Új Szó, 2017. október (70. évfolyam, 226-251. szám)

2017-10-14 / 237. szám, szombat

www.ujszo.com SZALON 2017. OKTOBER 14. M Erdélyi népviselet korabeli képeslapon a szabad tőkeáramlás és az uni­ós pénzből folytatott fejlesztések munkahelyeket teremtenek (a jó fizetés az elvándorlás egyeden ha­tékony megakadályozója). Ezenkívül az EU olyan kulturális tér, ahol az (anyanyelvi) kultúra, tudomány és média szabad áram­lása alapjaiban segíti a kisebbségi kulturális környezet megélését. To­vábbá egy kisebbségi magyarnak is pontosan olyan fontos a szabad utazás, a biztonságos étel, a mű­ködő fogyasztóvédelem, az élhető környezet, az energiabiztonság, a közös külkereskedelmi védelem vagy a klímaváltozás elleni küzde­lem. Na meg a béke. Ahogy egy közismert uniós politikus mond­ta egyszer: ha kételkednél az EU szükségességében, látogass meg egy katonai temetőt. Van épp elég azokból Erdélyben is. Magányosan a nagyok ligájában Egyébként a kisebbségi jogok Eu­rópa-szintű kezelése - legalábbis úgy, ahogy mi képzeljük - egyre hangsúlyosabban „magyar üggyé” válik. Alapvetően két csoportra lehet osztani az európai kisebbségeket: azokra, amelyek vannak akkora lét­számúak, hogy kérhemek valamiféle kollektív önrendelkezési jogot (álta­lában legalább százezres, de olykor milliós nagyságrendűek), s azokra, amelyek méretük, arányuk miatt nem törekedhetnek többre, mint a puszta fennmaradást biztosító okta­tási, kulturális jogokra. Mi, erdélyi magyarok az 1,3 milliós észtországnyi lakossággal nyilván az előbbi ligába tartozunk, a „na­gyok” közé. A problémánk csupán az, hogy a nagyok ligájában játszók- legalábbis az EU-n belül - egy­től egyik elértek már valamifajta autonómiát, akár félállamiságot- a romániai, szlovákiai magyarok és a bulgáriai törökök kivételével. Vannak köztük olyanok, kik több­nyire megelégednek az elért auto­nómiaberendezkedéssel (például a dél-tiroliak, baszkok, finnországi svédek, walesiek), és vannak olya­nok, akiknek már nem a területi autonómia a tét, hanem akár a függetlenség vagy legalábbis egy erősen föderalizált állam (például katalánok, skótok, flamandok). Abban a helyzetben, amelyben mi itt hárman vagyunk - nagy lélek­számú kisebbségek területi auto­nómia nélkül -, más senki sincs az EU-ban, csak mi. Nem csoda hát, hogy Brüsszelben vagy akadémiai körökben is egyre magányosabbak vagyunk ezzel a harcunkkal. Sorra tartjuk az autonomista konferen­ciákat, előadásokat, sorozatban adjuk ki az (angol nyelvű) gyűjté­seket Európa és a világ kisebbségi autonómiáiról, felszólalnak kép­viselőink mindenféle fórumokon az EP-től az ENSZ kisebbségi és emberjogi fórumaiig. De vállvere- getésen s a nálunk sokkal előbbre lévők támogató beszédein túl vajmi kevés visszacsatolás van. Hogy miért? Mert egyfelől kit érdekel, van elég nagyobb baj (lásd feljebb a Google-térképről szóló részt). Másfelől - és itt ez a kulcs - kivétel nélkül mind­egyik autonómiaberendezkedést, szuverenitásmegosztást a kisebb­ségek a gazdaállammal együtt dolgozták ki, az otthoni politikai harcmezőn (ki könnyebben, ki ne­hezebben). A nemzetközi közösség nem tud ebben segíteni, s amíg nem lesz nagyon nagy balhé, álta­lában nem is akar, legalábbis Veszt- fália óta. Továbbá az sem segít, hogy - tu­datos vagy nem tudatos manipu­lációval — autonómiatörekvésün­ket mostanság többen biztonsági problémának állítják be. Egyre gyakrabban olvashatunk ilyen cik­keket nemzetközi think-tankek anyagai között, nem ritkán román elemzőktől (lásd például Romania „Must Confront Hungarian Natio­nalist Demands” - Balkan Insight, 2017. július 12.). Sajnos nincs nehéz dolguk össze­rakni a kommunikációs csavart, hisz az összes erdélyi magyar párt közeli viszonyt ápol a nyugati kö­rökben illiberálisnak és oroszpár­tinak tekintett jelenlegi magyar kormánypárttal, kormánnyal. A logika egyszerű és hatékony: Or­bán Putyin barátja, az erdélyi ma­gyarok Orbán szatellitjei, ráadásul az euroadanti szövetség egyik leg­fontosabb keleti bázisországának közepén: Romániában, nem is olyan messze Transznyisztriától vagy a Donbassztól. Románia stabilitása a NATO-nak kulcskérdés, az oroszokkal szim­patizáló magyar kormány romá­niai szatellitjei így akár biztonsági problémát is jelenthetnek - mond­ják. Románia a délkeleti bástya, ahhoz nem nyúlunk, stabilitása kulcs. Mostanság egy csónakban lenni ezzel a magyar kormánnyal - ledolgozhatadan hátrány nem­zetközi körökben. A valóságban az erdélyi magya­rok nyilván nem szeparatisták, és nem is oroszpártiak. Éppolyan nyugatorientáltak vagyunk, mint a magyarországi magyarok, s épp­úgy nincsenek jó emlékeink az oroszokról, mint a pestieknek. De ki tudja ezt „odakint”? A nyugatí elemzők, döntéshozók nem ol­vasnak erdélyi magyar sajtót, nem létezik angol nyelvű erdélyi magyar média, nincsenek erdélyi magyar elemzők nyugati think-tankeknél, nincsenek a közösségnek angolul kitűnően artikuláló, diplomáciai körökben jártas külpolitikusai. Nincsenek sem politikai, sem másféle sztárjaink, nincsenek nem­zetközi arcaink. Ki a legismertebb erdélyi magyar a világon? Ki a han­gunk, ki a követünk? Senki. Történeti baleset Az erdélyi és felvidéki magya­rok története azért is olyan ne­hezen érthető külföldön, mert fennmaradástörténetében is eltér a többi európai kisebbségtől. Az 1945 utáni Európa képébe nem illünk, mert rajtunk kívül majd’ minden népesebb számú kisebb­ség helyzetét „megoldották” a nagyhatalmak, néhol már az I., de többnyire a II. világháború után. A görögök s törökök még az I. világ­háborút követően lefolytattak egy tragikus, de stabilizálódási szem­pontból „eredményes”, masszív lakosságcserét. A hárommillió csehországi szudéta- német, illetve a határeltolás miatt hét-nyolcmilliósra duzzadt len­gyelországi német populációt ki­telepítették a II. világháború után. Ugyanez lett a sorsuk az ugyancsak nagyszámú magyarországi, jugo­szláviai és balti német csoportok­nak (Königsberget beleértve). Ju­goszláviát íoderalizálták, minden népnek lett autonóm köztársasága vagy autonóm területe, ahol ápol­hatta identitását (igaz, negyvenöt év múlva kiderült, hogy ez a rende­zés nem volt éppen sikeres). A Trieszti Szabadállamot elosz­tották az olaszok s a jugoszlávok, Dél-Tirolnak autonómiát adtak, a lengyelek s az ukránok közé húztak egy többé-kevésbé igaz­ságos határt, a litvánoknak „visz- szaadták” Vilniust és így tovább. S míg az erdélyi magyarok úgy egyharmadának jutott az elején nominális autonómia (Magyar Autonóm Tartomány Székelyföl- dön, az 1950-es években), azt az első adandó alkalommal törölte a bukaresti kormány. Ha a teljes képet nézzünk tehát - s ennek a cikknek ez a célja -, mi, erdélyi magyarok tulajdonképpen történelmi baleset vagyunk. Ne­Jf Mindegyik autonómia­berendezkedést, szuverenitásmegosztást a kisebbségek a gazdaállammal együtt dolgozták ki, az otthoni politikai harcmezön. künk nem kéne már létezni. A szov­jeteknek hasznosak voltunk, hisz az erdélyi kártyával lehetett sakkban tartani Románia besszarábiai igé­nyeit. Mert ha a szovjeteknek akkor érdekükben állt volna minket átten­ni a határon, semmi sem állíthatta volna meg őket. A hatalma meglett volna Sztálinnak még egy etnikai csoport száműzetéséhez. Ugyan ki szólhatott volna bele? Csehszlovákia és Románia meg biztosan partner lett volna ebben. Persze sok víz lefolyt azóta a Mold­ván, a Dunán s a Dámbovitán, s ma már szerencsére ilyesfajta kitelepí­tés teljesen elképzelheteden (igen, erre is jó az EU). Itt „rekedtünk” hát, s nincs más választásunk, mint „megszeretni” egymást a románok­A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom felvonulása 2007-ben (Fotók: képarchívum) kal s szlovákokkal, s közösen eltün­tetni a határok emlékét is ebben a közösen épített Európában. Kivétel, nem szabály Am az egyedi helyzet miatt iden­titásunk lényegében megmagya- rázhatadan egy nem magyarnak. S néha még egy magyarnak is. Más, „határokon átívelő kulturális nemzet” nem létezik Európában, de a világon sem sok. Talán 1945 előtt mondhattak volna hason­lót magukról több kelet-európai országban a zsidók, s ma esedeg mondhatnak magukról hasonlót a kurdok (bár úgy néz ki, lassan legalább nekik is lesz anyaállamuk Észak-Irakban). De más rajtunk kívül ilyen, „hét údevéllel egy nemzet vagyunk” elmélettel nem mer kiállni a nemzeti identitások vásárán. Merthogy mindenhol máshol az emberek fejében az útlevél nemze­tet jelent („Nationality”). Jogosan. Hisz itt mi vagyunk a kivétel, nem' a szabály. Igaz, a kettős állampol­gársággal legalább ezt könnyű lett megértetni: mindkét údevél meg­van, magyar is, meg román is. Ezt értik, két údeveles emberekkel tele a világ. De enélkül identitásunkat nem értik. Már nem csodálkozom, ha azt kér­dik, hogy „mikor költöztél Romá­niába”, hisz nem sok olyan kisebb­ség van, amelynek tagja olyat képes állítani magáról, hogy ő x országból jött, de ő nem x, hanem igazából y, úgy, hogy y a szomszédos ország. Máshol ez így csak átköltözéssel lehetséges. Mondom nekik, hogy én nem költöztem sose Romániá­ba. Ott születtem s éltem le az első huszon-akárhány évemet. Ott szü­letett minden ismert felmenőm. Például az üknagyapám is, aki még osztrák-magyar údevelet mutatott fel az Ellis Island-i immigrádós hivatalnoknak, amikor leszállt a gőzösről a múlt századfordulón. De miután visszajött Amerikából, rövid időn belül román állampol­gár lett, Erdély elcsatolásával. A fia, dédnagyapám, előbb magyar állampolgárként a magyar hadse­regben harcolt a románok ellen az I. világháborúban, majd huszonkét év múlva, a II. világháborúban őt s a fiát, a már román állampolgárnak született nagyapámat, a front mögé hurcolták munkatáborba, hogy a magyarok elleni harcot segítse (akarták vagy sem). Épp ezekben az években meg a másik nagyapámnak, aki ugyan­csak román állampolgárnak szü­letett, volt egy ideig alkalma újra magyar állampolgár lenni a vissza­csatolt Észak-Erdélyben, mielőtt aztán megint román lett. Ezután i$ . mindenki román állampolgárnak született, szüleim is, én is, mégis magyaroknak éreztük magunkat, s érezzük ma is. Ja, és jövőre lesz száz éve, hogy sikeresen összezavarunk minden külföldi ismerősünket az identitásunkkal. Ilyen állat nincs, mondogatják beszélgetőpartnereim, teljesen lefá­radva a gyorstalpaló családtörténet­től. Pedig van. Vagyunk, így törté­nelmi balesetként, ottfelejtve, egy ismeretien nagy ligás kisebbség, magányosan a félutas autonomista harcával s a megértheteden identi­tásával. Ha nem léteznénk, ki kéne minket találni. Persze minek, csak fárasztanánk a világot. Czika Tihamér A cikk az Elet és Irodalom 2017. szeptember 8-i számában jelent meg. Közlés a szerkesztőség engedélyével.

Next

/
Thumbnails
Contents