Új Szó, 2018. január (71. évfolyam, 1-25. szám)
2018-01-08 / 5. szám
6 I KULTÚRA 2018. január 8.1 www.ujszo.com Leszámolás a reménnyel Barak László nem fizikailag hagyja el az országot, amelyet új kötetében sirat RÖVIDEN Oscar-díjat kap Jonathan Erland Los Angeles. A filmipar fejlődését előrelendítő tíz tudományos és technológiai eredményt díjaz az amerikai filmakadémia februárban; a kitüntetettek között szerepel Jonathan Erland, aki úttörő munkát végzett a vizuális effektusok terén, egyebek mellett a Csillagok háborúja különleges effektusain is dolgozott. A 79 éves brit Erland a Gordon E. Sawyer-díjat kapja a tudományos és technikai Oscarok február 10-i gáláján Los Angelesben. A vizuáliseffektusmágust korábban több alkalommal díjazta a filmakadémia, ezúttal az Oscar-szobrot is átveheti életművéért. Erland a Csillagok háborúja (1977) után mások mellett az Űrgolyhók, a Star Trek: A mozifilm és az Életerő című filmeket is jegyezte. A díjátadón 34 személyt és egy szervezetet díj aznak tíz kiemelkedő, innovatív eredményért. (MTI) Szünetet tart a Trónok harca LosAngsIss.AT rónok harca egyéves szünetet tart, és csak 2019-ben tér vissza a képernyőre befejező évadával - közölte az HBO. A nagy sikerű tévésorozat közönségének eddig sohasem kellett ennyit várnia a következő évadra - emlékeztetett az Entertainment Weekly. David Benioff és Dan Weiss, a sorozat alkotói tavaly nyáron már elmondták: legalább másfél évet akarnak tölteni az utolsó epizódok kidolgozásával, hogy a lehető leglátványosabb legyen. Ä nyolcadik évadot várhatóan még a nyáron leforgatják. Az HBO nem árulta el, hogy pontosan mikortól sugározzák a befejező évadot, de az Entertainment Weekly mérlegelése szerint valószínűleg 2019 tavaszán kerül a képernyőre. (MTI) JUHÁSZ KATALIN Barak László bizonyos értelemben visszatért a gyökerekhez: új versei egyszerre személyesek és „közéletiek", ha jelent még valamit ez a szé, illetve ha meghúzható a határ a magánszféra és a lírai ént körülvevő világ között. Ugyanis egyre kevésbé' vonhatjuk ki magunkat az akaratunkon kívüli történések alól, egyre tanácstalanabbá szemléljük a nagyvilágban, vagy saját mikrokömyezetünkben zajló eseményeket, ráadásul abban is bizonytalanok vagyunk, mikor avatkozhatunk közbe, és mikor nem, mi tartozik ránk, és mi nem. A kötet címe sokat elárul, és a rontott nyelv sem szorul magyarázatra: Én nem menni lakni külföld. Aligha létezik aktuálisabb keleteurópai problémakör — szinte mindenkit érint tájainkon, én legalábbis nem ismerek olyan családot, amelynek legalább egyik tagja ne külföldön dolgozna. Barak Lászlójó érzékkel domborítja ki ezt a fura, már-már szürreális létállapotot, amelyben a szabadság a szolgasággal keveredik, „errefelé ám nem minden / egy végtelen hyde park / ami tele van viccel / és ha a kézmosó vizet / véletlenül meginná / nem köpheti / a padlóra ki / mint otthon”. A költői szabadság viszont sok mindent lehetővé tesz: a szerző belebújhat a a hazáját elhagyni kényszerülő bőrébe, elképzelheti a befogadó ország polgárának attitűdjét, vagy maradhat a kettő között, egyszerű krónikási minőségben. Barak mindhárom lehetőséget kiaknázza. Felteszi a kérdést: mit jelent idegennek lenni, ki hol számít betolakodónak, van-e egyáltalán jogunk megítélni az ilyesmit, „olyan volt / kopott téglaháza előtt / cambridge külvárosában / mint egy velocioraptor / akár hatvannégy foga is lehet - gondoltad / pedig csak / mosolygott szegény”. A saját hazájukat a külföldiektől féltő büszke polgárok persze mi is lehetünk egy másik konstellációban, a szerző egy helyütt ezzel is eljátszik. És máris elnézést kérek az „eljátszik” szóért, hiszen erre a kötetre semmiképp sem jellemző a játékosság. Nincsenek benne csengőbongó rímek, ritmikai bravúrok, szellemes képzettársítások, frappáns hasonlatok. Mintha szándékosan kerülne minden díszítést, mintha a cifra poézisre egyáltalán nem fogékony átlagember kegyeit keresné. Bevásárlóközpontok, repterek, közlekedési dugók - megannyi ellenséges terület, amelyekhez idővel hozzászokik a szem és a lélek. Az életünk, amelyet mások irányítanak helyettünk. Az állandó kisebbségi érzés, hogy „nekünk csak térdig ér a tenger / vesztesek a teremtésben”. Ez az önbecsapással vegyített vesztes-attitűd vonul , végig a köteten, elnyomva a szabadságkeresés fel-felbukkanó motívumait. Ráadásul isten is furcsán viselkedik ebben a keserű világban, a hit sem kínál menedéket. A témákhoz passzoló minimalista stílus, a hétköznapi nyelv fordulatai kíméletlen állapotleírássá teszik a szövegeket. A lepukkant külvárosi utcának a kéklő tengerpart az ellentéte - ez mindenki számára világos, nemde? Barak szinte mániákusan törekszik a közérthetőségre, ami egyszerre lehet vonzó és taszító is a másfajta költészethez szokott lelkek számára. A szókimondáshoz bátorság kell, és ez a bátorság akár a hagyományos értelemben vett szépség ellen is irányulhat. Ha a szerző szükségét érzi, könyörtelenül lekapkodja a csipketerítőket a kopott komódokról. A rombolás is lehet építkezés, illetve annak kezdete. Itt van például a nyelvroncsolás, amely egy hosszú „én-versben” bontakozik ki, Domonkos István nagy avantgarde verse, a Kormányeltörésben parafrázisaként, „én nem menni lakni külföld / nem érteni idegen beszéd / nem érteni himnusz / nem érteni kormány / nem érteni eltörés / agyamban lenni habverő / én kerülni csatatér / én nem tudni ki lesz nyerő / milyen a finis / én elmenni fizetővendég / hetedhét ország üveghegy / én inni csakis kisüsti / nem inni ginisz”. A műveltebb olvasó már a kötet címét látva a Jugoszláviából Svédországba emigrált Domonkos versére asszociál. A forma és a gesztusrendszer azonos, az attitűd és a mondanivaló azonban teljesen más: Barak már a kötet címében jelzi, hogy nem fizikailag hagyta el azt az országot, amelyet sirat, hanem a rendszerváltáskor megfogant reményt, egy új világ reményét temeti. A cím roncsoltsága ezért plusz dimenziót kap (mert hiszen miért beszélne hibásan magyarul egy olyan ember, aki nem hagyta el szülőföldjét), ahozzátartozó grafika (az alkotó neve nem derül ki az impresszumból) pedig epésen vázolja a beszélő karakterét. És innét nézve értelmet kapnak a kötet első blikkre sztereotípiákkal terhelt, unalomig ismert élethelyzeteket taglaló szövegek is. A szerző szembesít minket mindazzal, amiben manapság élni kényszerülünk, és amivé lettünk az évek alatt. Nem túl kellemes szembesülés ez, de rendkívül hasznos. Barak László: Én nem menni lakni külföld. Kalligram, 2017. 75 oldal Elhunyt Marián Labuda színművész Pozsony. 73 éves korában pénteken elhunyt az egyik legismertebb szlovák színész. Marián Labuda, akit a magyar nézők főleg Az én kis falum című, 1985-ben készült csehszlovák vígjátékból ismernek. Marián Labuda 1944-ben született Hontnémetiben (Hontianske Nemce). 1965-ben végzett a Pozsonyi Színművészeti Főiskolán, majd még ugyanebben az évben a Szlovák Nemzeti Színházhoz szerződött, ahol 1968-ig volt társulati tag. 68-ban egyik alapítója volt a Korzo Színháznak, ahol 1968-tól 1971-ig játszott, majd több szezonban az Új Színpad társulatát gazdagította. 1990. január elsején visszatért a Nemzetibe. Szellemes, jó humorú komikus színész volt, aki szerette a szókimondó helyzeteket. Színházi szerepei mellett számtalan cseh és szlovák filmben, valamint tévéjátékban formált meg jellegzetes, groteszk humorral megszólaló figurát. Marián Labuda (1944 - 2018) (TASR-felvétel) Marián Labuda maga értékelte úgy, hogy Az én kis falum rendezője, az Oscar-díjas Jiri Menzel fedezte fel; ismertségét és népszerűségét ennek az örökzöld vígjátéknak köszönheti. A filmben Pávek urat, az alacsony, pocakos teherautó-sofórt alakítja, aki mellé kocsikísérőnek egy hosszú, nyurga fiút osztanak be: a kissé félkegyelmű Otíkot - Bán János kelti életre. A film a két kolléga egymáshoz idomulását vezeti végig, bemutatva egy vidéki közösségben az elutasítás, az ellenségeskedés és az emberiesség megnyilvánulásait. Pávek és Otík kettőse a cseh filmművészet emblematikus duójává vált. Menzeltől Marián Labuda több szerepet is kapott: játszott a Vége a régi időknek című, 1989-es, legutóbb pedig az Őfelsége pincére voltam című romantikus vígjátékban. Mesefilmekben is többen kínáltak neki szerepet, olyan klasszikus mesék hagyományos feldolgozásában szerepelt, mint a Rigócsőr király (1984-ben forgatták csehszlovák-NSZK koprodukcióban), vagy a két évvel ezelőtt karácsonyra időzített, Az Úr angyala 2. című szatirikus mesefilmben, amelyben egy süteménykülönlegességeket kínáló cukrászt alakított. Alkatának és karakterének megfelelően osztottak rá királyszerepet is: az 1996-ban forgatott Übü király című filmszatírában Übüt formálta meg. Magyar filmben is foglalkoztatták - kamera előtt és színházban is dolgozott magyar rendezővel. Szabó István a Találkozás Vénusszal című filmjében a német operaénekes, Schneider úr szerepét bízta Labudára. A Závada Pál regénye alapján, 2000-ben forgatott Jadviga párnájában Bacovszky pap szerepét osztotta rá Deák Krisztina. Színpadon Eszenyi Enikő első pozsonyi rendezésében az Ahogy tetszik című Shakespeare-darabban a Herceget játszotta. Marián Labuda 2005-ben Deszka díjat kapott a Tiso című előadásban nyújtott alakításáért, 2007-ben az ArtFilm Fesztiválon pedig megkapta a Színészmisszió díjat. (tébé)
