Új Szó, 2017. november (70. évfolyam, 252-275. szám)
2017-11-29 / 274. szám, szerda
[vín KÖNYVESPOLC ■ 2017. NOVEMBER 29. www.ujszo.com Kis magyar memória „...a részletek szépen és reménykeltőén szanaszét” - írta Parti Nagy Lajos Bertók László Deszkatavasz című verseskötetének fülére még 1998-ban. PNL legújabb könyvében tette, ahogy mondta anno, hatványra emelve. A vágy sötét anyaga. Rejtőző belső tájak, az ellenfény színháza. Vonuló madarak, emberen túli partok. Molekulák koccanása. Kemény varázs és borzongató fenség. Rések az időben, kalandok a nyelv tengerén. Árnyékok az aszfalton. Závada Péter egyre érettebb költészetének sokat ígérő birodalma. Závada Péter: Roncs szélámyékban Jelenkor Kiadó, 2017 87 oldal A vers véresen komoly játék. Lackfi János Kosztolányi és Weöres szellemében bukfencezik a szavakkal, szárnyat igéz rájuk, röpteti őket. Tolla alól kikerül fogyókúra-sanzon, radiátor-keringő, hátborzongató madrigál, Skoda-dal, útszéli ballada, lángoló szabadvers, elégia a villamosgarázsról, rongyszőnyeg közmondásokból, meditáció öt pár kínai zokniról (együtt olcsóbb). Lackfi János: Szóvihar Helikon Kiadó, 2017 407 oldal A zért én legfőképpen a szanaszéttt gondolok. A Létbüfé, PNL 11 év után megjelent verseskötete 512 fragmentum, oldalanként kettőhárom (kivétel: 1 egész oldalas töredék és 2 oldalnyi haiku), csillaggal elválasztva, központozás nélkül (néhány kérdőjel és annyi, meg 1 darab szerintem véledenül kinnfelejtett pont), nagy kezdőbetűk csak a nevekben. Ez a töredékes versbeszéd és struktúra alkotta már a Szódalovaglás (1990) szövegtestét, majd a Grafitneszben (2003) kapott egy ciklust - immár PNL fiktív, műkedvelő költőjével, Dumpf Endrével az operatőri székben; ha jól saccolom, jelentős hányada át is került azonos vagy szerkesztett formában az új könyvbe. Előzetesen annyi állítható, hogy a Létbüfé radikalizálja, a végső lehetőségeihez viszi ezt a versbeszédet (bár PNL-t ismerve ki tudja, mi várható még). Dumpf E. (az alcím szerint) őszo- lógiai gyakorlatokit folytat egy kórház kulisszái közt, a szövegek ennek a tevékenységnek a dokumentumai. Az őszológia jelenti magát a kórházi osztályt (elmeosztályt?), ahova a lírai ént beutalták, de jelenti az ősztant mint a Dumpf E. által művelt (ál)tudományágat is. Ha azt mondjuk, hogy itt az elmúlás és a saját lét múlandósága felett való merengés gyakorlatáról van szó, túl keveset mondunk. Ugyanis azt már Dumpf E. céhtársa, Sárbogárdi Jolán is oly pontosan figyelte meg egy ködös őszi reggelen, hogy „a Váci utcában egymás után hullott le az avar, mely az elmúlás jele”. Ennek a kulturálisan agyonhasznált toposznak ugrik neki rögesz- mésen a lírai én, szedi izekre újra és újra. Csakhogy ami az olvasónak toposz - ez az alcímmel rögvest az orrára van kötve -, az a lírai énnek zsigerekig ható léttapasztalat: ah°gy fogynak mára készletek benn, mondja, úgy mosódik el a részletekben ő. Az ősz megfejtése önmaga megtalálása is lenne, kiemelése az „kis szőrtüszők hunyorgóversenye egy kertiszék egy önfeledt nyugágy a lombok forró berzsenye kupac életerőm ahol nyugodni vágy" örökösen „szitáló dámmerung”-ból (szürkületből). A dolog elégiája abból fakad, hogy a feladat végtelen, de az élet véges („bexanaxoztam / levonom vitorlám”). Van azért ennek konkrét logisztikája a könyvben: a büféhez való járkálás Coláért és a büfésnőért. Persze vannak más nők is: nővérek, ápoltak, hősünk vágyainak, fantáziáinak és álmainak tárgyai, be is mutatja őket sorban eszközeikkel (lázmérő, tű - a vágyott, lopott gerjedelem fétistárgyai), akár egy eposzi enumeráció (seregszemle). A lét origópontja azonban a büfé. Ennek metaforikus kiterjesztését nem vizsgálhatjuk most, mindenesetre megtestesíti hősünk redukált világát, aki legalább any- nyira vonzódik a büfé által nyújtott izgalomforrásokhoz, mint az őszhöz. Nézzük, mit kínál a büfé, még akkor is, amikor be van zárva, és nézzük, hogyan keveredik össze a vágy „igazi” tárgyával: „sportszelet illatú / ropi tekintetű / szín meztelen neon / hunyátlan tüsketű / kurta kéjű éjjel / megreng az édesség / vad fészke a büféd / közveden magadtól / vasrács se véd”. A rács, a büfé, a kert, a kórterem alkotta metaforikus háló a valós, személyközi értelemben vett kapcsolatoktól való elzártságot is jelenti. Ami a nőket illeti tehát, marad a szem, illetve a látvány mint izgalomforrás. Olykor kilesi őket, beles ruházatuk „felesergőzött őszi gálya átevez a szín azúr ég boltján az alkonyat kései fürdőszolgája mert azért a viz az úr" nyílásain, sőt, van, hogy szemmel vetkőztet. A kukkolástól azonban bűntudata is van, ami újra csak a boldogtalanságát fokozza, amint a következő remekbeszabott Ady-átiratban is olvasható: „szem rokona / szem boldog ősze / nem vagyok szent kinek / nem vagyok szent kinek / mondta a pősze”. Az ismédés itt nemcsak az Ady-stílus imitációja, hanem a rögeszme működésének is létmódja. A látás paradoxona az, hogy miközben jelenvalóvá teszi a tárgyát, egyúttal annak elválasztottságáról is tanúskodik. De Dumpf E. másik fegyvere, a nyelv is ugyanígy viselkedik az ősztan területén: minél inkább megragadni kívánja tárgyát, annál inkább eltávolítja. A nyelv önmagában is szűrő, de a lírai én megviselt memóriájában élő költészeti hagyomány még egy réteg. Az előbbi idézetben megjelenített beszédhiba alapvető jelentőségű: „sem”-bői szem lett (tagadásból igenlés), „ős”-ből ősz - vagyis a hiba új jelentéseket generált. PNL versbeszédének ismert fogása ez, de itt tényleg, ahogy mondani szokás, egzisztenciális tétje van, hiszen hősünk „állapotából” következik. Kisujjában van az egész költészeti hagyomány, de minden egyszerre zsong (zsibong) a fejében, s legszívesebben egyszerre mondana ki mindent („szép káoszom / mely összehajtaná / a múltam és jövőm”). Az elmúlás s egyúttal az ettől való szorongás legyőzése olyan rögeszme, amely szétfeszíti a mondatok kereteit is. Az előrehaladó olvasást tehát nemcsak a különböző hagyományokba való textuális leágazások, meglepő szótalálmányok (korheáz — a berzsenyis Boreászból = északi szél), akusztikus déjá vük zökkentik ki, hanem a nagyobb egységek szintjén érvényesülő alakzatok is. Mikor például két szorosan összetartozó szó logikai rendje felbomlik, és sorok ékelődnek közéjük. Ennek szép példája a 166. oldalon olvasható: „tagjai vagyunk” - kezdődik a szakasz, majd tízsomyi szerteágazó kalandozás (mixtúra verborum!) után az utolsó sor ez: „egymásnak”. Hát nem gyönyörű? Hyperbatomak hívják az aranyost. Dumpf E. felettes énjét pedig Parti Nagy Lajosnak. Vida Gergely Parti Nagy Lajos: Létbüfé Magvető Kiadó, Budapest, 2017 248 oldal A csönd, a csönd, a csönd K ulcsár Árpád kötetének címe - A harmadik ipari forradalom csöndje - önmagában is egy jól sikerült egysoros versnek tekinthető. A harmadik ipari forradalom fogalmának tisztázása nem okoz különösebb problémát. Címszavakban: a kézi munka gépesítésének első hulláma után a szalagmunka bevezetése volt a második ipari forradalom, a harmadik pedig a termelés digitalizálása. Ellenben a csönd vagy épp annak hiánya rátelepszik mindenre a kötet terében. A poszthumán csendről van szó, merthogy Kulcsár lírája valahol ezen az utóbbi években népszerűvé vált területen találja meg a helyét, amiért látható lépéseket is tesz. Ott, ahol „szeretetünk rutin és / szerelmünk menekültkérelem” (migráció, 45.), ahol „csendben vagyunk mint tömegsírban a mész / nem tud felkelni / a nap nem tud lemenni a hold / mindegy egyik sem látszik a ködben / csak a mesterséges fény dereng át” (címtélén, 71.). Olykor azonban mintha visszakalandozna egy még emberibb, bár nem különösebben élhető, második ipari forradalom utáni világba: „hát mégis élnek a régi szellemek" (igaz, ez a sor például a demencia című versből származik, 67.). De a humán élettér más versekben is visszaköszön, két fő » Kulcsár Árpád 1987-ben született, a kolozsvári egyetem bölcsészkarának magyar-héber szakán tanult, majd filozófiát hallgatott. Verseit a Nappali Menedékhely, a Várad, a Helikon és a Látó, valamint a Szabadság közölte. Szerkesztő, újságíró. A harmadik ipari forradalom csöndje az első verseskötete. téma köré szerveződve. Az egyik a környezetvédelem, vagy inkább annak az emlékezetére vonatkozó kérdések a csertési {„a változás évének vasfüggönyén / áramlik át a történet”, pogány mise a csertési holtak testi üdvéért, 53.) és a verespataki katasztrófa kapcsán többször is. A másik téma pedig a családon belüli viszonyok kérdése, ahol bár szintén a devalválódott kapcsolatok villannak fel, azonban még jócskán humán perspektívából: „mondtam anyámnak anyám az élet az nem légzés és mozgás / nem a tekintet fókusza a még működő orgánumok zenéje / hanem nyelv is és mint ilyen (milyen?) apám már rég halott / na jó ezt nem így mondtam, hanem hogy anyám most nem alkalmas nekem beszélni” (a hívás, 68.). Nyomasztó a mindenre kiterjedő csönd, „...az üresség ma senkinek sem nyoma” - olvasható a kötetnyitó, molylepkék a burában című versben a totális csönd lírai definíciója (7.). De persze nem csupán negatív értelemben áll be a csönd Kulcsár verseiben: „kezdetben teremte a csöndet” (ráhangolások [egy május krónikája], 86.). Bravúros például az a megoldás, ahogy a csönd megítélése gyökeresen megváltozik: „az ember félt a csendtől / mert halott / hát kitalálta az éneket / azóta a halál / nem jár többé lábujjhegyen" (uo., 84.) S ezzel már a kötet önreflexív rétegeit érintjük, mert mi is a vers? „...a vers az a semmi / a tapasztalat kudarca I s az elme sarkköri remegése / önmagam sáros, templomi bakancsnyoma / megalkuvó kerülése a halálnak” (IV, 15.). Ugyanilyen merész és sokszor innovatív (egy-egy ritka esetben talán erőltetett: „a hó vécéfehér”, V, 16.) képiséggel találkozunk a kötet azon verseiben, melyek a díszesebb versnyelvre helyezik a hangsúlyt, szemben más versek egyszerűbb, mondhatni epikus nyelvével. Valahol a két verstípus között helyezkedik el a (szerelmünk a leölt disznó). A vers az első mondatban leírt azonosítás: „Szerelmünk a leölt disznó és a halott család az asztal körül / és a részegégében bőgő böllér a disznó faránál” ciklikusságát láttatja, miközben egy kamera pásztázó tekintetével távolodik a disznóölés helyszínéről. A végén pedig úgy zárja körbe a látványt, hogy közben a metaforát forgó örvénnyé alakítja: „a disznóban másik / szerelmünk trichinózisa” (72.). Az átfordulásnak és a vers önmaga újragondolásának ötletes megoldása a kötet befejezése: a lírai én így gondol vissza májusi krónikájára: „azt hittem magamnak megteremtem / s lám a fonákját bámulom” (91.). Kulcsár lírája és kötetszerkezete rendkívül tudatos. Az ismertetett megoldásokon, a motívumhálón és az önreflexión túl számos más megoldás is alátámasztja ezt. Itt most csak egyet emelek ki: A lap aljára zárt tördelésmód mintha a versek súlyát növelné, a légüres csendben lezuhanó ének a nem lábujjhegyen közeledő halált szólítja meg. A szakértők úgy vélik, már a negyedik ipari forradalom zajlik. Míg a harmadikat egyfajta kézművesség jellemezte, vagyis hogy az új technológiák a személyre szabott áru elkészítését teszik lehetővé, s így jobban hasonlítanak a gőzgép kora körüli és az azt megelőző időkre, a negyedik már megint csak Ford szalagmunkáit idézi, azzal a különbséggel, hogy emberek helyett gépek dolgoznak. Kulcsár kötete a bemutatott idegenség, a poszthumán világ ellenére, a szerelem, a szeretet és a tiszta természet utáni nosztalgiájával még felvillantja a „kézműves” világot. Ám a csönd sokkal nagyobb lesz a futószalag mellett dolgozó robotok között. Beke Zsolt Kulcsár Arpád: A harmadik ipari forradalom csöndje Fiatal Írók Szövetsége, 2017 97 oldal
