Új Szó, 2017. november (70. évfolyam, 252-275. szám)
2017-11-29 / 274. szám, szerda
m KÖNYVESPOLC ■ 2017. NOVEMBER 29. www.ujszo.com Flashmob vagy forradalom Kemény Zsófi pimaszul fiatal. 23 éves költő, író. így aztán lazán újratemeti Mátyás királyt, bevezeti a fészekadót, kirobbant egy forradalmat, és Gripenekkel löveti szét a Westendet. A helyzetre való tekintettel még a Sziget is elmarad; a fesztiválszervező forradalmárok a Toi-toi vécéket egy rózsadombi blokádhoz ajánlják fel. K emény Zsófi any- nyira fiatal, hogy Rabok tovább című könyvének gerince tulajdonképpen egy leányregény. A szinte mesei elemekre épült alapmintát (az egyszerű leányzóért eljön a királyfi, ha nem is fehér lovon, de lopott cabrión) bolondítja meg a szerző egy disztópikusan fojtogató, alternatív mai Magyarország képével, valamint a kirobbanó forradalom visszafogottan szarkasztikus, szatirikus elbeszélésével. Ez az alternatív mai Magyarország egy olyan hely, ahonnan a népesség fele már külföldre menekült. A kormány (lásd: Orban-legend) egyszerre jelenti be a fészekadót (a külföldön dolgozók jövedelmük egy részét kötelesek visszajuttatni az országnak, ha nem teszik meg, majd fizet a hátramaradt család) és Mátyás király látványos, állami pompával kísért újratemetését. Az elégededenség, az ellenállás, a feszültség fokozódik. A történet elbeszélője, a húszéves Bora többé-kevésbé ádagos budapesti egyetemista, többé-kevésbé ádagos problémákkal, átlagos nihilszfnttel, amikor egy Forradalom2017 nevű Facebook- csoportba, majd a csoport összejövetelébe csöppenve megismerkedik a karizmatikus, ismert és körülrajongott gengsztertapperrel. Innentől kezdve nincs megállás: az alakuló kapcsolat dinamikája lendíti tovább Borát a flashmobként induló, majd forradalomba átcsapó eseménysorozat különböző helyszíneire, mindvégig Don Giovanni Enne nyomában járva, az énekes kezébe kapaszkodva. Elvitathatadan teljesítmény, hogy Kemény Zsófi az elbeszéléséhez izgalmas nyelvet, izgalmas formát talált. A szöveg nagyobbrészt kócosán alulstilizált, az élőbeszéd, a nem megosztásra szánt belső monológok logikáját követi, behozva a mai szleng tipikus fordulatait, és ott válik némiképpen túlstilizálttá, ahol azt az „agymenés” egyébként is indokolttá teszi. Ennél is érdekesebb az elbeszélő látószöge. Mintha egy számítógépes játék vagy animáció perspektíváiból nyílnának ki a történések; megjelenik egy nagytotál, a pillantás végigpásztáz a helyszínen (a szerző játékos egyszerűséggel veszi birtokba Budapestet, a Parlament tőszomszédságában megbújó, konspirációs fészektől működő pincegalériától kezdve a főhadiszállássá átrendezett Gellért- fürdőn át a Rózsadombig), majd Beszélt, és nem hagyta abba, csak gyónt. Hogy ő miket csinált már, és még mikre lenne képes, amikre jóérzésű ember persze nem lenne képes. Hogy ő egy állat igazából, ami agresszióval és párzási ösztönnel működik, ne haragudjak, ő itt helyben párzana velem, neki ehhez érzelem nem szükséges, az ösztön az ösztön, ő képes lenne megölni bárkit. Szórakozásból is, nem csak védekezésből. Most ő elvezet itt egy forradalmat, de valójában a forradalom őellene is szól, mivel ő egy elkényeztetett, dúsgazdag budai úrigyerek, aki mindent megkapott a születésétől kezdve. És ő nem tudja, mi az a küzdelem, mert neki nem kellett soha, mármint küzdeni, és ő csak azt tudja, hogy ölni kell, és lehet, hogy az egész forradalmat azért csinálta, hogy ölhessen. Azért, hogy legyen egy kis izgalom az életében, mert a gagyi játékokat meg virtuális anyámkínját már unta, és neki kellett valami az életébe, ami igazi, ami sötét, ami hiteles... ráközelít egy-egy arcra (mondjuk, a forradalmárok gyülekezetének képviselőire: nagymamakorba érett egykori ellenzéki szociológusra, kontyos budai úrigyerekre, romániai cigányasszonyra), hogy aztán néhány felvillantott eseményrészlet után a cselekmény az akció szintjére lendüljön. Bora elbeszélését kettős érzelmi töltet jellemzi: a mindenféle szerekkel tovább fokozott izgalom, a „történelmet csinálunk” Jf Mintha valóban csak egy videojátékot néznénk•, amely random módra löki elénk a helyzeteket, itt- ott meghalnak páran, de sokáig ez sem tűnik valóságosnak. feszültsége, valamint egyfajta távolságtartó szenvtelenség, amely még szürreálisabbá rajzolja az amúgy téttelen, célok nélküli, ideológiát és koncepciót nélkülöző forradalom történéseit. Mintha valóban csak egy videojátékot néznénk, amely random módra löki elénk a helyzeteket, itt-ott meghalnak páran, de sokáig ez sem tűnik valóságosnak. Aztán egyszer csak a Rabok továbban is eljön a szembenézés, a kijózanodás pillanata, amikor a történelem helyett káoszt látunk, a kapcsolat helyett meg agressziót. Amikor a megélt kalandok sorozata meglehetősen egyszerű felismerésekhez vezet. Valahogy úgy, mintha csak Candide próbálna tanulságot találni a 21. század elejének magyar valóságában. Almási Sára Kemény Zsófi: Rabok tovább Jelenkor Kiadó, 2017 280 oldal A megfigyelő módszere A Párducpompa, Tóth Krisztina hatodik elbeszéléskötete, jól idomul a prózai életmű eddigi fejleményeihez, de leginkább talán . a 2009-es Hazaviszlek, jó? című tárcakötet jelentheti a konkrétabb, műfaji előzményt. A fülszöveg némileg általánosítóan elbeszéléseket említ, szerintem érdemes szűkíteni: a tárcanovella terminus technicus terelhetné megfelelő irányba az olvasói elvárásokat. Az ötven szöveg vázát a mindennapok egyszerű, túlságosan is ismerős történései alkotják, ezeket alakítja a szerző értelmezhető, megértésre felkínálkozó történetekké -, máskülönben eltűnnének a valóság szakadatlan áramlásában. A beszélő - akit könnyen azonosíthatunk magával a szerzővel, a negyvenes budapesti írónővel — jön-megy, leginkább a fővárosban, trolin, vonaton utazik, vásárol, sorakozik vagy csak egyszerűen bámészkodik. A város (és a jelenkori magyar valóság) minden csillogásával és nyomorúságával ott lüktet vagy éppen ásít a kiválasztott történetek mögött, ám nemcsak helyszínként, kulisszaként tárul elénk: beépül az identitásokba, meghatározza az észlelésmódokat - és nem csak az elbeszélőét. Találkozhatunk a könyvben egyes szám harmadik személyben elmesélt novellákkal (Inge nem válaszolt, Öreg kutya), és olyanokkal, melyekben az elbeszélő is aktív részese a történemek (Verset állva, Thriller) - mindebben persze semmi különös nincs. A kötet poétikájára nézvést sokkal beszédesebbek azok a történetek, melyekben az elbeszélő megjelenik ugyan, de csupán szemtanúja, megfigyelője, s persze lejegyzője lesz az eseményeknek. A Kiment a ház az ablakon című szövegben például mindjárt w A megszólítás által részese e világnak, de válasza, miszerint lefényképezi (ez a dolga), jelzi a távolságtartását is. az elején megismerkedünk az elbeszélő nézőpontjával - „Tényleg tömeg van, vonatoznak a magyarok vissza Ausztriába. / Szemben velem egy nő mobilozik”-, a továbbiakban pedig arról olvashatunk, amit a beszélő „onnan” látott és hallott. Ez utóbbi típusba tartozik a címadó és egyben kötetzáró novella, a Párducpompa is, de itt történik valami más is. Az elbeszélő utazás közben figyeli a történéseket. Két „susogót és atlétát” viselő huszonéves egy idősebb nővel valami titokzatos fémtárgyat cipel a trolin: ,A túloldalon ülök, és engem is izgatni kezd, hogy mi lehet az, ami náluk van. "A novella fordulópontján, miközben rostokolnak a leakadt áramszedő miatt, az egyik srác az elbeszélőhöz fordulva megvételre kínálja a fémet, de ő csak lefényképezni akarja (amit lehetővé is tesznek neki). Nem sokkal ezután veszi észre (spoiler!) a trolin utazó nő párducmintás cicanadrágját, majd egy aluljáró falán „az érthetetlen, céltalan és tömör” feliratot, pink festékszóróval: párducpompa. Ez az írás nemcsak azért fontos, mert egy frappáns inzert (felirat) felmutatásával felvillantja e világ abszurditását, hanem azért is, mert szemlélteti a megfigyelő-elbeszélő határhelyzetét: a megszólítás által részese e világnak, de válasza, miszerint lefényképezi (ez a dolga), jelzi a távolságtartását is. Tóth Krisztina megfigyelője ebben a szűk mezsgyében tevékenykedik. A sötét égbolt című írásban kétszer is megszólítottá válik az elbeszélő, de micsoda előjelekkel. Tejvásárlásból hazatérve nem tud szabadulni az eladó egyszerű, nyilván személytelen szavaitól, hogy kér-e még valamit: , Azon gondolkodom, mit kellett volna csinálni, hogy érdemes-e ilyenkor visszakérdezni, feltartani a sort, ...esetleg leszokni a tejről, leszokni arról, hogy meghalljam a nem nekem címzett mondatokat, aztán leszokni végül arról is, hogy a nekem címzetteket meghalljam. Leszokni apránként a hallásról látásról. ” Másnap a taxiban ülve hallgatja meg a sofőr ödetét arról, hogyan kellene a bevándorlók hordáit elgázosítani - erre csak a hallgatás, a kocsiból való kilépés, a düh visszaszorítása lehet a válasz. De hogyan is kerülnek végül az olvasó szeme elé éppen ezek a történetek és nem mások? A szerző néhány korábbi prózakötetében él olyan megoldásokkal, melyek előzetesen kijelölik az értelmezés kereteit. A Vonalkód (2006) a „vonal” metaforikáját variálta az egyes írások alcímeként; a Pixel (2011) „szövegtestként” határozta meg magát; a már emlegetett Hazaviszlek, jó? írásai pedig egyszerűen „ba- gatellek”. Ilyen utasításai a Párducpompának nincsenek, kénytelenek vagyunk mi is felülni a trolira, beszállni a liftbe, várakozni a postán -, de tán épp ez lenne itt a lényeg. Az Anglia című szövegben fel sem tűnik az elbeszélő. De a jelenetezés, a jelen idejű leíró stílus arra enged következtetni, hogy az itt elhangzó párbeszédet (családi titkokról) valaki kihallgatta -, ehhez pedig elég közel kellett lenni. Ez a szinte állandóan érezhető testi jelenlét a könyvben, valamint a megfigyelés aprólékosan kidolgozott módszertana hitelesíti a kiválasztott történeteket. Az elcseszett kollektív tudat és tudatalatti sötét villanásait a vak komondorok Magyarországán. Vida Gergely Tóth Krisztina: Párducpompa Magvető Kiadó, Budapest, 2017 208 oldal
