Új Szó, 2017. november (70. évfolyam, 252-275. szám)
2017-11-24 / 270. szám, péntek
www.ujszo.com I 2017. november 24. NAGYÍTÁS 117 Lehettünk volna erőskezűbbek A hetvenéves František Mikloško a '89 előtti szembenállásról és a rendszerváltás cezúrájáról (Somogyi Tibor felvétele) MIKLÓSI PÉTER Napra pontosan huszonnyolc esztendeje, hogy 1989. november 24-én, engedve a forradalmi hangulatnak, lemondott Miloé JakeS, a CSKP KB főtitkára; egy hatalmas prágai tüntetésen első ízben szélalt fel Alexander Dubček; aznap készült el az akkor alig egy hete alakult Független Magyar Kezdeményezés elvi deklarációja az FMK rendszerváltó céljairól. Ha az akkori hév és a mai valóság találkoznának, be kellene mutatkozniuk egymásnak? Nyilván igen, de ennyi idő múltán talán ez így természetes. Ma már történelem, hogy a bársonyos forradalom első napjaiban még nem tudtuk, hogy hamarosan megdől a kommunizmus. Az egész ország akkor még csak abban bizakodott, hogy végre Csehszlovákiában is megkezdődhet a fellazulást ígérő gorbacso- vi peresztrojka. Hogy itt is vége szakad az 1968-at követő politikai megtorlások és az illúziótlan társadalmi pangás korszakának. Hogy a ’68-asok rehabilitálásával folytatódhatnak a Prágai Tavasz ideái és törekvései. Prágában ezért ünnepelte a Vencel téri tömeg Alexander Dubčeket. Amikor azonban kiderült, hogy a kommunista hatalom is megbuktatható, akkor már Václav Havel került előtérbe. Eufóriában éltünk, és ennek csúcspontja lett a november 27-ei általános sztrájk. Ez volt a forradalom döntő mozzanata, és ebben Szlovákiának, mondhatni, történelmi szerep jutott. Huszonhe- tedikére virradóra, éjjel ugyanis ülést tartott Szlovákia Kommunista Pártjának Központi Bizottsága, és nem hittem a fülemnek, amikor meghallottam, hogy ez az össz-szlovákiai testület még az általános sztrájk előtt kiadott egy példátlan, a saját hatalmát megingató közleményt, mert abban a kommunista párt vezető szerepének megszüntetését követelte! Meggyőződésem, hogy nálunk ez volt a kommunista uralom sorsát megpecsételő cezúra. És egyúttal beigazolódott Ján Čamogurský teóriája, hogy a kis nemzetek, történelmük során, árulással mentik át magukat. Hiszen amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Csehszlovákiában a kommunizmus a végnapjait, sőt talán a végóráit éli, akkor a szlovák kommunisták villámgyorsan megtagadták legfőbb princípiumukat, s ezzel elárulták a pártjukat. Miképpen láttátok az akkori világot ti, akik ’89 novemberének „prológusaként” megszerveztétek a hazai katolikus ellenzék 1988- ban létrehívott húsvéti gyertyás tüntetését? Tulajdonképpen ez egy jókora paradoxon! A nyolcvanas évek második felében, a „föld alatti”, tehát a titkos egyházi körökben inkább csak víziókban éltünk, bár erősen hittünk abban, hogy a kommunizmusnak egyszer vége szakad; de amikor eljött a fordulat, szinte képtelenek voltunk elhinni. Egy dolog ugyanis álmodozni, szemben állni a rendszerrel, és teljesen más ügy belecsöppenni egy gyökeres változással járó forradalmi helyzetbe. Egyszerűen hihetetlennek tűnt számunkra azt látni, ahogy az a megmerevedett, dogmatikus és elhatalmasodott rendszer szinte kártyavárként omlott össze. A hetvenedik születésnapod után talán már illik rákérdezni: mikortól tartod magad ellenzékinek? Ha egyáltalában szabad ilyet mondani, akkor úgy gondolom, hogy a születésem óta. Mert lényegében a teljes gyerekkoromat az egyházellenes, a szabad vallásgyakorlást korlátozó, a másként gondolkodást elnyomó kommunista rezsimben éltem le. Az édesanyám szekrényében mindig ott volt a készenléti pakk arra az esetre, ha az ŠtB ránk nyitná az ajtót, és őt újra magukkal cipelnék a rendőrségre. És ha már gyerekként ilyen légkörben élsz, az egy életre nyomot hagy benned. Sokunknál a kommunista rendszerrel való szembenállásnak egyfajta erkölcsi megfontolás volt az alapja. Amikor később főiskolásként fölkerültem Pozsonyba, a fivérem hamarosan bemutatott Vlado Juklnak, aki vallási aktivitásai miatt 14 év után éppen akkoriban szabadult a börtönből. És amikor a Korec püspök körül szerveződött titkos egyházi csoportokhoz is csatlakozhattam, az már egészen 1989 novemberéig határozottan megszabta az egyéni utamat. Mondhatni, hogy fiatalon olyan szellemben nevelkedtél, amely nemcsak az ellenzéki szembenállás gesztusát nevelte beléd, hanem precízen rögzít bizonyos kötelezettségeket is? Amelyek alól az idős életkor sem ad feloldozást? Remélem. Különben könnyen kibújhatnékkijelöltkötelességeimalól. Például a hetvenes-nyolcvanas évek aprómunkája - a szamizdatok kiadása, a diákság szervezése céljaink elérése végett-nekem jó alapokat adott ahhoz a sokoldalú és felelősségteljes munkához, amely a rendszerváltás után a nyakunkba szakadt. Visszapillantva ma mégis úgy látom, mintha hiányozna az elégséges törés a régi és az új társadalmi berendezkedés között. A rendszerváltás első szakaszában talán lehettünk volna erőskezűbbek, mert akkor napjainkban már magabíróbb lenne a szlovákiai társadalom. Látsz olyan alapvető hibát, olyan horderejű tévedést, amit 1989-1990-ben követtünk el, és az mind a mai napig visszaüt? Mert manapság bizony sokan elégedetlenek az egész rendszerváltoztatással... Súlyos tévedéseket nem észlelek, mert a pártok versengésére és a hatalom megosztására alapozott parlamentarizmus 28 esztendő után is igazolja társadalmi eredményességét. Mostani gondjaink zöme sokkal inkább a nyugatos felzárkózást biztosító ’89-es berendezkedés napjainkban néha alábecsült társadalmi tekintélyéből adódik. Az 1990 után felszínre került számtalan kielégítetlen remény, az akkor még csak készülődő új politikai szférára rátelepedő gondok és nem utolsósorban a mečiarizmus időszaka komolyan túlterhelte a fiatal demokráciát. Egyebek mellett például a szemünkre vetik, hogy a közéletben nem állítottuk félre a kommunistákat; hogy a bíróságokat sem tisztítottuk meg tőlük. De hát az igazságügyben most már nem a kommunisták a hangadók, az igazságszolgáltatás mégis mind a mai napig problematikusán működik. Szerintem az alapvető gond a szlovák ember természetében rejlik, ahogy Magyarországon a magyarok, Lengyelországban a lengyelek lelkülete okozhat fejfájást. Ez a felismerés bennem az országot járva, az üzemeket látogatva már 1990 tavaszán, még az első szabad választások előtt fölsejlett. Az életben ugyanis minden az emberek hozzáállásán, gondolkodásmódján, a bennük zajló folyamatokon és a szándékaikon múlik. Azon, ki mennyire karrierista, mennyire kiismerhetetlen természet, vagy éppenséggel mennyire tartja magáénak a nyugatos polg<i: rosodás lehetőségét. Valahol utat tévesztettünk? Szó sincs róla! Csak nemigen tudatosítjuk, hogy bakancsban nem lehet tojástáncot járni. Gyakran és könnyen megfeledkezünk arról, hogy már rögtön ’ 89-ben sem volt, és természetesen ma sincs más módunk, mint a történelmileg bevált nyugati orientációt választani. Igaz, ott nem várt bennünket senki tárt karokkal, még ha nagyvonalúan fogadtak is. De két dolgot azért látni kell. Egyrészt azt, hogy ma már Nyugaton is az ott is sokasodó gondok terhétől - ahogy mondani szokás - púposodik a pázsit, másrészt nekünk negyven év elzártsága és elmaradottsága nyomja a vállunkat. A szlovákságnak azonban egy még régebbről származó mínusza is van. Jelesül, hogy a történelme folyamán nem tanult meg vezérelni, a szó jó értelmében uralkodni, ami bizonyos fokú arisztokrata magatartást feltételez. Azt, hogy az illető önmagának és a társadalomnak, de a világ szeme előtt is felelősséggel tartozik. Szlovákia számára szembeötlő gond, hogy mind a politikában, mind a társadalomtudományokban, de a hazai egyházakban sincsenek olyan egyéniségek, akik pozitív értelemben dominálni, demokratikus szellemben és felelősségteljesen uralkodni tudnának. Vezetőink zöme hivatalnoktípus, aki nem kockáztat, aki inkább alkalmazkodik és a túlélésre játszik. És félő, hogy ez még évekig, de az is lehetséges, hogy akár évtizedekig így marad... Ennek a tányértöréstől rettegő magatartásnak köszönhetően a kommunista éra áldozatainak emlékével sincs bátorságunk őszintén és nyíltan szembenézni. Úgy tűnik, érzékünk sincs ahhoz, hogy az 1989 előtti rezsimben kivégzett, a nyugati határokon szökés közben agyonlőtt, vagy a politikai okokból bebörtönzött áldozatok tízezreire méltó kegyelettel, akár hetvenezer konkrét nevet felsoroló kőtáblákkal emlékezzünk. Pedig ez egyre sürgetőbb mulasztás, és ennek a nyomasztó adósságnak korrekt törlesztése nélkül, pusztán holmi gyermeki naivitásban csak a jelen óráinak élünk. Ez megbocsáthatatlan vétek, hiszen a közelmúlt tényeit feldolgozó emlékezetben nemcsak mély bölcsesség rejlik, hanem a társadalom, egy kultúmemzet felnőtté válásának gazdagodó esélye is. És ha mindezt felelőtlenül elhanyagoljuk? Akkor az évek, évtizedek múlásával csupán megöregszünk, de sosem leszünk igazán bölcsebbek. Te viszont egy mozgalmas életpálya után nyáron voltál hetvenéves! Tartasz az időskori unalomtól? Hál’istennek nem. Szerencsére nagyon aktív, a közéletben is elkötelezett nyugdíjas vagyok. Nagyon sok dolgom van, és ezt a munkát is, amit most végzek, missziónak tekintem. És a barátaimmal is szívesen találkozom. Azt pedig mindenki tudja rólam, hogy későn nősültem, így az sem titok, hogy örülök minden percnek, amit együtt tölthetünk a nejemmel. Névjegy FRANTIŠEK MIKLOŠKO (1947) Nyitrán született, itt is érettségizett az építőipari szakközépiskolában. 1971-ben matematika szakon szerzett diplomát a Komenský Egyetem Természettudományi Karán, majd 1983-ig a SzlovákTudományos Akadémia Műszaki Kibernetikai Intézetben dolgozott; ezután munkás, időnként munka- viszony nélküli. 1971-től bekapcsolódik az ún. titkos egyház tevékenységébe, ezért figyeli és sorozatosan kihallgatja őt az ŠtB. 1989 novemberében a rendszerváltó VPN Koordinációs Bizottságának tagja, 1990-1992 között a Szlovák Nemzeti Tanács elnöke. 1992- től évekig a kereszténydemokrata KDH parlamenti képviselője.
