Új Szó, 2017. december (70. évfolyam, 276-299. szám)
2017-12-11 / 284. szám, hétfő
16| SPORT 2017. december 11. | www.ujszo.com „Ne hagyjuk kijátszani magunk ellen az érzelmeinket" Egri Viktor, a Digisport kommentátora sosem tartozott a kritikátlanul optimista újságírók közé, s nem is fog változni BŐDTITANILLA Az önámító sportsajtó korában som fái kimondani az igazságot, s rámutatni a visszásságokra. Egri Viktorral, a Digisport kommentátorával beszélgettünk. Mindig markáns véleményt fogalmaz meg a magyar futballvá- logatottról, ami sokszor eltér az átlagszurkoló véleményétől. Mennyire látja tragikusan a magyar futball jelenlegi helyzetét? A magyar futball valós helye valahol a tavalyi sikerek és az idei kudarcok között van. A magyar válogatott indokolatlanul jól szerepelt a 2016-os Eb-n, ebben a szerencsének nagyon nagy szerepe volt. Viszont az idei év a válogatott valós tudásánál lényegesen rosszabbul alakult. A magyar válogatott jobb, mint Andorra, és legalább olyan jó, mint Luxemburg. Mit gondol arról, hogy Bernd Storckot a belga George Leekens váltotta a válogatott kispadján? Az nagyon jól hangzik, hogy belga kapitánya lett a válogatottnak. A belgák futballja kiváló, az új kapitány előszeretettel hangsúlyozza, hogy a mostani válogatott alapjait ő rakta le. Nem tudom, így van-e, de azt gondolom, Kevin De Bruyne-t, Eden Hazardot vagy Lukakut rajta kívül valószínűleg nagyon sokan mások is észrevették volna. Tehát jól hangzik, hogy belga, de ez önmagában semmit nem jelent. A hetvenes években az is jól hangzott, hogy „magyar futballista”, de akkor is lehetett rossz magyar futballistát is mondani. Ma is lehet jó belga edzőt is mondani, de rosszat is. Leekens- ről nem tudjuk, milyen, az utolsó sikereit a 90-es évek elején érte el. Ez azért azt mutatja, nem biztos, hogy a modem labdarúgás igazi szakértője. Mit várhatunk tőle? A belga újságírók által festett kép alapján Leekens egy belga Csank Jánosba oltott Verebes, a mágus lehet. Pszichésen nagyon jól tud hatni a játékosaira, nagy dumás, a sajtót is el tudja varázsolni - ez a Verebesféle rész. Általában nem a sztárjátékosokkal ér el eredményt, jól tud csapatot összerakni kevésbé nagy nevű labdarúgókból is, ez pedig Csank Jánosra jellemző. Nem tudom, nálunk mit fognak eredményezni ezek a tulaj donságok, de tény, hogy sztárjátékosaink nincsenek, ahogy az is, mentálisan nagy erősítésre szorul a válogatott. Az viszont furcsa, hogy úgy neveztek ki egy szövetségi kapitányt, hogy az első két meccsen, amelyen már irányíthatta volna a válogatottat, még nem ő ült a kispadon. A feladatot büszkén vállaló Szélesi Zoltánt is sajnálom, mert a Luxemburg elleni vereség az ő karrierjén is ott maradhat bélyegként. Nagy esélyt kap Leekens, mert van fél éve, hogy felkészüljön a válogatott játékosokból, de nem hiszem, hogy alapvetően változtathat azon, hogy a magyar válogatott kerete gyenge. Ha megnézzük, milyen klubokban és milyen gyakran játszanak a játékosaink, akkor a magyar keret nem feltétlenül jobb, mint a luxemburgi. Azt hiszem, még mindig túlzottak az elvárások. Magyarországról hogy látja, hol tart a szlovák válogatott a magyarhoz képest? Elég, ha annyit mondunk, Szlovákiának van egy Marek Hamšíkja. Rendkívül érett futballista, s az, hogy valaki egy évtizede kiemelt játékosa, egy ideje csapatkapitánya egy meghatározó olasz klubnak, olyan megbecsülést jelez, amilyennek nagyon örülnének a magyar futballszurkolók. A szlovák futball sokkal kevésbé a központi költségvetésből működik, ennek ellenére a klubjaik erősebbnek tűnnek a magyaroknál, ez is jelez valamit. A szlovák futball lépéselőnyben van a magyarral szemben, hiszen láttuk őket a közelmúltban világbajnokságon is, és a játékosaik rendre felbukkannak a meghatározó európai bajnokságokban. Mennyit kell még várni arra, hogy egy magyar játékos klubja vezéregyénisége legyen egy topligában? Egy vezéregyéniség nagyon fontos lenne. Ez nemcsak labdarúgói kvalitások kérdése, hanem emberi jellemvonásoké is, hogy valaki képes-e vállalni a felelősséget, képes-e egy csapat élére állni. Nem tudom, a labdarúgók kiválasztásánál mennyire veszik figyelembe, hogy ezek a karakteijegyek meglegyenek egy gyerekben. En most egy olyan labdarúgót látok, aki idősebbek között, de még korosztályos csapatban képes kiemelkedőt nyújtani, ez pedig Szoboszlai Dominik. Az U17-es válogatottban is megmutatta, hogy kulcsfontosságú helyzetekben tudja vállalni a felelősséget, és jó döntéseket hoz, s most az U21-es válogatottban, jóval idősebbek között is jó játékra képes. Benne egyértelműen benne van a lehetőség. Az ilyen játékosok megtalálása és kiemelése lenne az egyik legfontosabb feladata a magyar utánpótlás-képzésnek. Az, hogy Szoboszlai Dominik nem a központilag támogatott Bozsik- programból nőtt ki, hanem az édesapja által kialakított egészen más nevelési szisztémából, azt mutatja, nem feltétlenül a központilag megszabott szabályok a jók, és nagyon jó lenne, ha innovatív gondolkodású edzők lámának fantáziát az utánpótlás-nevelésben. Kicsit fonák helyzet, hogy itt az agyondicsért akadémiai rendszer, de egyelőre nem látszik az eredménye. Amikor 2009-ben a magyar válogatott harmadik lett az U20-as vb-n, sokan azt gondolták, az akadémiai rendszer nem lesz rossz. Sőt, ez a siker indította be igazán az akadémiai rendszert. Annak a csapatnak a gerincét a Várszegi-féle Sándor Károly Akadémia adta. Ám nagyon úgy tűnik, azóta nem sikerült hasonló generációnak kinőnie, hacsak az U17-esek nem fognak komoly eredményt elérni. Azt is érdemes szem előtt tartani, egyáltalán nem az a fontos, hogy egy U17-es, U19-es vagy U21-es csapat milyen eredményt ér el, hanem hogy közülük hányán lesznek felnőttként is hazájuk labdarúgásának meghatározó játékosai. Sajnos, azok közül az U20- asok közül senki nem tudott nemzetközi klasszissá válni. Mindezek ellenére Magyarországon még mindig hangzatos szólamokat zengenek a futballról, ezek mögött azonban sokszor nincs semmi. Bemd Storck idei tevékenységével szemben az volt a legnagyobb kifogásom, hogy totálisan mást kommunikált, mint ami a valóság volt. Ez abszolút jellemző Magyar- országon, nem csak a futballra. Sokkal jobbakat hallani az életről, mint a valóság. Ha az ember az érzékszervei közül elsősorban a fülére hagyatkozik, és csak ezeket a hangokat engedi be, akkor sokkal jobban érzi magát, mint azt a valóság engedné, de ha a szemét is kinyitja, meg a szaglószervét is használja, akkor azt tapasztalja, hogy a magyar labdarúgás korántsem rózsaszín, hanem inkább barnás árnyalatú, és a szaga sem a rózsáéra emlékeztet. Amikor Storck fejlődésről beszélt, amögött nem volt semmi, és ő ezt pontosan tudta is, de adott helyzetben ez tűnt a közvélemény megtévesztésére leginkább alkalmas eszköznek. Nem bízom abban, hogy Leekens nem fog ehhez az eszközhöz nyúlni. Jó lenne, ha lenne egy olyan ember, mint mondjuk Dárdai Pál. Az ő edzői tevékenységét kevésbé tartom nagyra, mint az átlag, viszont az őszintesége kiemelte az előző időszak kapitányai közül. Ő nem félt felvállalni, hogy Feröer-szigetek ellen sem mi vagyunk a dominánsak, ennek köszönhetően tudtunk nagy mázlival nyerni ellenük 2014-ben. Ön a közösségi médiában és más felületeken is gyakran megosztja a véleményét, kemény hangú posztjai ritkaságnak számítanak a sok ömlengés között. A hagyományos média nagy része valamilyen módon függ a központtól, a központ meg nagyon támogatja a magyar labdarúgást. A sajtótermékek pozitív hangvétele és a központi akarat között nagyon könnyű megtalálni az összefüggést. A dicsérő cikkek nem feltétlenül azért születnek, mert ezek az emberek mást gondolnának, csak nem merik leírni, hanem mert a rendszer eleve az ilyen embereket gyűjti össze, ezeket az örökké optimista, kevésbé kritikus sajtómunkásokat. Én sosem tartoztam közéjük. Azt gondolom, nem feltétlenül az segíti a fejlődést, ha nagyon pozitívan látunk mindent, hanem ha merünk beszélni arról, ami a hiba. Szakmai körökből milyen reakciókat szokott kapni az olykor egészen kíméletlen írásaira? A kíméletlenségben az is benne van, hogy a cikkek többsége a valósághoz képest nagyon pozitív képet fest, s az ember próbálja ezt valahogy ellensúlyozni. Ha ezt csak finom szavakkal teszi, akkor semmiféle feltűnést nem kelt, és nem gondolkodtat el senkit. Néha szándékosan fogalmazok nagyon karakteresen. De tény, többen megjegyezték már, hol viccesen, hol kevésbé viccesen, nem biztos, hogy ez a hosszú távú szakmai előmenetel útja, s megkérdezték, nem lesz-e ebből bajom. Voltak a pályám során olyan pillanatok, amikor éreztem annak a hátrányát, hogy keményen fogalmaztam meg véleményt, de nem nagyon fogok változni. Milyen konkrét esetekben származott hátránya ebből? A Magyar Televíziónál a 2008-as olimpia után vezethettem egy nagyon fajsúlyos stúdióbeszélgetést, ahol bent volt az akkori sportminiszter és a MOB elnöke is. Mindkettőjüket próbáltam afelé terelni, hogy a saját felelősségükről beszéljenek, miközben mindketten inkább a másikra mutogattak. Úgy éreztem, hogy ez az akkori elvárásoknak nem feleit meg, utána nagyon sokáig nem bíztak meg stúdióbeszélgetéssel. Amikor a Gellei-féle válogatott nem jutott ki a 2004-es Európa-bajnokságra, Egri Viktort a kézilabda- és a futballrajongók Is jól ismerik (Képarchívum)
