Új Szó, 2017. december (70. évfolyam, 276-299. szám)
2017-12-15 / 288. szám, péntek
10| KULTÚRA 2017. december 15. | www.ujszo.com Arcok a háború végnapjaiból A Fórum Intézet dokumentumfilmjét 2018 elején további 15-20 helyszínen mutatják be az alkotók LAKATOS KRISZTINA A nyugati hadifogság viszonylag ismsretlen tárna, még inkább elfelejtett történet, mint az orosz fogság - mondja Simon Attila történész a Fórum Kisebbségkutató Intézet által a közelmúltban bemutatott, Nyugati fogságban című dokumentumfilm elején. A Fórum Intézet igazgatója meg is indokolja a tételt: egyrészt, nyugati fogságban kevesebben voltak, másrészt, a szovjet lágerek szörnyű élményei némiképpen felülírták a Nyugaton szerzett tapasztalatokat, harmadrészt, akik nyugati hadifogságban voltak, eleve gyanúsnak minősültek, így ezeket az emlékeket hosszú évtizedekre magukba temették a túlélők. Hogy bő hetven év távlatából most mégis megszólalnak ezek a történetek - pontosabban azok a dél-szlovákiai származású egykori magyar honvédek és leventék, akiket a második világháború vége a német hadszíntereken ért, és a nyugati szövetségesek fogságába kerültek -, az a Fórum Elbeszélt történelem programjának köszönhető. Kőrös Zoltán, az intézet levéltárosa előbb a szovjet hadifogságot megélt/túlélt szlovákiai magyarok visszaemlékezéseit gyűjtötte össze és dolgozta fel (ennek eredménye lett a Muszkaföldön című kötet és dokumentumfilm), majd az amerikai, francia, brit táborokat megjárt elbeszélők történeteit rendszerezte - kötetben, filmen egyaránt. A kereken egyórás, tehát kifejezetten nézőbarát teijedelmű dokumentumfilmben - amelyet rendezőként és operatőrként Laczkó Sándor, dramaturgként Varga Emese j egyez - neves történészek, a téma avatott ismerői rajzolják fel az alapvető erővonalakat. Simon Attila mellett Illésfalvi Péter, a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum kutatója, valamint Stark Tamás, az MTA Történettudományi Intézete tudományos fomun- katársa eleveníti fel a „nagy” történelmi keretet. Hogy a nyilasok 1944 végétől tízezres nagyságrendben szolgáltatták ki a magyar haderőt a németeknek, akik a birodalom központi részének védelmét igyekeztek megerősíteni, majd az előrenyomuló Vörös Hadsereg elől menekülve is tömegek indultak meg nyugat felé. Hogy ennek következtében 580 ezer magyar honvédet ért a második világháború vége Németországban vagy Ausztria területén; közülük mintegy 280 ezren a szovjet zónában találták magukat, 300 ezren pedig hosszabb-rövidebb ideig amerikai, brit, francia táborokba kerültek. Hogy az amerikai hadsereg mennyire nem volt felkészülve arra a több milliós hadifogolytömegre, amely a kezére került, és minden módon igyekezett szabadulni a genfi konvenció támasztotta követelmények alól. Ezt a keretet töltik ki az elbeszélők — Prohászka Marcell, Kosztolányi Gáspár, Ördög István, Alt Ernő, Horváth István, Csintalan Miklós, Kovács Ferenc, Pongrácz György, Patasi Zoltán - emberi léptékű visszaemlékezéseikkel, amelyekből a megélt események mellett némiképpen az is kirajzolódik, milyen maradandó nyomot hagyott egyikük vagy másikuk személyiségében a háború, a hadifogság tapasztalata. Akad, aki szigorú tárgyszerűséggel, van, aki morbid humorral, míg más érzelmeit nehezen elfojtva idézi vissza azoknak a hónapoknak a valóságát: az éhezést - és a praktikus reggelicsomagokat, a mindent elborító tetveket - és a DDT-s rovarirtást, a földbe-sárba vájt üregeket, ahol más menedék híján meghúzták magukat- és később a munkavállalást a helyi parasztgazdáknál, az első néger katona látványát - és a francia őrök brutalitását. Mindezek mögött pedig a végtelen kiszolgáltatottságot és bizonytalanságot, amely a visszatéréssel sem ért véget, hiszen a hazaindulás pillanatában sokan nem is sejtették, hogy otthon egy másik országban találják magukat, ahol már elkezdődött az etnikai tisztogatás. Az archív felvételeket, világháborús hagyományőrzők közreműködésével készült dramatikus jeleneteket is tartalmazó Nyugati fogságbant a komáromi ősbemutató óta több településen is láthatták az érdeklődők, 2018 elején pedig az alkotók újabb 15-20 helyszínre viszik el a filmet. Animalinside: a meztelen támadás CZÍMER GÁBOR Az Animalinside, vagyis az ÁllatVanBent című kötet Krasznahorkai László szövegének és Max Neumann képeinek a párbeszéde. Ez a mű ihlette Jaro Viňarský fizikai színházi előadásét. A táncos- koreográfus, aki 2013-ban elnyerte a táncos Osearnak nevezett Bessie Awardot is, a múlt hétvégén a besztercebányai Embargo | Metropolis fesztiválon szerepelt a darabbal, az alkotókat ott kérdeztük az előadásról. Hogyan jött létre az előadás? Jaro Viňarský: New Yorkban voltam, és egy könyvesboltban megtaláltam Krasznahorkai László Ani- malinside című kötetét, természetesen angolul. Aztán kerestem azokat az embereket, akikkel ezen együtt tudnánk dolgozni. így találtam meg Marek Menšíket, akivel a színpadon együtt táncolunk. A csapat tagja még Tomáš Morávek fénydizájner, az előadás zenéjét pedig Ján Burian szerezte. * Mi a produkció alapvető koncepciója? Jaro Viňarský: A könyvben a hatalom és a vallás témája szólított meg a legerősebben. De jelen van a műben az is, hogy miként dolgozunk az istenről, az értelemről, az álmokról, az emberről, az egzisztenciáról alkotott ideákkal. És hogy az előadásban mit kap a néző? Azt mondanám, az ember szinte megtámadva érzi magát, de mindezt a szó jó értelmében. Amikor az ember színházba megy, egy kellemes érzésére számít. A mi előadásunk során ez megtörik, a nézőnek pedig ezt valamilyen módon fel kell dolgoznia. Számomra mindez az emberi érzékelés, gondolkodás célzott megtámadása. Marek Menšík: Engem elsősorban az irodalmi szöveg képszerűsége érdekel, amely aztán valamilyen absztrakt módon fizikai formát ölt, miközben egyszerre ott van a zene és a vizualitás is. Művészileg mi volt a legnehezebb feladat? Marek Menšík: Színész és bábszínész szakon végeztem. Amikor Jaro megszólított, hogy dolgozzunk együtt, a színházat egyfajta lineáris dolognak láttam, ahol a beszéddel, a logikával, a témák és jelentések megformálásával dolgoznak, valamilyen történetet mesélnek el, amelynek van eleje és vége, és az a bizonyos fizikai tapasztalat tulajdonképpen másodlagos. Az Animalinside-ban a nézőnek az elsődleges tapasztalata a lényeg, nem pedig a mentális, intellektuális jelentés. Nyugodtan mondhatom, talán egészen a bemutatóig, vagy talán még egy kicsit később sem teljesen értettem, hogy mit csinálunk. Jaro sokat dolgozik az úgynevezett fizikai színház eszközeivel. Ugyanakkor nekem a szűk értelemben vett fizikai megvalósítás is nehéz volt, hiszen nem vagyok táncos. Eddig milyen volt a fogadtatás? Jaro Viňarský: Hát, sokféle. Maga az előadás négy részből és egy furcsa intermezzóból áll. Amin az emberek leginkább megütköznek, az az első része: amikor kígyóinak a fények, és ott a két meztelen test a színpadon, egy ideig mindig morajlik a nézőtér. Hiszen ez egy erős dolog. Marek Menšík: Az első rész nagyjából 20 percig tart. Monoton zene kíséri, a mozgásunk pedig nagyon expresszív és megterhelő, de mindeközben nagyon lassú is, ezért egyeseknek egyhangú lehet. Ennek ellenére mégis nagy feszültség és energia van benne. A nézők kétharmada szinte már feladja, szinte nem bírja tovább nézni, de mégsem tud nem figyelni a színpadi történésekre. De nem szeretném, ha úgy tűnne, a darabban csak kellemetlen dolgok vannak. Pont ellenkezőleg. Rengeteg szépség van benne. Az egyik részben még frissítőt is kapnak tőlünk a nézők. Ez egy szünet, amikor a néző kikapcsolhat, beszélgethet. Aztán pedig bumm, újra visszakerülünk az előadásba. Hogyan került az előadásba magyar szöveg? Jaro Viňarský: A darabnak két változata van, egy angol, a külföldi fellépésekre, és az eredeti, a szlo- vák-cseh-magyar változat. Ez utóbbi szövegét Rab Henrietta szlovákiai magyar színésznő mondta fel. Azért, mert Krasznahorkai szövege természetesen magyar nyelvű, Henrietta beszédében pedig hallani a magyar színezetet, ami nekem nagyon tetszik. Ebből egyfajta provokáció is létrejött. Megtörtént, hogy az előadás után egy néző szóvá tette, miként engedhettem meg, hogy a szlovák szöveget magyar akcentussal olvassák fel. Akkor tudatosítottam, hogy ha a darabot Szlovákiában játsszuk, akkor ilyen értelmezésekkel is találkozhatunk, hogy az előadásnak van egy további dimenziója, amivel odáig nem is dolgoztunk. Ettől kezdve még inkább érdekelt a dolog, és világos volt számomra, hogy csak azért is ott kell lennie a magyar szövegnek. Amikor kígyóinak a fények, és ott a két meztelen test a színpadon, egy ideig mindig morajlik a nézőtér (Fotó: Jan Chmeük)
