Új Szó, 2017. október (70. évfolyam, 226-251. szám)

2017-10-28 / 249. szám, szombat

www.ujszo.com

SZALON ■ 2017. OKTÓBER 28.

i

1

Mennyiben teremtés, mennyiben torzítás az emlékezés? Hol ér véget az emlék „teste”, és hol kezdődik elménk, emlékezőképességünk vászontextúrája?

Aki képet fest, nyomot hagy. Megörökít, vagyis az örökkévalóságnak fest (de legalább is megpróbál az örökkévalóságba menteni, vagy azzal összemérni valamit - valamit, amiről tudja, hogy az eredendően múlandó, lévén, hogy térben-idő- ben véges, pillanatok és perspektívák játéka. Szentek kórusát, egy csatajelenetet, egy kerti mulatságot. Egy filléres celofánzacskót. Vagy egy filléres celofánzacskóról készült fényképet.

Megfesteni a festést

És persze sosem csak egy témát fest, hanem közben egy festmény is festődik. Festés közben a festést (mint gondolkodásformát, mint valóságteremtő eljárást) is láthatóvá tenni, ez itt a kihívás. Picit, mint amikor az a Mallarmé nevű fickó, aki darabjaira szedte a verset, felismerte a szavak, betűk, pontok, sorközök, tipografikus elemek ízét, elevenségét, valóságformáló erejét. A felismerés, hogy a képnek is teste van. Korlátái, vakfoltjai.

A festmény, akárcsak emlékezetünk, egy csomó mindennek cudarul ellenáll. Talán ezért is van annyi apró, finom, reprodukálhatadan nüansz („képhiba”) Kosziba Klaudia képein. A fátyolos, íákószürke lazúrok és áttetsző rétegek közt úszó foltocskák, mint megannyi szeplő vagy májfolt. Az akvarellsze- rű, talajtalan terekben lebegő, egy- cgy ponton realisztikusan kiélesedő motívumok eróziója (csurgások, bojhok, erezetminták, hasadások). Szabálytalan kis realizmus-szigetek és leheletfinom áttűnések a határtalan homály tereiben.

Sok festményen érezni W. G. Sebald írásainak hangulatát (néhány festmény, ill. ciklus neve egyesen Sebaldtól származik) - és mint ahogy az író regényeiben, itt sem a felmutatás, az ábrázolni kívánt dolog kínosan precíz rögzítése a tét, hanem sokkal inkább emlék és emlékező, az emlék és emlékhordozó viszonyának, kölcsönhatásainak tisztázása, az emlékezés természetrajzának megértése.

Hajlat (olaj, vászon, 50x60x4,5 cm, 2009)

Az emlékezet az utolsót is elpusztítja (olaj, vászon, 40x30 cm, 2010)

Csak töredékes, függőben lévő látványok

Ne feledjük, hogy a reneszánsz festészete sem csupán egy új stílus, ilyen-olyan formai jegyek összessége volt, hanem egy új világot, egy új valóságot teremtett meg, és tett elbeszélhetővé: a táblakép (ez a halladanul modern, teljességgel polgári találmány) a sok aranyháttér előtt lebegő típus-szent és típus-király után végre megmutatta

Állás - Postoj (akril, vászon, 45x35 cm, 2013)

az öntudatra ébredt, büszke patríciust, akinek arca van, sőt ráncai, esetenként tokája és bibircsókja is. A polgárembert, aki szilárdan, két lábbal áll a térben, a saját maga perspektivikusan tökéletesen megszerkesztett terében, négyzethálós mintás márványpadlón, ha úgy szól a megrendelés, a család vagy a szakma védőszentjével egy (kép) térben.

Kosziba Klaudia képei sem csupán azért kortársiak és izgalmasak, mert szinte minden képe „mögött” ott lebeg (megszűrve, desztillálva) Gerhard Richter és Luc Tuymans festészetének esszenciája, mint egyfajta érzékenyen jelezni kívánt háttérreferencia. Hanem mert egy olyan világra reflektálnak, amelyben csakis töredékes, függőben lévő látványok léteznek, és amelyet minden korábbinál jobban áthat a jelentésvesztéstől, a kiüresedéstől való félelem (amit nagyrészt éppen a vizuális túlpakoltság, a formák, látványok, termékek gyors és egyre gyorsabb termelése, cirkulációja okoz).

A mindenütt jelen lévő homály, a fátyolos elmosódottság, a töredékesség, a lebegés képzete, a kontúrok és éles motívumok szinte totális hiánya Kosziba Klaudia képein egy olyan kor tüneteiként rajzolódik ki, amely soha nem látott ütemben termeli a látványt, a szintetikus, hálózatosán összekapcsolt pót- és művalóságokat. És amelyben az egyén minden látszatszabadsága ellenére egyre arctalanabhá, talajtalanabbá válik, hatalmas, alig elgondolható absztrakciók kiszolgáltatottjává.

Kosziba Klaudia melankóliával és gyakran különös feszültséggel átitatott (máskor pedig leírhatadan nyugalmat árasztó) képei egy olyan „valóságra” referálnak, melyben

Az emlékezet az utolsót is elpusztítja III (olaj, vászon, 100x150 cm, 2010)

Amennyire csak lehet, visszafesteni |J! JJJ!

a festészetet oda, ahol a képeknek szent státuszuk, amikor még világló, világot közvetítő erejük volt.

visszataláljon. Mindezt persze egy alapvetően varázstalanított, töredékességre ítélt, eldologiasodott világban. Amennyire csak lehet, visszafesteni a festészetet oda, ahol a képeknek szent státuszuk, amikor még világló, világot közvetítő erejük volt. Nem úgy, mint ma, amikor éppen a képek milliárdjai takarják el előlünk (harsányságuk- kal, formai bravúrjaikkal, egyebekkel) a világot.

Szigorú, hallhatag klasszicizmus

Alkonyatkor jönnek, hogy élhessenek (olaj, vászon, 45x35, 2014)

nincsenek többé nagy narratívák, szent határok, központi események, szilárd, kikezdheteden mítoszok - vagy ha vannak is, hát bármikor érkezhet helyükre egy újabb, szebb, látványosabb.

A hétköznapok sodrásában rendszerint úgy fogyasztjuk a képeket, mint a gyorskaját a gyorsétteremben. Néha, egy-egy határhelyzetben azért előfordul, hogy fejbe kólint egy kép ősi, eredeti, valahol mélyen ízig-vérig szakrális lényegi- sége. Mondjuk, amikor egy frissen elhunyt hozzátartozónk fényképére tekintünk. A gyász ideje alatt mintha érzékenyebbé válnánk,

mintha leperegne az a láthatadan, képzeletbeli filmréteg, ami észlelésünkre rátelepszik - ez a különös anesztetikum, a bávatag, rutinszerű képfogyasztás velejárója.

Ilyenkor egy-két pillanat erejéig mintha évszázadokat repülnénk visszafelé, egy olyan korba (állapotba), melyben még szigorú rend honolt a képek birodalmában. Amikor a kép még szent volt, és alapvetően két helyen lakozott: az oltáron és a síremléken. Ügy képzelem, hogy Kosziba Klaudia legtöbb festményében arra tesz kísérletet, hogy ehhez az ősi, homályba veszett, eredendő autenticitáshoz

Kosziba Klaudia következetesen három műfajt művel: portrét, tájképet és csendéletet. A festészet három nagy zsánere. Mindegyiket a festészet fedezte fel számunkra - festészet nélkül nem létezne egyik sem. Az én olvasatomban az éjjeli lepkés sorozat darabjai is egytől egyig portrék. Az eredeti testük sokszorosára nagyított állatokat (állattetemeket?) nézve felragyog bennem a felismerés: de hiszen ez akár én is lehetnék. Elvileg bárki közülünk Egy hallgatag, ünnepélyes méltósággal ábrázolt test (portré és ünnepélyes méltóság: ez valahogy szorosan összetartozik), egy szürke, tiszavirág életű állat képmása.

Egy apró, haszontalan büdösbogár, ami azonnal szétmállik ujjaink között. Egy reliefszerű, porlékony drapéria-test. Amelynek szárnyait - már ha vesszük a fáradságot, és egészen közelről nézzük - csodálatos, megismételhetetlen, ezernyi tónusban pompázó mintázatok borítják A múlandóság mintázatai. Egyszerre a természet apró csodája és hiábavalóságok hiábavalósága. Ahogy a barokk kor csendéletfestője mondaná: vanitatum vanitas.

Csanda Máté művészettörténész