Új Szó, 2017. október (70. évfolyam, 226-251. szám)
2017-10-14 / 237. szám, szombat
Kit érdekel ma a kisebbségi magyarok ügye? Czika Tihamér cikke 18-19. oldal 2017. október 14., szombat, 11. évfolyam, 41. szám „Újságot írni nem lehetetlen, de egyre nehezebb” A játékvezetés és az újságírás is képes drogként hatni: aki egyszer rákap az azonnali döntések, illetve a mindennapi lapzárták adrenalinjára, az újra és újra át akarja élni. Pető Péterrel, a Népszabadság egykori főszerkesztő-helyettesével, volt NB Il-es játékvezetővel, a 24.hu felelős szerkesztőjével Leshatár című könyvéről, a játékvezetés lélektani dilemmáiról, a Népszabadság kivégzéséről és a magyar sajtó helyzetéről is beszélgettünk. S okan írtak már fut- ballkönyvet, de tavasz- szal megjelent kötete, a Leshatár egészen egyedi abban, hogy a főhőse egy játékvezető. Pedig általában még az ellenféllel szemben is több empátiát érez a drukker, mint a bíróval szemben... Magam is játékvezető voltam, ezért adta magát ez a nézőpont, amit egészen különlegesnek gondoltam. Nyilván sok minden, ami ebben a könyvben megjelenik, meccs közben nem fut át a játékvezető fején, csak évekkel később jön rá, milyen egyedi helyzet az, amikor valaki egy olyan közegben működik, ahol az égvilágon senki nem szimpatizál vele a két partjelzőjén kívül. Ön hogyan lett játékvezető? Édesapám kiszúrt egy hirdetést a Heves megyei hírlapban 2000-ben, én pedig azt gondoltam, milyen jó lenne megtanulni a szabályokat, így kezdődött, és ha az ember egyszer kipróbálja, jön a droghatás, és akkor már elszakadni nehéz. A könyvben is sokszor előjön, hogy a játékvezetői lét egyik jellemző jegye, hogy az ember nagyon gyorsan és visszavonhatatlanul dönt, s idegesíti, ha valaki habozik. Ezt saját magán is tapasztalta? Ezen a szöveg írása kapcsán sokat gondolkoztam, és utólag visszanézve azt látom, valóban hiányoztak a nagy vívódások az életemből. Ez tényleg összefügghet azzal, hogy egyszerűen máshogy van kondicionálva az ember, úgy nő fel, hogy minden pillanatban döntenie kell, belefúj-e a sípba, vagy nem fúj bele. Az a lehetőség nincs ott, hogy átgondoljuk, bizonytalankodjunk. Mennyire tartalmaz önéletrajzi elemeket a könyv? Mennyi benne a kitalált történet, és mennyi a ténylegesen megtörtént sztori? Ez egy fikció, nem én vagyok a főhős, de a főszereplő a lehetséges Pető Péterek egyike. Alakulhatott volna máshogy az életem, és a kiindulópont, hogy egy fiatalember egy vidéki városban Eszakkelet- Magyarországon elkezd egy utat, illeszkedik az én életemre. A szöveg nem is nagyon törekedik arra, hogy izolálja a történetet tőlem. A mikrotörténetekben van olyan, amelynek tanúja voltam, és olyan is, amelyeket elmesélésből ismertem, de nem pontosan ebben a formában. Ezek a mikrotörténetek sokszor nyomasztóak, lehangolóak, viszont egy tehetséges falusi játékos történetét két verzióban is olvashatjuk - az egyik keserű, kissé cinikus, a másik optimista, happy enddel végződő sztori. Mennyire lehet reális kitörési lehetőség a futball ezekben a régiókban? Szeretjük elképzelni, hogy a futball egy kitörési lehetőség. A kettős elmesélésnek annyi a célja, hogy felvillantsa a reményt, talán valóban lehet ez kitörési lehetőség. A könyv alapvetően a vereségről, a bukásról szól, nem engedi meg a reményt. Hiszen leheteden a kitörés ezekből a régiókból. így is zárul a könyv, mindannyian elbukunk. Talán ez az egy olyan helyzet volt, amikor úgy éreztem, fel lehet villantani a reményt. Mert amikor már ez sincs, akkor nem is érdemes reggel felkelni. Lehet, hogy csak tízezerből egynek lesz meg a lehetősége, hogy jó legyen a vége, de ezért még talán érdemes csinálni. A fociról, a játékvezetésről vagy az északkelet-magyarországi elmaradott régiókról akart inkább írni? Vagy mindháromról egyszerre? Az biztos, hogy nem a fútballról akartam írni. A játékvezetés ettől nehezen elválasztható, de erről már inkább akartam írni, leginkább pedig egy világról, amelyhez nagyon kötődtem, és amelyet nyilván a fútballon keresztül ismertem meg. Ennek a világnak a lehetedenségét, elfeledettségét, magárahagyottsá- gát akartam elmesélni. Úgy gondoltam, ehhez nincs más eszközöm, mint a futball. Mennyire változtak meg a könyvben leírt falusi közösségek, van még futballélet ezeken a településeken? A határ másik oldalán, Rimaszombat környékén a járási bajnokságnak már csak egy osztálya van, annyi helyen megszűnt a csapat. Most már nem járok annyit futballmeccsre, nem ismerem annyira azt a közeget. Az biztos, hogy nagyon széttartó lett a dolog. Vannak helyek, ahol nincs már csapat, nincs pálya sem, és ahol egyszer vége van, elfogynak a gyerekek, ott nagyon nagy közösségi akarat kell ahhoz, hogy újraindulhasson a futballélet. A másik véglet viszont az, hogy a TAO-nak (a Társasági adó- kedvezmény sporttámogatási rendszere, melynek segítségével a cégek adókedvezmények mellett támogathatnak bizonyos sportágakat, a szerk. megj.) köszönhetően a fociba korábban nem látott mennyiségű pénz folyik. Ezért vannak olyan települések, ahol a legtrendibb mezekben, felújított modern öltözők előtt zajlik a játék. Nem vagyok biztos ennek a fenntarthatóságában, négy-öt év múlva lesz érdekes ezt megnézni. A kulcskérdés, hogy lesz-e elég gyerek. Odahordhatom én a világ pénzét, ha egy faluban nincs tizenegy gyerek, akkor nem lesz csapat. És ha az egyik faluból odaviszik őket, akkor máshonnan fognak hiányozni. Ezekben a régiókban a pénz nem oldja meg a futball problémáját. Nincs elég gyerek, nincs elég szülő, elmennek Angliába, Ausztriába vagy akár csak Nyugat-Magyarországra, így ezek a közösségek előbb-utóbb ösz- szeomlanak. A könyv főhőse egy nagyon becsületes, jószívű fiatalember, aki mindig arra törekszik, hogy igazságosan ítéljen, és a kollégái nagy része is ilyen. Valóban ilyenek a játékvezetők, és csak rágalom, amikor azt gondoljuk, hogy a mocskos bíró elcsalta a meccset? Ritka az olyan közösség, amelyben ilyen sűrűségben vannak becsületes emberek, mint a játékvezetők között. Ott nőttem fel, és a mai napig rengeteg jó barátom van ott, ezer szállal kötődöm a közösséghez. Ezek a srácok azért mennek oda, hogy jól vezessék a meccset. Nyilván van olyan, aki nem azt fújja, amit lát, tőlük mindannyian ki vagyunk készülve, de minden közösségben van olyan, aki nem felel meg morálisan a közösség elvárásainak. S azt is ki kell mondanunk, nem véleden az sem, hogy valaki egy bizonyos osztályban vezet. Ha valaki egész életében a megye Ill- ban vezet, akkor valószínűleg azért, mert azon a szinten képes eltalálni az ítéleteket. De ez érvényes a játékosoknál is: aki a harmadosztályban szerepel, az nem fog berúgni tíz szabadrúgásból tízet. Sokszor igazságtalan a játékvezető megítélése, de ez érthető, hiszen mindent ő dönt el. Valahol természetes, hogy mérges rá egyik vagy másik fél, vagy esetenként mindkettő. Az is egy speciális helyzet, amit nem is mindig könnyű feldolgozni, amikor egy bíró tökéletesen levezet egy meccset — mert akkor mi van? Nem csaphat a levegőbe, nem futhat ki a szurkolókhoz. Csak belül örülhet, hogy megfelelt a maga mércéjének. A játékvezetők közössége nagyon összetartó a könyvben, és nyilván ilyen a valóságban is. Ez ebből a felfokozott egymásrautaltságból fiikad? Ők tényleg csak egymásra számíthatnak egy adott területen, egy adott időszakban. Nincs segítség, nincs csere, nincs semmi. Ezek az emberek rendszeresen együtt töltik a hétvégéiket, együtt utaznak a meccsre, utána együtt utaznak haza... Ezek az élethelyzetek is ösz- szekovácsolják őket. A nők, lányok, anyák, barátnők csak mellékszereplőként tűnnek fel a Leshatárban, s több interjúban is elmondta, hogy a futball nagyon férfiközpontú világ. Mennyire lehet ide bejárása egy nőnek? Alapvetően férfiközpontúnak látom ezt a világot, és bizonyos szempontból könyörtelennek, ke- gyedennek. De hát minden szép világban van kegyedenség is, nem gondolom, hogy léteznek árnyalatok nélküli világok. Ez olyan szempontból hímsovén közeg, hogy még a kódok megfejtése is nehéz a kívülállók számára. A kívülállót nem csak nőre értem, hanem ha például egy haver, aki nem jár futballmeccsre, megérkezik a meccs utáni bográcsozáshoz, nem sokat ért abból, ami ott zajlik. Kapott reakciókat a volt játékvezető-társaktól a könyvre? Igen, többségükben pozitívakat, tetszett nekik. Ami érdekessége hogy a játékvezető-társakkal valószínűleg felületesebben beszélünk a könyvről, mint másokkal. A szöveg legérdekesebb dilemmáiról - a döntési helyzetek, a döntések magányossága, a morális kérdések, az igazság keresése a pályán, a kozmikus egyedüllét - nem beszéltünk, hogy tényleg így élik-e meg. Valószínűleg azért, mert ők annyira a komplett világot találják meg benne, hogy a lélektani dilemmákkal nem foglalkoznak. A könyvben szerepel néhány olyan történet is, ahol a játékvezetőnek mindenfélét kiabálnak, és ő csak nehezen, vagy nem is állja meg, hogy ne szóljon ki. Az ilyen helyzetek kezelését tanítják a játékvezető-képzésen? Az alapszabály az, hogy nem szólunk ki. Egy-két héten belül kiderül, hogy valaki el tudja-e viselni, amikor azt üvöltik rá, hogy kurva anyád, vagy nem. A valóság persze nyilván árnyalja a szabályt, mint minden szabályt. Van, amikor értelmesen szólnak hozzád, és tényleg el lehet magyarázni, hogy ez most miért les vagy épp nem les. És olyan is előfordul, hogy az ember elveszíti a fejét, mert annyira rosszindulatú, a legmélyebb emberi gonoszságról tanúbizonyságot tevő mondatokat hall. A szövegben ezt azzal példáztam, hogy azt kiabálják egy női játékvezetőnek: „Vetélj el!” Szerencsés az a játékvezető, akinek a karrierje során egyszer sem száll el az agya. Ön hány évig bíráskodott? 2000-ben kezdtem, és 2008 decemberében hagytam abba. Hu-4 szonnégy éves voltam, NB Il-es bíró. Előző évben bekerültem a Tálent keretbe, amely azokat a játékvezetőket tömörítette, akik az NB I-es keretért versenyeznek. (Folytatás a következő oldalon.) Ritka az olyan közösség amelyben ilyen sűrűségben vannak becsületes emberek, mint a játékvezetők között. Ezek a srácok azért mennek oda, hogy jól vezessék a meccset.
