Új Szó, 2017. október (70. évfolyam, 226-251. szám)
2017-10-14 / 237. szám, szombat
m SZALON 2017. OKTOBER 14. www.ujszo.com Aztán nagyon rossz évet produkáltam, és vissza akartak tenni NB Ill-ba, hogy kicsit összeszedjem magam. Én pedig a huszonnégy évesek minden magabiztosságával inkább azonnal abbahagytam. Azóta nem nyúltam a síphoz. Ahogy mondtam is, a döntés az döntés. Ezer dolgot lehetett volna mérlegelni, hogy mit kezdek az életemmel, ehhez képest egy telefonbeszélgetés során eldöntöttem, hogy befejezem. Azok után, hogy az embernek a pályákon közvetlen közelről üvöltik a pofájába, hogy mit gondolnak róla, újságíróként már nem érhette meglepetés. Nem, sőt, csodálkozom, amikor egy kolléga vagy ismerős a sértegető kommenteken szörnyülködik. Engem ez abszolút mértékben hidegen hagy, számomra nincs súlyuk ezeknek a szavaknak, mert a szocializációm nagy részében azt hallgattam, hogy elmebeteg, buta, vak, hülye vagyok. Ezek után ezek a szavak kicsit jelentésnélkülivé válnak. A mindennapi lapzárta adrenalinja mennyire ugyanaz, mint a kilencven perc adrenalinja? Valószínűleg kevés dologhoz kötődtem annyira eddigi életemben, mint a lapzártához meg a futballmeccsek döntési helyzeteihez. Az ember valahogy érzi az életében, hogy mit keres, mi az, ami életben tudja tartani, ha olyan életet akar élni, amilyet szeretne. Ilyen volt a játékvezetés, majd a print lap készítésének a hangulata is. De nagyon megszerettem az online közeget is. Más típusú a helyzet, de itt is meg lehet találni azokat a pillanatokat, amelyek ugyanolyan fontosak. Mert ez a munka nem a platformról szól, hanem az újságírásról, a szövegről, hogy az emberekhez eljuttassuk ezt a szöveget. A napokban volt egy éve, hogy a Népszabadságot bezárták. A telefonja háttérképén egymásra pakolt Népszabadságok vannak... Túl van már rajta? Túl lehet ezen lenni? Amin túl lehet, azon szerencsére már nagyon régen túl vagyok. Imádom a kollégáimat, a munkahelyemet, jó közegben dolgozom. Aztán van egy örökre feldolgozhatatlan része is, mert olyan nincs szerintem, hogy egy országban egy éjszaka alatt bezárják a legnagyobb politikai lapot. Ez a fejlett világban példádan. Ennek a brutalitása, aljassága, módszertana nem elfelejthető. A háttérképem pedig nagyon régóta ez, de sajnos tavaly óta szexibb, mint korábban. Az ember nem felejti el, hol lett, márpedig én ott lettem. Amikor befejeztem a játékvezetést, másnap kerültem a Népszabadsághoz gyakornoknak. Mindent ott tanultam, életformám és szenvedélyem volt az az újság. Felnövésem története a Népszabadság, és talán akkor váltam végleg felnőtté, amikor bezárták. Nem volt lehetőség arra, hogy az a csapat együtt maradjon? Arra, hogy a Népszabadság valamilyen formában továbbélhessen, semmilyen lehetőség nem volt. A gyilkosság lényege az, hogy ne éljen tovább az, akit megölnek, és ez egy körültekintő gyilkosság volt. Az világos volt, hogy olyan infrastruktúra, olyan finanszírozási háttér nem teremthető meg, amely egy hasonló újságot képes fenntartani. Ez Orbán Viktor Magyarországa, és egy olyan ország, ahol nagyon kevesen fizetnek a tartalomért, ahol az újságírók megbecsültsége a legalacsonyabbak közt van a társadalom körében. Szlovákiában volt egy részleteiben hasonló helyzet, amikor a Petit Pressbe belépett a Penta, és a SME szerkesztőségéből sok újságíró távozott, akik megalapították a Denník N-t. Beszélgettünk velük, és ez egy tök jó modell, volt is pillanat, amikor elábrándoztam azon, hogy ez lehetne a megoldás. De a feltétel- rendszer nagyon különbözik. Robert Fico nem Orbán Viktor, Szlovákia sem Magyarország, bármennyi is a hasonlóság közöttük. Nagy a különbség abban is, milyen a magánbefektetők viszonya a hatalommal szemben, másrészt esetünkben a vég pillanata is lehetetlenné tette a folytatás lehetőségét. A SME-ből önkéntesen távoztak az emberek, az lépett ki, aki ki akart, és aki vállalta annak a kockázatát is, hogy akár nem lesz később munkája. Mindenki magáért vállalt felelősséget. Nálunk volt egy halálpillanat, így az embereknek egymás iránt is volt felelősségük. Mindenki elvesztette a munkáját, olyan emberek, akiknek a komplett életük benne volt ebben az újságban. Azóta is azt gondolom, helyes volt, hogy addig együtt maradtunk, amíg nem volt garantálva, hogy ha már méltatlanul végezték ki az újságot, legalább mindenki méltó módon megkapja, ami jár neki a munkában töltött évek, évtizedek után. Ez így volt helyes. Addigra viszont eltelt néhány hónap, a felháborodás is kisebb lett, még a közösségi finanszírozásra is sokkal kisebb lett volna az esély, sok kollégának pedig már létszükséglet volt, hogy minél előbb újra munkába álljon. Bonyolult volt a képlet, sokkal bonyolultabb, mint amit mi képesek lettünk volna megoldani. Ez jelentheti a mi képességeink E T Ő ÉTER gátját, de illusztrálhatja a jelenlegi Magyarország állapotát is. Milyennek látja a sajtószabadság helyzetét Magyarországon? Rémisztőnek látom, de nyilván nagy a személyes érintettségem is. Azt szoktam mondani, hogy a sajtó abban az értelemben szabad, hogy mindenki leírhatja, amit gondol, és ezért nem zárják börtönbe. De én ennél szeretem szélesebben értelmezni a sajtó- szabadságot, ugyanis éppen azt a feltételrendszert igyekeznek tönkretenni, amely lehetővé teszi, hogy a sajtó el is végezze a munkáját, a hatalom ellenőrzését. A nagy szerkesztőségek, mint a Népszabadság vagy az Origó, hogy beszéljünk a halottakról, képesek azt a feltételrendszert garantálni, amelyből kijöhetnek a hatalom ellenőrzésére alkalmas sztorik. Nagyon sok nagyon jó képességű újságíró kell ahhoz, hogy őket megfelelően lehessen rotálni, s a napi munkájuk mellett legyen idejük oknyomozásra is. Kellenek jogászok, kell az intézményi háttér, amelyben tízen tudunk gondolkodni egy helyzet megoldásán. A nagy hajók elsüllyesztése éppen ezért sokkal többet árt a demokráciának, mint az elsőre tűnik. Ezen felül pedig a megyei lapok bekebelezése, a totális központosítás, az állami média elképesztő szintre butítása is jól mutatja, milyen a helyzet. Attól ftiggedenül, hogy a legnézettebb tévék és a legolvasottabb újságok és portálok között még mindig vannak kormánytól független médiumok, az RTL Klubtól kezdve a HVG-n át a 24.hu-ig. Nem arról van szó, hogy Magyarország Észak-Korea szintjére süllyedt volna, ám a tendencia rémisztő, és az is, milyen sokan, milyen szolgalelkűen vesznek részt ebben. Don Quijoténak érzi kicsit magát? Dehogyis, ez nem szélmalom- harc, ahogy hősiesség sincs benne. Most, ahogy itt beszélgetünk, nincsenek körülöttünk félelmetes, zakós emberek, és ha megjelenik ez az interjú, nem jön el értem egy sötétített üvegű autó, hogy kihallgatásra vigyen. Nem kell sötétebbre festeni a helyzetet, mint amilyen. Az újságíróknak az a feladatuk, hogy végezzék a munkájukat, ez nem lehetede- nült el egyelőre Magyar- országon. Igaz, mind nehezebb. Minden nap arra törekednek, hogy megnehezítsék az adatokhoz való hozzáférést, kormánypárti politikusok nem állnak szóba ellenzékinek tartott, amúgy a munkájukat végző fuggeden médiatermékek képviselőivel. Sorolhatnánk a problémákat, de újságot írni még lehet, hiszen látjuk, milyen történeteket bányásznak ki a kollégák. A helyzet nem jó, a helyzet egyre rosszabb, de szó sincs arról, hogy az újságíróknak kapualjról kapualjra osonva kellene bujkálniuk, hogy túléljék az elnyomást. Csak csináljuk, amiben hiszünk, és szerencsére az emberek kíváncsiak erre. BődTitanilla F P TRIANON 1920 Június 4. Erdélyi magyarok, fárasszuk a világot! Az erdélyi és felvidéki magyarok története azért is olyan nehezen érthető külföldön, mert fennmaradástörténetében is eltér a többi európai kisebbségtől. L assan hat éve élek újra külföldön, a megállíthatatlan Brüsszelben. S mint minden más emigrált erdélyi magyarnak, az életem egyik mindennapi kihívása az identitásom elmagyarázása. Nekik természetes, hogy románnak néznek, nekem meg természetes, hogy magyarnak érzem magam. Maroknyiam ha tudják az erdélyi vagy a felvidéki magyarok sajátos helyzetének a részleteit - azok közül is, akik esetében talán munkájuk miatt ez fontos lenne. Alapfogalmakkal kell kezdeni minden beszélgetést, népességszámokkal, határokkal, térképpel, XX. századi történelemmel. Ha egyáltalán van értelme. Sokszor inkább megelégszem annyival, hogy magyar. Egyszerű, údevelem igazolja. Sorban a figyelemért Sem Európát, sem Amerikát, sem az ENSZ-t, sem a nemzetközi think-tankeket, sem a nemzetközi médiát, sem senki mást, aki fontos lenne odakint, nem igazán érdeklik a romániai magyarok kisebbségi jogai vagy területi autonómiaigénye. Miért is érdekelné őket egy olyan világban, ahol halmozottan súlyosabb problémák tucatjaival kell naponta foglalkozni? Nézzünk rá Erdélyre a Google Maps gyönyörű térképén. Majd zoomoljunk ki Erdélyből az egérrel. Csak az ezer kilométeres környezetünkben ott találjuk a koszovói szerbek és a macedóniai albánok megoldadan, a konfliktus újra kirobbanásával fenyegető helyzetét vagy a szektariánus vonalak mentén széteső Bosznia-Hercegovina életképtelenségét. Ha nagyítunk még 500 kilométert, máris belebodunk a ciprusi és a donbasszi fagyott konfliktusokba, amelyek nem helyi kis problémák, hanem súlyos geopolitikai konfliktusok elemei. Ha még ráteszünk 500 kilométert, még ezeknél is súlyosabb kisebbségi/ 79 A mi ügyeink nekünk a legfontosabbak, de senki másnak nem azok, s nem is lesznek. vallási konfliktuszónákig érünk, a Dél-Kaukázus lezáradan viszályaitól az állandóan forró izraeli-palesztin konfliktuson át a szíriai és iraki háborúkig. Ezek mellett a mi dolgaink semmiségek. Multipoláris világunk nemzetközi jogon alapuló konfliktusmegoldó rendszere képtelen kezelni olyan problémákat, amelyek következtében tíz- vagy százezrek haltak meg az utóbbi években, s millióknak kellett menekülniük. Több mint kétséges, hogy bárkinek Nyugaton, Keleten, Brüsszelben, Washingtonban, Géniben, Pe- kingben van ideje, energiája olyan problémákat kezelni, hogy lesz-e kétnyelvű tábla egy külvárosi iskolában, vagy hogy melyik zászlót tehetjük ki a községházára, s melyiket nem. Mi ezeknek az ügyeknek a regionális vagy geopolitikai veszélyfaktoruk? Semmi. Jelentéktelenség - átok vagy szerencse? Mostanság nem szeretnénk címoldalon szerepelni. Félreértés ne essék, csöppet sem áll szándékomban lekicsinyíteni erdélyi kisebbségjogi ügyeinket. Rövid erdélyi magyar szakértői/politikai karrierem során magam is dolgoztam nyelvi jogi pereken, küzdöttem kisebbségi jogokért offline és online, írtam és felszólaltam románul és magyarul. De pár éve újra megadatott a lehetőség, hogy kívülről szemléljem kis erdélyi világunkat, és tisztábban lássam azt a nemzetközi valóságot, amibe be vagyunk ágyazódva. A mi ügyeink nekünk a legfontosabbak, de senki másnak nem azok, s nem is lesznek, s nem is várhatjuk el, hogy azok legyenek. Mi sem kelünk és fekszünk azzal, hogy milyen hasonló gondjaik vannak másoknak Európa vagy a világ másik végén. Néhány éve divatos az Európai Unión számon kérni a kisebbsé- gijog-alkotás hiányát. De félek, hogy ez előkészített csalódás. Az uniós intézményeknek a tagállamok soha nem adtak jogalkotási hatalmat kisebbségi jogok területén. S ez nem véleden. Nem akartak. Legutóbb éppen Magyar- ország próbálta meg bevinni a kisebbségi jogokat hatáskörként az utolsó alapszerződés-módosításkor, a későbbi lisszaboni szerződés nagy részét adó alkotmányszerződés írásakor, még 2003-ban. Ehhez kevés szövetségest talált a tagállamok között, de legalább ugyanannyi ellenzőt. Kisebb kompromisszumként végül az EU alapértékei közé (és nem jogkörei közé! - a különbség nagyon fontos) bekerültek a kisebbségi jogok - definiáladan formában. Nagyon sok más szempontból ugyanakkor a brüsszeli lobbizás elengedheteden egy olyan kisebbségi közösség számára, mint mi vagyunk Az unió olyan jogi és politikai környezetet teremt, ahol a nemzeti vonalon elért jogokat érvényesíteni lehet fuggeden bíróságon, s olyan gazdaságit, ahol
