Új Szó, 2017. október (70. évfolyam, 226-251. szám)
2017-10-21 / 243. szám, szombat
8 I KULTÚRA 2017. október 21. | www.ujszo.com Zsugori - a kritikai kiadás A Jókai Színház előadása a commedia dell'arte stílusát eleveníti fel, annak jellegzetes külsőségeivel LAKATOS KRISZTINA Felejtsünk el egy sor beidegződést, elvárást, először is a klasszikus dramaturgiát, a karaktereket. A Komáromi Jókai Színház Zsugori című előadása Béres László rendezésében az át-, ki- és belépésekről, struktúrák felépítéséről és szétbontásáréi szél. Végső soron arról, hogyan lehet sok évszázados hagyományokat, formákat mai, élő színházi nyelvvé alakítani. A színlapon két szerző neve áll. Simái Kristófé, a 18. századi, komáromi születésű pap tanáré, aki annak idején „Rév-Komáromba, kevéssel a labancok és kurucok háborúja után” helyezte át Moliére A fösvény című komédiájának a történetét, valamint Szarka Gyuláé, akit a Katona Imre soproni dramaturg által válogatott — Zsugori szerepében: Fabó Tibor Simáihoz korban és komáromi kötődésük által is passzoló két költőtől, Csokonaitól és Pálóczi Horváth Ádámtól származó - versek megzenésítésére kértek fel. Béres rendezésének és Szarka munkájának egyaránt érdeme, hogy majdhogynem eltüntetik az előadásból a szöveget: abban az értelemben legalábbis, hogy egy pillanatra sem érezzük úgy, itt és most valamiféle kötelező udvarias főhajtás részesei-nézői lennénk nehézkesen artikulálható irodalomtörténeti emlékek előtt. És bár a zene eléggé harsányan telepszik rá az előadásra, az, ahogy a „dalban mondom el” betétek plusztartományokat nyitnak meg, izgalmas eleme ennek a produkciónak. Székely László nagyszabású, fehér, klasszicista alapvonalú díszlete eleve megteremti a dupla idézőjeleket, a színház a színházban helyzet kereteit, amelyeket a továbbiakban Béres rendezése még tovább feszeget. A szereplők végig a színpadon vannak: aki éppen nincs a pódium- szerűen megemelt színen, az is látható, ahogy a helyzeteket figyeli, pihen, készülődik; a ki- és belépésnek pedig fél pillanat alatt kell megtörténnie. Megint másfajta átlépést igényelnek a dalok - ezek a betétek megakasztják a cselekményt, egy-egy állapotot bontanak ki, miközben viszik is magukkal a szereplők a szituációt, a figurát, meg nem is. Egy-egy lehetséges helyzetváltozat, egy-egy lehetséges figuravariáció képe nyílik meg klipszerűen, mai kulturális mintákat bevonva az előadásba. (Például a szerencsétlen kiházasítás előtt álló Krisztina dala alá „vetített” jelenet egy expresszív-rituális Lorca- előadásból is jöhetett volna; Zsugori dala az első felvonás végén egy rockkoncertet idéz az öreg farkas frontemberrel; a második felvonás nyitáA szereplők végig a színpadon vannak nyának koreográfiája klasszikus musicales/musicalfilmes betétekre hajaz - de a lehetséges asszociációk sora végtelen.) A rendező a Zsugoriban alapvetően a commedia dell'arte stílusát eleveníti fel, annak jellegzetes, stilizált- elrajzolt játékmódjával, tipikus figuráival, tradicionális külsőségeivel (a maszkszerű sminktől kezdve a „kötelező” botozáson át a foltos kabátig). Ezzel együtt át is értékeli a hagyományt. Azokat a figurákat, akiket/ amelyeket a darab nézőpontjából funkcionális biodíszletnek tekint, feszes kontúrokkal, karikatúra-szerűen rajzol meg, technikai elemekkel erősítve fel a színpadi jelenlétüket. Másoknál (Zsugori - Fabó Tibor, Gaz Jankó, a szolgája-Mokos Attila, Rozinka kerítőnő - Holocsy Krisztina) nyitva hagyja a lehetőséget, hogy személyes arcvonások tűnjenek fel. Aztán vannak azok a szereplők (Károly - Tóth Károly, Emília - Jókai Ági), akik a figura takarásában is képesek egyéni pillanatokat, megoldásokat mutatni. Mindezt úgy, hogy az előadás nemcsak fejben kíván maximális koncentrációt az összes szereplőtől, hanem komoly fizikai igénybevételt is jelent: Dávid Péter nemcsak a dalokhoz készített koreográfiát, hanem az egész előadást színpadi mozgásban is pontosan beállított, lépéstől ugrásig, zuhanástól cigánykerékig megtervezett egységként tervezte meg. ' Hozzá tartozik a komáromi - egyébként a soproni Petőfi Színház szíves külső közreműködésével létrejött - Zsugori élményéhez az esetlegesség érzése is. Hogy minden erős pillanatra (személyes kedvencem Tóth Károly és Culka Ottó vokálo- zása Zsugori dalában) jut két másik, amelynek valahol eltűnik az energiája, a lendülete (csak egy példa: bármilyen szép is az elképzelt kép, ha Krisztinát esetlenül, korrigálgatva emeli a magasba a nép a nagy zuhanás előtt). Elsősorban ennek tudható be, hogy a produkció elér egy ingerküszöböt, amin aztán mégsem jut át. Nem lesz belőle stílusbravúr - „csak” egy izgalmas szövetű, kérdőjeleivel együtt is erős hatású előadás. Amelynek sokszínű humora önmagában is megérne egy profán misét. MOZIJEGY Haneke összes Egy dolog teljesen biztos: aki eddig szerette Michael Haneke rendezéseit, most sem fog csalódni, elvégre az osztrák mester megint készített egy iróniával és társadalomkritikával bőségesen megpakolt mozit. A filmben ugyanis a csönd néha többet mond minden szónál, és szinte mindent kifejez a beszélgetéstől mentes, elegáns vacsorázgatás. Ugyanakkor aki megnézi az egyébként becsapós című Happy Endet, önkéntelenül is felteszi a kérdést: mi ebben az új? A válasz az, hogy semmi, ám a film ennek ellenére élvezetes. Nehéz volna persze tagadni, hogy a cselekmény, hovatovább, ajelene- tek is ismerősek valamelyik korábbi Haneke-filmbeől: most is gazdag és szép embereket nézünk, akikkel valami nincs rendben, a boldogság elkerüli őket, és mindig szomorúan néznek. Calais-ban járunk, a Laurent családnál, amelynek nincs olyan tagja, aki ne küzdene valami problémával. Kómába esett anya, elhidegült pár, kissé szenilis, a halált vágyó papa - ezek a figurák mind ott állnak Haneke kamerája előtt. Az osztrák mester most sem ítélkezik, csupán ráközelít ezekre a boldogtalan emberekre: ahogy szépen nyomkodják a telefonjukat, a felületesség pedig majdnem minden pillanatban átszövi ezeket a félresikerült életeket. Haneke ismét abban remekel, hogy mellébeszéléstől mentesen, szenvte- lenül, már-már stilizáltan, mégis humorral tálalja a jeleneteket. Nincs zenei aláfestés vagy felesleges háttérzaj , vannak viszont nagy, j elentős nézések és kimondatlan igazságok. Ezek a jómódú emberek képtelenek szembenézni saját életükkel, pótcselekvésként a technológiához nyúlnak, és pont ezért nem is lehet semmiféle happy end vagy feloldozás. Hogy mindezt már láttuk, és hogy hasonló életérzést közvetített Haneke már A fehér szalagban vagy a Finesa játékban is? Nem vitás, de a 75 éves rendező még mindig elemében van, mi pedig megint rácsodálkozhatunk dekadens világunkra. Vagyis inkább dekadens önmagunkra. Gera Márton Happy End. Francia-osztrák- német filmdráma, 107 perc, 2017. Rendezte: Michael Haneke. Szereplők: Isabelle Huppert, Mathi- eu Kassovitz, Jean-Louis T rintig- nant, Fantine Harduin. Igyenes koncert Budapest. A New Level Empire, a Bagossy Brothers Company, a Margaret Island és az Irie Maffia lép fel a Szabadság napján, október 23-án a Millenárison rendezett koncerten. A szabadság fogalmát a szervezők szerint talán a zenén keresztül a legegyszerűbb kifejezni, mert kötöttségektől mentesen átélhető a hangulat, amit a szabadság, vagy éppen annak hiánya okoz. Idén a Szabadságkoncert 1956 elnevezésű rendezvény hat órán keresztül, négy zenekar közreműködésével kínálja a felhőtlen szórakozást. Délután öttől a New Level Empire lép színpadra, majd a Bagossy Brothers Company, este nyolctól a Margaret Island, végül fél tíztől az Irie Maffia. A koncert mindenki számára ingyenes, ám regisztrációhoz kötött, a jegyeket pedig több jegyirodában is átvehetik az érdeklődők. Az ünnepi koncerteket a magyar közszolgálati televízió rögzíti. Az Irie Maffia zenekar egy órás műsorát az M2 Petőfi TV nézői október 28-án láthatják. (MTI) Gazdagok és boldogtalanok (Képarchívum)
