Új Szó, 2017. december (70. évfolyam, 276-299. szám)
2017-12-23 / 295. szám, szombat
8 I SZOMBATI VENDÉG 2017. december 23.1 www.ujszo.com Már kifényesítettem a lelkemet Tóth Ildikó: „A Hargita alján karácsonykor mindig van hó, méghozzá annyi, hogy eszkimó kunyhót lehet építem..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Tizenegyedik karácsonyát tölti idén Erdélyben, a Brassó közelében fekvő Csíkszentkirályon Tóth Ildikó, aki Mészáros Márta Aurora Borealis - Északi fény című friss filmjében Toröcsik Mari lányát játssza. Olgát, a jól szituált bécsi ügyvédnőt, akit annak idején, a háborús zűrzavarban vett magához a szovjet katonák által megerőszakolt Mária, lemondva saját gyermekéről, akit aztán Murmanszkba vetett a sorsa. Tóth Ildikó minden szavával, minden gesztusával egyenrangú partnere Tö- rőcsik Marinak. Színészi kettősük úgy ragyogja be a vásznat, mint a film címében megidézett, csodás északi fény, ami a mi tájainkon ismeretlen természeti jelenség. Hogyan kapta meg a szerepet Mészáros Mártától? Válogatás útján? Modem mesébe illő történet. Épp egy nagyáruház próbafülkéjében álltam. Nyár volt, könnyű, színes, szel- lős ruhát kerestem magamnak. Olyat, amilyenre a féljem, aki Erdélyből jött Budapestre, azt mondja: „Olyan cá- cás!” És ahogy ott nézegettem magam a tükörben, csörgött a mobilom. Márta asszisztense hívott, hogy lenne ez a szerep. Ez pénteken volt, én meg szombaton már indultam volna a családommal Erdélybe, a szokásos nyári szünetre. De mivel Márta a következő hét elején tudott csak velem találkozni, azt mondtam, megoldom. Már ott, a próbafülkében éreztem, hogy ebből lehet valami. Márta csodálkozva nézett rám, és nyomban elárulta, hogy neki azt mondták: kövér vagyok és ronda. Nem érdekelt, kitől hallotta. A büszkeségem nem engedte meg, hogy megkérdezzem tőle. A sztori, a szerep mindennél jobban érdekelt. A forgatókönyvet ugyanis már a találkozásunk előtt megkaptam. Megdöbbentette a történet, hogy egy asszony az élete végéig hordozza fájdalmas titkát, és csak akkor árulja el a lányának, hogy nem is ő a vér szerinti édesanyja, amikor a halál már kopogtat az ajtaján? Rögtön éreztem, hogy ez erős, fontos történet. A mi családunkat is érintette beszéd szintjén, hogy mit műveltek felénk a szovjet katonák. És olvastam Polcz Alaine Asszony a fronton című könyvét. Ez a téma gyakran terítéken volt nálunk is, amíg a Szovjet Hadsereg katonái el nem hagyták az országot. Sok történetet hallottam arról, hogy a lányokat, asszonyokat vagy a padlásra, vagy lei a mezőre bújtatták az oroszok elől. És tudtam azt is, hogy Törőcsik Mari játszani fog a filmben. Ettől nagyon boldog voltam, de a feladattól megijedtem egy kicsit. Az volt az érzésem, hogy ez inkább csak rezonőr szerep. Hogy a kérdéseivel ugyan Olga lesz a történések motoija, mert ami egykor Máriával megesett, annak ki kell derülnie, ám a szerepemből nem lesz könnyű eleven figurát formálni. így, ezekkel az érzésekkel indultam el Mártához, aki lenyűgöző energiával, vitalitással fogadott. Mint megtudtam, korábban dokumentumfilmet is készített már a témáról. Több nővel beszélgetett erről, akik felnőttként tudták meg születésük körülményeit. Addig ugyanis csak azt sejtették, hogy valami nem stimmel. Valahogy megérezték. Ezekről beszélgettünk Mártával, majd tíz nappal később, amikor már Erdélyben voltam, értesített a producer, hogy én fogom játszani a szerepet. Nagyon boldog voltam, mert addig csak úgy titokban tápláltam a lelkemben egy parányi lángot, hogy Törőcsik Mari mellé engem választ majd Márta. Korábban, másutt, játszottak már együtt? A Katona József Színházban. Filmekben, színpadon természetesen sokszor láttam őt. Találkoztunk is párszor, hiszen összesodort bennünket az élet. Valószínűleg ő is látott engem, mert mondta, hogy: „Én téged nagyon szeretlek!” Fullajtár Andrea babát várt, amikor beugrottam a szerepébe a Szent György és a sárkányban, a Katonában. Törőcsik Marit, szerepe szerint, holtan hozták be a színpadra, s volt egy búcsúmondatom hozzá. Letérdeltem a fejéhez, és megcsókoltam a homlokát. S milyen volt az első találkozásuk, már a film kapcsán? Összeültünk hárman, még a forgatás előtt, Márta, Mari és én, hogy összeolvassuk szépen a jeleneteinket. Aztán elkezdett forogni a film. Egy idillikus, majdnem lakatlan faluban álltunk kamera elé, hol a tornácon, hol az udvaron, hol a házban. Mindennap úgy mentem aludni, hogy tudtam, másnap mit veszünk fel, melyik jelenetet. Fel tudtam készülni rá. Mari állandóan anekdotá- zott a lakókocsijában, én meg boldogan hallgattam. Az együttlét volt a fontos, amit aztán átvittünk a kamera elé. Az első napok egyikén szólt, hogy egy bizonyos mondatot felesleges elmondanom. Vele ellentétben én úgy éreztem, nekem az a mondat fontos. El is magyaráztam neki, hogy miért. Rám nézett, és azt felelte: „Jól van, akkor többet nem piszkállak.” Minden perc csodálatos volt, amit vele töltöttem. O nem játszik, nem alkot, hanem teremt, ami finom, valójában mégis óriási különbség. Neki olyan teremtő energiája van, olyan erős érzelmi állapotban van jelen a kamera előtt, akkora nyitottsággal, rugalmassággal és kíváncsisággal a partnere felé, hogy az arca, a szeme, a lénye egyszerűen lenyűgöző. Ebben nagyon nagy megtervezettség, tapasztalat, felkészültség, ismeretgyűjtés, helyzetismeret és nem utolsósorban spontaneitás van a részéről. Ha csak a filmjeit nézzük, ön a pályakezdése óta súlyos történetekben játszik. Ilyen volt a Rokonok, a Felhő a Gangesz felett vagy a Jadviga párnája. Itt, ebben az alkotásban melyik volt a legnehezebbjelenete? Én már a pályám legelején megtanultam: egyik jelenetről sem gondolhatom, hogy az könnyű. Még akkor sem, ha csak át kell mennem az út túlsó oldalára. Egy filmben minden pillanatról tudnom kell, miért csinálom. Terveket kell készítenem elemzésből, intuícióból, szellemiségből, lélekből, ösztönből, s ezt mind sorrendbe kell állítani, és be kell vetni. Minden pillanatban készen kell állni a legapróbb mozzanatra is. S nemcsak a saját szerepemre kell gondolnom, hanem az egész alkotásra, ami mindig nehezebb, főleg, ha szerzői filmről van szó. Az első forgatási nap mindig nagy izgalom. Az olyan, mint amikor először vetkőzöl le a szerelmed előtt. Teljesen mindegy, milyen jelenettel kezdek. Tele vagyok kétséggel. Aztán ahogy haladunk előre, úgy oldódik bennem az izgalom, majd egy idő után elkezd fájni, hogy mindjárt vége lesz. S mindig vannak olyan jelenetek is, amelyekről előre tudom, hogy azokat nagyon klasszul kell megoldanom. Márta filmjében is volt ilyen. Amikor a levélből megtudom, hogy nem az vagyok, akinek addig hittem magam. Arra büszke is vagyok, mert Törőcsik Mari azt mondta Mártának: „Ezt nem tudta volna bárki megcsinálni!” Ugyanis abból a levélből derül ki, hogy nem ő az édesanyám, s ehhez sokféle érzelem kellett. Düh, felháborodás, kétségbeesés, félelem, sok minden. És sikerült valamit elcsípnem, amit Mari észrevett. De már előtte pontosan tudtam, milyen csatornát kell megnyitnom magamban, hogy abban a pillanatban lenézzen rám a Jóisten. Ha ugyanezt a tényt a saját édesanyjától hallaná, hogy félelmében, a múlt kegyetlen terhe alatt eltitkolta, nem a vér szerinti lánya, hogyan reagálna rá? Megértéssel, feloldással? Erre nehéz pontos választ adni, hiszen igazából akkor derül ki, valójában milyen is az ember, ha tényleg megtörténik vele valami. Vágyaink, elképzeléseink vannak, hogy bizonyos helyzetekben milyennek szeretnénk tudni magunkat. Aztán lehet, hogy mégsem úgy viselkedünk, ahogy elvártuk volna magunktól. Visszatekintve az eddigi életemre, döntéseimre, remélem, meg tudnám bocsátani az anyámnak, hogy egy ekkora titkot hordozott magában, és csak késve, az élete végén tudta közölni velem. Olga érzi, sejti az „édesanyját” körbelengő titkot? Abban, hogy Olga milyen emberré vált, anyja eltitkolt története nagyon benne van. Hogy erőszak áldozata volt, és nem sokkal azután, hogy megszülte a gyermekét, egy drámai helyzetben úgy döntött, a barátnője rá bízott kislányát tartja meg, a sajátját pedig parancsszóra adja oda a Bécs- ben rátörő szovjeteknek. Simon fiam tizenöt éves lesz tavasszal. Amikor megszületett, tudtam, hogy egy csecsemő nonverbálisan mindent levesz az anyjáról. Szóval, cselekedettel tudsz hazudni, de a belső energiával nem. A gyerek megérzi, ha valami nem stimmel. Hiába öleli át egy kar, hiába énekelsz neki dalokat, babusgathatod, nevelheted őt a legnagyobb szeretetben, odaadásban, figyelemben, érzi belőled, hogy nyitva egy olyan érzelmi kapu, amelyet maga a felnőtt is eltitkol magában, és nem engedi át rajta a másik embert. Bármilyen lelki, szellemi intelligenciával érzed is a sajátodnak a gyereket, akkor is tudod, hogy nem a véredből, nem a testedből van. És ez átmegy a gyerekbe. Volt olyan helyzet a forgatáson, amikor Törőcsik Mari játéka meglepetésszerűen hatott önre? Ö engem folyamatosan meglepett. Csodálatos színésznőnek tartom. Ez nem mostantól datálódik, hanem ahogy a pályára léptem. Egyszer elmentem megnézni őt Szolnokra, egy Vasziljev-rendezésben. Nem is emlékszem már az egészre, csak rá. Arra, ahogy járt-kelt a színpadon, ahogy ott volt. Úgy jöttem ki a színházból, hogy én akkor most visszaadom a diplomámat, nem leszek színésznő. Hogy azt soha a büdös életben nem fogom tudni csinálni, amit ő. Végül persze maradtam ezen a pályán, és azóta is rajongva szeretem Marit és a színészetét. És amikor Márta filmjében még abban a fázisban voltam, hogy Úristen, hogyan formálok én Olgából hús-vér embert, azt mondtam, Tóth Ildi, nincs más dolgod, mint az, hogy nézzed Marit. Természetesen volt más dolgom is, de végig nagyon jó volt nézni őt. Csodálatos partner. Szép, értékes alkotással zárhatja az évet, s már itt van egy másik filmben is, egy remekbe szabott epizódalakítással Antal Nimród új filmjében, A Viszkis- ben. Egy gazdag fészekben felnőtt, pesti lány megvető, lenéző anyját játssza, aki férjével együtt a pokolba kívánja egyetlen csemetéjük csóró udvarlóját, az akkor már tévúton járó erdélyi fiút. Engem a karácsonyesték kötnek Erdélyhez. Az én Lacim szülei Brassóból költöztek vissza Csíkszentkirályra, a mama szülőfalujába. 2007-től mi ott ünnepiünk Laci honvágya és az otthoni élete miatt, amit én teljesen átérzek, és meg is teszek mindent azért, hogy ez minden évben így legyen. Néha persze rossz és fáj, hogy az édesanyámmal nem lehetek együtt, a húgoméknál azonban ő is meghitten ünnepel karácsonykor. Csíkszentkirályt én már a másik otthonomnak tekintem. A húsvéti ünnepeket is ott töltjük, és a nyár egy jelentős részét. A Hargita alján karácsonykor mindig van hó, méghozzá annyi, hogy eszkimó kunyhót lehet építeni. Az ünnepi menüt, gondolom, az erdélyi töltött káposzta teszi teljessé. Azzal párosul Laci mesés halászlévé. Szenteste napján kint a kemencénél főzi hatalmas kondérban. Ott az egész család, aztán jönnek a rokonok s az utca apraja-nagyja. A betlehemezés is divat a faluban, őrzik a hagyományokat. Karácsonykor én is kifényesítem a lelkemet. A készülődés örömét szeretem, a várakozás Simon és a családbeli gyerekek életét teszi szebbé. Minden háznak megvan a saját fénye, illata, a saját energiája, azt pedig, ami a lelkűnkben van, bárhová vihetjük magunkkal. Pótkarácsonyoznak, miután visszajönnek Budapestre? Karácsony és szilveszter között eddig majdnem mindig vissza kellett jönnöm valamilyen előadás kedvéért. Olyankor feldíszítettem a fát, s vártam haza Simont és Lacit. Ha nem tudtam jönni két ünnep között, akkor az édesanyám oldott meg mindent. Idén nem ez lesz. Ünnepek között vonattal utazom vissza Budapestre, ami tizenhat óra, de már nem teszem meg újra az utat, itthon várom őket. Én leszek az angyal. „Csíkszentkirályt a másik otthonomnak tekintem...” (Taiabér Tamás felvétele)
