzött kommentárban emlegetett gazdasági növekedés tényleg jelentősen felpörgött Kazimír miniszteri kinevezése (2012) óta, de ez inkább a német keresletnek meg az uniós alapokból beáramló nettó kifizetéseknek köszönhető. Ezt Kazimír a konszolidáció jellegével, az uniós pénzek lassú lehívásával inkább hátráltatta, mint elősegítette. Arról nem is szólva, hogy a mostani növekedés már belesimul a visegrádi országok tempójába, nincs szó az ún. tátrai tigris nagy ugrásáról, mint 2008 előtt. Szóval a Banker döntése finoman fogalmazva is nehezen érthető és védhető. Alighanem vetettek egy pillantást a makroadatokra, és mivel a többi hasonló ország minisztereit már díjazták, hát most Kazimímak adták a díjat. Egy szent ember Előrebocsátom, nem szeretek telefonálni. Félreértés ne essék, hasznos találmánynak tartom a telefont. Príma dolog, hogy egy csomó embert pillanatokon belül elérhetek. Alkalmas például arra is, hogy megbeszéljük a személyes találkozók időpontját és helyszínét. Tudok például telefonba hümmögni, visszakérdezni, helyeselni, hárítani, sumákolni, bólogatni és okosan hallgatni, de beszélgetni nem tudok. A telefon, mint minden új eszköz, változtat a kommunikációs szokásainkon. Van egy régi jelenet, melyben Milan Lasica és Július Satinsky hosszú percekig telefonon fecseg a semmiről. Képes vagyok többször egymás után meghallgatni a tüpontos semmizést. Jó hallgató vagyok. Egy ismeretlen számról hívtak pár napja. Gyakran előfordul, hogy ezeket a hívásokat nem fogadom, most mégis kivételt tettem. A hívó fél nyerítését hallottam, amely ajó ég tudja mikor kezdődhetett. Hallgattam hosszú másodpercekig a nyihorászást, és arra tippeltem, hogy téves hívás történt, vagy egy eszement telefonbetyárral van dolgom. Már majdnem megszakítottam a vonalat, amikor két vihogás közt egy nagy levegővel a hölgy szlovákul bemutatkozott és eldarálta a nagyvállalat nevét, melynek képviseletében fölhívott. Tette mindezt olyan sebességgel, fejhangon, félig gurgulázva, hogy az előbbit nem is értettem, az utóbbit igen, majd folytatta a rötyögést. A cég neve ismerős volt, az ügyfelük vagyok. Ők szolgáltatnak, én pedig ezért a szolgáltatásért fizetek. Megkérdeztem a hölgyet, hogy jól szórakozik-e, s milyen ügyben keres. Mikor a nevetés intenzitása csökkent, és a heherésző hullámok megszelídültek, a hölgy elnézést kért. Elmondta, hogy a nevemen röhög. Idézem: ilyen nincs, Santa (ejtsd: szanta; jelentése: szent), ez mekkora, így karácsony után, tudja, mint a Santa Claus; újabb heherészés. Álltam a konyhában, kezemben a telefonnal és megpróbáltam kívülről figyelni a jelenetet, mint egy pszichológus. Vettem egy mély levegőt, majd türelmesen elmagyaráztam, hogy a nevemet hogyan kell helyesen kiejteni. Fölvilágosítottam, nagyon sokféle név van, amelyeket, ha átemelünk egy másik nyelvbe, bizony viccesen hangzanak. Fölhívtam a figyelmét, hogy nevekkel viccelődni nem mindig szerencsés. Ügyeltem arra, hogy szlovák szóhasználatom pontos, a hangom pedig természetes legyen, ne tűnjek sértődöttnek, semmi magyar virtus: se túl familiáris, se túl hűvös. Megkérdeztem, hogy rögzítik-e a telefonbeszélgetéseket. Egy rövid igen volt a válasz. Ajánlottam, hallgassa vissza a beszélgetést, iskolapéldája lehetne a „hogyan veszítsünk el egy ügyfelet pillanatok alatt” fejezetnek a tutorial anyagban. Megbeszéltük, hogy egy call centerben dolgozótól profi hozzáállást vár el a főnök és az ügyfél. Egy ilyen élcelődés rosszul is végződhetett volna. Rátértünk a tárgyra, volt egy drágább és egy olcsóbb ajánlata, az olcsót elfogadtam, gyorsan végeztünk. Még egyszer őszintén elnézést kért, majd udvariasan elköszöntünk egymástól. Biztos voltam benne, hogy jó stratégiát választottam.
