Új Szó, 2017. november (70. évfolyam, 252-275. szám)

2017-11-16 / 264. szám, csütörtök

www.ujszo.com | 2017. november 16. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR I 7 Kotleba „védelmében” Maradjon még egy kicsit a hőzongő paprikajancsi M arian Kotleba, az in­formatikatanárból lett zsebduce nem alhat mostanában túl jól, úgy tűnik, egy időre véget ért a pünkösdi királysága. Elszenvedte első komolyabb vereségét, eltakaro­dott a besztercebányai megyeházáról és lassan utolérik viselt dolgai. Na meg azok a fafejű szélsőségesek, akik belátták, hogy az elitellenes lá­zadó szerepében tetszelgő kefebaj szú nemzetvezető valójában igazi dör­zsölt politikai veteránként mászott fel a hátukon a hatalomig - és ahelyett, hogy megpróbálta volna megdönteni a rendszert, a saját meggazdagodásán ügyködött. Most választóinak egy része és a fasiszta népvezéri posztra áhítozó ellenlábasai is farkasként ugranak neki és megpróbálják szét­tépni. És most furcsát fogok monda­ni: remélem, nem sikerül nekik. Kotlebának ugyanis még egy ideig maradnia kell a szlovák szélsőjobb élén - hiszen már bizonyított. Bebi­zonyította, hogy ő és a bandája al­kalmatlan bármiféle vezetői pozíci­óba, hiszen nemcsak hogy lopnak, de semmihez sem értenek. Azt is bebi­zonyította, hogy nem tud új témákat hozni a már sokszor körberágott to­poszain kívül - ezt mi sem igazolj a jobban, mint hogy az elbukott vá­lasztás után sorosozott egyet kétség- beesetten, és azóta ismét Andrej Kiska államfőt és a N ATO-t támadj a. Ceterum censeo, Kotlebának addig kell maradnia a szlovák szélsőjobb élén, míg ki nem takarítják alóla az istállót. Azt ugyanis egy percig se hidd el, kedves olvasó, ha egy „stan­dard” politikus azt állítaná neked, t hogy a jelenlegi politikum legyőzte Kotlebát. Ez három okból sem igaz. Egyrészt Kotleba nem szenvedett vereséget, csak meggyengült: leszál­ló ágra billentette őt a pofon, amit a megyei választásokon kapott. De a választói továbbra is megvannak, ta­lán többen is, mint a parlamenti vá­lasztásokon. Ezeknek az embereknek a jó része továbbra is protestszavazó, továbbra sem szereti a jelenlegi poli­tikai elitet, változást akar, csak most elbizonytalanodott egy kicsit, és más alternatíva után nézhet. Másrészt Kotleba szereplése sem­miképp sem jelenti a nála veszélye­sebb szlovák szélsőjobb vereségét. Sőt, nekik győzelmet jelent. Róbert Svec, a Szlovák Megújhodási Moz­galom vezetője csak arra a pillanatra várt, amikor Kotleba megroppan és ő színre léphet öltönyben, nyakkendő­ben, intelligens megnyilvánulásaival. Švec igazi vezetőtípus, komoly el­képzelésekkel, stratégiával, türelem­mel és a hazaszeretet fényes cukor­kapaphjába csomagolt legocsmá- nyabb neonáci eszmékkel. És min­den vágya, hogy ezeket a cukorkákat szétossza a kiábrándult protestsza- vazók és a hoppon maradt ostoba fa­siszták között. Ráadásul évekig ala­posan figyelhette Kotlebát, pontosan tudja, hogy az ĽSNS vezére hol hi­bázott. Šveccel pedig a szlovákiai „standard politikum” az égvilágon semmit nem kezdett eddig, pedig lassan akár kényelmesen rá is ülhet arra a hullámra, amit a nyugat-euró­pai radikális pártok és politikusok, Geert Wilders, az osztrák Szabad­ságpárt vagy az AfD lovagolt meg. Harmadrészt a politikum már csak azért sem győzhetett Kotleba felett, mert el sem kezdett harcolni. Téve­dés ugyanis, hogy Kotlebát kell le­győzni. A harc lényege az, hogy a társadalom radikalizálódásának ki­váltó okait kell kezelni - például a politikából való kiábrándulást, a re­ménytelenség érzését, az apátiát. Ehhez pedig nem kell sokkal több annál, minthogy befejezzék a bizni­szelést és a lopást. Aztán jöhet a többi - a valódi érdekvédelem, a társada­lom hangulatának fokozatos pozitív­ra fordítása -, mígnem lassan el­fogyhat a talaj a szélsőségesek lába alól. Amíg ez nem történik meg, adja isten, hogy Kotleba, a lassacskán ki­égő és súlytalanná váló, hataloméhes hőzöngő paprikajancsi maradjon a szélsőségesek vezetője. Előszoba CZAJLIK KATALIN M égsem annyira felhőtlen az ég a Súmračná utca (Smer- központ) fölött, ahogy azt Robert Fico pénteki sajtótájé­koztatóján bizonygatta. Adja magát a megállapítás, hogy az utcanév mély szimbolikát hordoz magában mostanában a párt számára, de ne szaladjunk előre. Ez még nem az istenek alkonya, de lehet, hogy már az előszobában vagyunk. A Smer - minden idők legsikeresebb hazai politikai projektje - látható­lag nem tud mihez kezdeni a sikertelenséggel. Ez pedig mindenféle szer­vezet számára a vég kezdete. Marek Maďarič a jelek szerint látja ezt, de a legtöbb, amire futja tőle, hogy felajánlja lemondását a párt alelnöki poszt­járól. Fico ellenben a lélektanból ismert tagadásmódszert választotta a ku­darc kezelésére. Ha nem tudunk mit kezdeni egy lelki traumával, tudatunk néha úgy reagál, hogy egyszerűen nem vesz tudomást róla. Nincs itt sem­mi gond, kedves barátaim, a Smer szerezte meg a legtöbb képviselői man­dátumot, és egységesek vagyunk, mint Szvatopluk vesszői, bizonygatta pénteken Robert Fico. Csakhogy ezt már saját párttársai sem hiszik el neki. A kérdés csupán az, mihez kezdenek ezzel. Nyilvánvaló, hogy azok a té­nyezők, amelyek hosszú távon a leginkább lehúzzák a párt renoméját: a minden szintet átjáró korrupció, s az ezt szimbolizáló Baštemák-Kaliňák- duó annyira beleivódott a párt génjeibe, hogy nélkülük talán már nem is lenne Smer a Smer. Csakhogy valamit tenni kell, különben a legerősebb kormánypárt is úgy jár, mint két elődje: a HZDS, illetve az SDKU. Emlé­kezzünk csak, az 1998-as választásokat követően Mečiar még hónapokig azt hajtogatta, az ő pártja a választás győztese. Egyelőre úgy tűnik, a Smer vezetője is ezt az utat választotta. Ha to­vábbmegy a forgatókönyv szerint, akkor ezután a kritikusok félreállítása, s lojális, mindenben a főnök szavát követő szárnysegédek beültetése követ­kezik. És a lassú kimúlás. De ezzel megint túl előre mentünk. Nem szabad ugyanis alábecsülni R. F. bámulatos politikai érzékét és flexibilitását, amivel képes akár saját né­zeteit is 180 fokkal megfordítani, ha a helyzet úgy kívánja (lásd a mečiari amnesztiák esete). Egyáltalán nem zárható ki, hogy pár nap múlva már Fi- co lesz a Smeren belüli változtatások szükségességének legfőbb szószóló- ja, sőt, hogy maga is felajánlja lemondását a párt éléről. Ez azonban jelen­leg a kevésbé valószínű lehetőségnek tűnik. Sokkal inkább úgy fest a do­log, hogy tényleg beléptünk abba a bizonyos előszobába. Miért élnél, ha nem egy álomért? SÁNTA SZILÁRD á?**' .* L apozgatom a Kalligram 2009-ben kiadott No­vember ’89 fotóalbumát Fedor Gál és Peter Zajac kisérőszövegeivel. Nézem egymás után a legnagyobb videómegosztó oldalán a videókat, dokumentumfil­meket. Hallgatom a szónoklatokat. Próbálok ráhangolódni a korhangu­latra, belehelyezkedni a rendszer- váltó szerepbe. Simán megy. Adná magát a bársonyos forradalom ro­mantikus interpretációja. Egy pilla­natig el lehetett hinni, hogy nincs „mi” és „ti”, csak mi vagyunk. Meg­hallgatom, ahogy Ivan Hoffman el- énekli a legendás „Sľúbili sme si lásku“ dalt a fellelkesült tömeg előtt az Sznf téren 1989. november 26-án. Az élet nagy dramaturg, ugyanis utána Milan Lasica és Jaro Filip kö­vetkezett a pódiumon a „Bolo nás jedenásť“ című, az árulásról valaha írt legszebb és legkegyetlenebb dal­lal. Talán akkor még senki nem sej­tette, hogy a profetikus dalszöveg a rendszerváltás drámáját hordozza. A „november 17” eszméjének és a de­mokrácia elárulásának keserűsége, a jó és a rossz harca (dobro a zlo) mé­lyen beleíródott a szlovák liberális elit látásmódjába. A szlovákság (inkluzíve a szlová­kiai magyarok) viszonylag nagy be­letörődéssel élte mindennapjait a kommunista diktatúrában és kötött minden alkalommal kompromisszu­mot az állammal, mindezt színvo­naltalan gondoskodásért cserébe. Sznf tér'89 (TASR-felvétel) Lemondott az önálló gondolkodás­ról, a szavazati jogról, a mobilitásról, a szólásszabadságról, elfogadta a korlátozott vallásszabadságot, és hosszan lehetne folytami a sort, hogy mi mindentől fosztotta meg önma­gát; olyan dolgoktól, melyek meglé­tét ma természetesnek tekinti. A ha­sonló helyzetben lévő szomszédos lengyelek, magyarok és csehek im­munrendszere erősebbnek bizonyult, ellenzékük egyértelműen szervezet­tebb és fejlettebb volt, ellenzéki ve­zéreik pedig képzettebbek és felké­szültebbek. Talán a felkészületlen­ség, a tapasztalatlanság és a társada­lom közönye vezetett oda, hogy a rendszerváltó értelmiségi elitet gyorsan kiszorította egy arrogáns, karrierista, nacionalista, hatalomé­hes, amorális, erőszakos csoport, amely, mint azóta kiderült, hathatós támogatást kapott a kommunista tit­kosszolgálattól. Peter Zajac úgy véli, amikor Mečiar létrehozta a HZDS-t, 1989 novembere véget ért, majd a HZDS miniszterelnöke erőszakot követett el az országon. Ezt a traumát az ország a mai napig képtelen volt feldolgozni, úja a jeles irodalmár. Az emlékezés munka. Munka, melyet minden komák, generációnak el kell végeznie. Visszatérő eleme ez általában a legtöbb november 17-ei visszaemlékezésnek, amely meg­próbál hidat verni múlt és jelen közé. Megjegyzem, olyan munka, mely két évforduló közötti időszakra is bőven ad feladatot. A visszaemlékezéseket több tényező is befolyásolja, ezek közül néhány kulcsfontosságút ki­emelek. Az egyik alakító tényező az alkalmazott értelmezési keret, ami meghatározza a viszonyulást. Kü­lönbséget kell tenni személyes és kollektív emlékezet között. Előfor­dul, hogy a személyes emlékezés beilleszthető a kollektív emlékezet­be, de el is térhet tőle. A szónokok, interjúalanyok, jegyzetírók még ma is azok a rendszerváltó figurák, akiknek személyes élményük, ta­pasztalataik vannak. Számos ikoni- kus alak azonban már nincs velünk: szép emlékeket és fájó űrt hagytak maguk után. Bizonyára fordulópon­tot jelent majd, ha az évfordulók tör­ténetében archívumokra, monográ­fiákra, tanulmányokra, fotókra, vi­deókra stb. támaszkodó személyek folytatják a visszatekintést. Hála né: hány intézetnek, alapítványnak és kiadónak, az emlékezést biztosító archiválás megtörtént. Vitathatatlan, hogy a rendszerváltó elit hiteles, nem korrumpálódott, emlékező tagjai szavatolnak sok mindenért. Nélkülük majd a következő generáció elitjének szívósságán, orientációján is múlik a kontinuitás. Mit jelent ebben az esetben a folytonosság? Például azt, hogy vajon továbbra is 1989. no­vember 17. marad-e az egyik leg­produktívabb „összetartó szimboli­kus konstrukció”? Az emléknapok és emlékezési rí­tusaink megmutatják politikai eli­tünk emlékezési praxisát. 2001 óta hivatalosan is nemzeti ünnep no­vember 17. - a szabadságért és a de­mokráciáért vívott harc napja. A je­lenlegi miniszterelnök több okból kifolyólag sem érezheti magáénak a forradalom ünnepét. A mečiari ha­gyományokat folytató politikus nem ünnepelhet. A hazugság, korrupció, törvénytelenség és erőszak nem egyeztethető össze ’89 éthoszával. Ahogy a legtöbb kiemelkedő múlt­beli esemény értelmezéséről nyilvá­nos vita van, úgy a bársonyos forra­dalom megítélése sem lesz egységes azért, mert demokráciában - a dik­tatúrától eltérően - az emlékezés is pluralisztikus, és ennek a lehetősége éppen a 28 évvel ezelőtt történt vál­tozás ajándéka.

Next

/
Thumbnails
Contents