Új Szó, 2017. október (70. évfolyam, 226-251. szám)
2017-10-21 / 243. szám, szombat
SZOMBATI VENDÉG www.ujszo.com | 2017. október 21. ff 9 O lett az idei Kaszás Attila-díjas Krisztik Csaba: „Van egy réteg, amely szereti és elismeri, amit csinálok. Mérvadó lettem egy szűkebb körben..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Szakmai és emberi elismerés párosul a Kaszás Attiláról elnevezett díjban, amely az egykori komáromi gimnazista és jeles vígszínházi színész szellemi hagyatékának ápolását szolgálja. A díj idei nyertese Krisztik Csaba, a Forte Társulat és a székes- fehérvári Vörösmarty Színház kiváló művésze. Lukáts Andor és Jordán Tamás osztályában diplomázott 2006-ban. A színművészeti főiskola elvégzése után rövid ideig Debrecenben játszott, majd csatlakozott Horváth Csaba fizikai színházához, a Forte Társulathoz, amely aztán Székesfehérvárra szerződött. Ott lett a csapat egyik meghatározó alakja, aki bámulatosan bánik a testével. Olyan színész, akinél a testbeszéd legalább olyan fontos, mint a verbális kommunikáció. vöre is lesz nyár. Addig annyi minden változhat! Kaszás Attilát látta még színpadon? Egyszer. Még főiskolás koromban. Első évemet töltöttem Debrecenben, amikor meghalt. A szakmai kvalitás mellett az elismerés az emberi tartást is díjazza. Ez utóbbit pedig általában otthonról hozza az ember. Meg tudja fogalmazni, mi az, amit a szüleitől kapott, amit Margitáról hozott magával? Érzékeny kérdés ez, amelyre magamnak sem tudok igazából válaszolni. Régen elkerültem otthonról. Még gyerek voltam, amikor felvettek a szentesi gimnázium dráma tagozatára. Összevissza kavarognak gaszkodom ahhoz, hogy rend legyen körülöttünk, hogy együtt legyünk, hogy a találkozásainknak, ha hazamegyek Erdélybe, olyan nyoma legyen, hogy azt vihessem tovább magamban. Háromszáz kilométer választ el bennünket egymástól, a lelkem mélyén mégis a mindennapjaim részei kell hogy legyenek. A nyáron szerencsére többször is voltam otthon, és mindenkivel sikerült találkoznom a családból. Tizennégy éves volt, amikor Magyarországra került. Az alkata, amely elengedhetetlen a fizikai színházhoz, már akkor is ilyen volt? Csupa izom és erő? Szentes előtt még görbe hátú fiú voltam, aki nem volt kibékülve az alkatával. Állandóan magasabb akartam lenni. Végtelenül izgága gyerek a tükörbe, hogy teljes egészében birtoklóm a testemet. Ez a személyiségemre is hatott. Szinkronba került önmagával. Hiúk voltunk, az az igazság. Az összes fiú az osztályban. Figyeltünk a testünkre. Az alkat nyilván genetika kérdése is, tehát valószínűleg sokáig így is maradok. Mondják is a kollégáim, hogy: „Neked könnyű!” Valahol igazuk van, a természetnek köszönhetem, hogy nem vagyok hízé- kony. Más kérdés, hogy nekem ezzel kezdenem kellett valamit. Sokszor ott maradtam én is óra után, és tovább edzettem a többiekkel. Volt köztünk egy egészséges versenyszellem. Közben minden a fizikai színház felé vitte. Egyértelműen. A fogalom már akH a talmas érzelmi-fizikai teljesítmény, amit például Ágota Kristóf A nagy füzet című regénye alapján készült előadásban nyújt. Kétségtelen: eddigi pályám csúcsa ez a darab. Negyedik éve játsszuk, közeledünk a századik előadáshoz. Nagyon jó volt dolgozni ezzel az anyaggal. Előadás után, fáradtan szeretek is jó fél órát koszosán ücsörögni az öltözőben, beszélgetni az ikerpáromat játszó Nagy Norbival. Van, hogy rettegve megyek be a színpadra, félek az élménytől, ami érni fog. Aztán amikor már bent vagyok, elmúlik a félelem. A darab gyermekiségében rengeteg a humor, én már azon a szűrőn keresztül nézem a borzalmat, abban pedig mindig van egyfajta fanyarság. Van, hogy a néző nagyon erőteljesen a tragédiáját veszi át a darabnak, sokszor az egész tér tragiku- sabb hangvételt vesz. Ezek a fiúk, az ikrek, azért, hogy erősek legyenek, megtalálják az érzelmi síkok kizárását. így mossák át magukon a történelmet. „A nyáron szerencsére többször is voltam otthon, és mindenkivel találkoztam a családból..." (Szkárossy Zsuzsa felvétele) Első körben harmincnyolcán voltak esélyesek a díjra. Hogyan élte meg, amikor megtudta, hogy beválasztották? A legteljesebb nyugalommal, vagy végig izgulva, hogy mi lesz ennek a vége? Valahogy a kettő között. Az egész folyamatot az esélytelenek nyugalmával éltem meg. Nem vagyok országosan ismert, hiszen nem játszom sorozatokban, és nem is a televízió a feltétlen álmom. Arra sem vágyom, hogy hetente írogassanak rólam a lapok. Engem ez nem motivál. Mégis van egy réteg, amely szereti és a díj szerint elismeri, amit csinálok. Ez jóleső érzés. Mérvadó lettem egy szűkebb szakmai körben. A székes- fehérvári társulat részéről természetesen jólesett, hogy beszavaztak, de olyan nagyon nem lepett meg, hiszen érzem, hogy szeretnek. A többi már a szerencsén múlott. S ezt a „többit” hogyan fogadta? Hogy bekerültem az első háromba? Megálltam, hogy micsoda? Nem sokkal később már Győrbe hívtak, ott adták át a díjat az évadnyitó gálán. Gazsó György és Szikszai Rémusz társaságában kerültem be a végső hármasba, de már azt is fiira volt megélni, hogy a győri színházban egymás után bemutattak bennünket. Nálam azonnali reakció, hogy ellenkezem. A lelkem mélyén persze jólesik egy ilyen elismerés, hogy engem hoztak ki győztesként, de egy idő után, amikor az érdemeimet ecsetelték, arra gondoltam, jó, jó, most már abba lehet hagyni, menjünk tovább, ne lovagoljunk ezen annyit! Pénzzel jár a díj, nem kis összeggel. Félmillió forinttal. Lesz helye bizonyára. Házat épít a bátyám. Kap majd belőle. Egy nagyobb utazás meg sem fordult a fejében? Nem. Én olyan kuporgatós vagyok. Kétéves a gyerekem, kell, hogy legyen egy kis félretett tőkém. A biztonságérzet miatt. Egyébként utazós vagyok, de nem annyira, hogy akkor most azonnal gyerünk valahova! Jöbennem az emlékek, élmények, hogy mi az, amit otthonról hoztam, és mi az, amit magamnak kellett megteremtenem. Ami biztos: a magamra való ügyelésre, az önmérsékletre, a másoknak megadott tiszteletre a szüleim tanítottak meg. Az például mindig rossz érzés számomra, ha valakit megbántok. Nekem nagyon fontos, hogy mindenki jól érezze magát a környezetemben. A bajt, a hibát -elsőként magamban keresem. Apám is ilyen. Magától mindent képes megvonni, csak hogy adhasson másoknak, a szeretteinek. Tőle tanultam azt is, hogyan kell a keveset beosztani, hogy később legyen minek örülni. Édesanyámtól is azt hallottam, hogy a család az igazi bástya. Az is, amelyből jöttem, és az is, amelyet már én teremtettem meg a feleségemmel. Foggal-körömmel ravoltam, aki soha nem tudott leállni. Sportoltam rengeteget, mindenfélét már otthon is, mindenbe beleálltam, ami szembejött. Kisvárosban nőttem fel, ahol nagyon jó volt a közösségi élet. Állandóan az utcán bandáztam, a tömbháznegyedben. Folyamatosan kint voltunk, amiből adódtak is konfliktusok, mert soha nem akkor mentem haza, amikor már mennem kellett volna. A szüleim joggal aggódtak, ellentétben velem, én semminek nem éreztem a veszélyét. Ok nélkül nekimentem dolgoknak, és egyáltalán nem zavart, hogy fáj. Az igazi kibontakozása ennek Szentesre tehető. Ott egészen vadak lettünk. De csak a görbeségem, a beesett vállam miatt nem voltam kibékülve magammal. A színművészetin aztán változott a helyzet. Felszabadító érzés volt kihúzni magam, és már úgy belenézni kor is létezett, csak még nem volt ilyen csapat Magyarországon. Horváth Csaba velünk alapította meg a Forte Társulatot. Hogy mi járt a fejében, azt nem tudom, mindenesetre ő már akkor elindult a maga útján. Keresgélt, kutatott tovább, és követte az osztályunk munkásságát. Debrecenben pedig felfedezte magának Krisztik Csabát, megfelelő embernek találta a színpadi elképzeléseihez. Vagy fordítva történt az egész: jelentkezett nála, hogy vele szeretne dolgozni? Korábban láttam már őt színpadon. Az ereje, a kifejező eszköztára mindig lenyűgöző volt számomra. Vonzott a közös munka lehetősége. A tavasz ébredésével ez meg is történt, és megnyitott mindenféle csapot, színészi vágyat bennem. A The Counterpart és a Saul fia után most dolgozott harmadszor Nemes Jeles Lászlóval, a Sunset- ben. Osztrák katona voltam a rövid- filmjében, kápó a Saul fiában, kocsis a Sunsetben. A kocsisnak dramaturgiai funkciója van a filmben. Tolja előre a főszereplő lányt. A filmes pályán, úgy tűnik, rö- videbb lépésekkel halad előre. Rossz színészi attitűd, amikor az illető azt érzi, a színház kapcsán már eljutott valahová, a filmnél pedig ugyanolyan zöldfülűnek érzi magát, mintha most kezdte volna el a pályát. Közben nem így van. Ez okoz is bennem egy kis zavart. Pedig forgattam egy kisfilmet is nemrég, amelyben főszerepet kaptam. Karácsony Péter rendezte Csótány címmel egy Kafka- novella alapján. Nagyon élveztem, pedig eléggé elborult a történet. Egy nap felébredtem, és csótánnyá változtam? Egyszerre vicces és szürreális dologba csöppentem. Gyógyszerhamisító vagyok, aki „csodaszert”, átfestett C-vitamin-tablettát visz egy betegnek. Lynchi hangulatot próbál megteremteni a film. Es Szász Attila most készülő filmjében, az Apró mesékben is szerepet kaptam. Égy vissza-visszatérő sztoriban leszek katona. A Forte Társulatnál milyen feladatok várják? A vizesember leszek Brecht Jó embert keresünk című darabjában, de játszom majd Murakami Kafka a tengerparton című regényének színpadi változatában és Thomas Bernhard drámájában, Az olasz férfiban is. Van hát minek örülnie. Most mégis azt mondom: a semmittevés is jólesik. Rengeteget játszottam az elmúlt tíz év alatt, jó lenne egy kicsit többet töltődni. És nem mással, mint a semmivel. Azt szeretném, ha most minél kevesebb külső impulzus érne. Nekem most elég a család, a gyerek. Kétéves a kislányom. Érzelmileg belőle merítke- zem. És pihentet az is, ha biciklire ülhetek. Ennyi most bőven elég.
