Új Szó, 2017. október (70. évfolyam, 226-251. szám)
2017-10-12 / 235. szám, csütörtök
www.ujszo.com I 2017. október 12. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR I 7 Déjá vu A rendszer rendkívüli veszélyforrásként azonosította Kiskát embernek néha olyan érzése támad, hogy bizonyos, egymástól teljesen független dolgok fiira módon összefüggnek, mintha valamiféle megmagyarázhatatlan kölcsönhatás lenne ott, ahol erre látszólag semmi ok. Ilyesmi jut az ember eszébe az aktuális Kiska-ellenes hadjárat láttán, melynek újabb részletei látták napvilágot a napokban. (Igaz, a legújabb, földvásárlással kapcsolatos ügy még gyengébbnek tűnik az előző, adó- ügyeskedősnél.) Ám a történet egyre inkább kezd hasonlítani a Mečiar-Kováč harcra. Annál égetőbb ez az érzés, hogy az utóbbi hónapokban sorra jönnek elő nem is olyan távoli múltunk csontvázai, különböző események kapcsán: Michal Kováč halála, az Únos című film, a mečiari amnesztiák eltörlése, s legújabban a Mečiarról szóló dokumentumfilm, amely mától látható a mozikban. Mintha máig nem tudtuk volna megemészteni azt a rövid, de államiságunk számára any- nyira meghatározó időszakot, amit mečiarizmusnak hívnak. Már ha véget ért egyáltalán. Az utóbbi csaknem három évtized hazai történéseit szemlélve ugyanis felmerül az emberben, hogy az 1998-2006 közötti Dzurinda-, majd a rövid Radičová-éra inkább elhajlásnak tekinthető a rendszerben, melynek alappilléreit az alapító atya állította fel, s melyek kisebb módosulásokkal ugyan, de máig tartják magukat. Ennek a rendszernek egyik sajátossága, hogy az ellenfelet el kell lehetetleníteni. Ha kell, emberrablással, azzal, hogy nemzetárulónak, urambocsá' magyarbarátnak kiáltjuk ki, vagy ha ez már nem működik, elhitetjük róla, hogy csaló meg tolvaj. Kiska pedig valóban rendszeridegen, kívülről jött elem, minden jel szerint egyik oligarcha sem tartja a markában, s ráadásul nagyon népszerű. Nem csoda, hogy a rendszer rendkívüli veszélyforrásként azonosította, s ehhez méltón jár el vele. Persze, az „adóoptimalizációs” sztorival Kiska nagy segítséget adott az őt diszkreditálni akarók kezébe, nyilvánvaló, hogy a kampányköltségek elszámolása körül nem volt minden kóser. Csakhogy mindezzel együtt az államfőt messze nem lehet egy lapon említeni mondjuk a kormányfőnek otthon adó Baštemäkkal, vagy egy zsákba tenni a kormányzó politikai garnitúrával. Mert utóbbi erre hajaz, s próbálkozásai egyre át- látszóbbak és nyilvánvalóbbak. Csak nehogy az legyen a vége, hogy a fürdővízzel együtt a csecsemőt is kiöntik, azaz annyira felhúzzák Kiskát, hogy végül meggondolja magát, s mégis beszáll a pártpolitikába. Végül is ezzel csak a történelem ismétlődne, hiszen a Kováč- ellenes csörte is végül Mečiar bukásához segített hozzá. Lenyelni a Horthy-falatot FINTA MÁRK M indig őszinte szimpátiával viseltettem a szlovákiai reformátusok közössége iránt. Éveken át figyeltem a munkájukat kívülről - rengeteg dolgos, szorgos ember van köztük, akiknek nagyon sokat jelent a hit, és fontosnak tartják, hogy közösségbe kovácsolják a fiatalokat. Ez a munka pedig rendszerint beérik: a fiatalok aktívak, legyen szó akár önkéntes munkáról, szervezésről, vagy az elesettekkel, például a leszakadó roma közösségekkel való foglalkozásról. Épp ez a gyakorlatiasság, tettrekészség az, ami tetszik bennük. S ezért állok teljesen értetlenül az előtt, hogy olykor mindezt felülírva vannak egyes vezetőiknek olyan megnyilvánulásai, melyektől feláll a hátamon a szőr. Mert ültem már végig olyan református istentiszteletet, ahol a lelkész hihetetlenül mélyen és szépen beszélt a felebaráti szeretet természetéről, és pár éve olyat is, ahol egy másik lelkész - felülve az akkor épp aktuális migránsvonatra - a menekültek ellen ágált. Kifelé menet több gyülekezeti tag arcán is ugyanazt a döbbenetét véltem felfedezni, amely az enyémen is ülhetett. De furcsának találtam a Trianon-emlékoszlopot is a komáromi parókia épülete előtt - mert ugyan az általam ismert reformátusoknak fontos a magyarságuk megélése, de a történelmi traumák fetisizálása nagyon távol áll tőlük. S ezért tűnik furcsának az is, hogy most Hódosban az ottani lelki vezetők egy Horthy Miklósnak akarnak emléket állítani. Horthy Miklós államférfiúi megítélése minimum vegyes, de inkább negatív a történészek körében és a magyar társadalomban - még akkor is, ha lehántjuk róla a kommunizmus mindent felemésztő propagandája által ráhordott sárburkot. S ezt a „vegyest” csupa nagybetűvel kell érteni. Még a máskor a szélirány- és légyröpte-megmondásban oly határozott Orbán Viktor sem tudja lenyelni, de kiköpni sem a kormányzót. Nagyon fontos lenne, hogy tisztázzuk végre megítélését, az azonban valószínű, hogy nagyon sok víznek kell még lefolynia a Dunán, hogy legalább egy kicsit közeledjenek az álláspontok. Két dolog azonban biztos. Az egyik, hogy Horthy - lehetett bármekkora államférfi egyesek szerint - nem lépett fel a zsidók védelmében. Aláírta 1920-ban a numerus clausust, antiszemitának tartotta magát, jó zsidókról és rossz zsidókról beszélt, és 1944-ben nem lépett azonnal, legitimálva ezzel a deportálásokat. Csak akkor állította le azokat, amikor már csaknem félmillió embertársunk mögött bezárult Auschwitz-Birkenau kapuja. A másik biztos dolog pedig, hogy megítélésében mindez kulcsszerepet játszik, ezt nem lehet lehántani róla. A hodosi Horthy-szobor állíttatói persze másként vélekednek, ők református államférfiként akarnak róla megemlékezni. Ennek az érvnek azonban körülbelül olyan az érvényessége, mintha Kádár Jánosnak, a sakkjáték nagy mecénásának és szerelmesének akarnának szobrot állítani a sakkozók. Hiszen Csermanek elvtárs idejében, 1978-ban még sakkolimpiát is nyertek legjobbjaink, megelőzve a Szovjetuniót is: Egy történelmi személyiséget egyszerűen nem lehet csak jobb, vagy csak bal profilból szemlélni. Hatalmas problémákhoz és fejetlenséghez vezet, ha a történelem magyarázatának objektív felelősségét kivesszük a történészek kezéből, és az átlagember, ne adj isten az aktuálpolitika kezébe adjuk. A szelektív történelemmagyarázás jelenségének köszönhetjük például, hogy a Slota-féle SNS a közösségünk fején táncolhatott hosszú évekig. Részben ennek köszönhetjük Kotlebáék előretörését is. Ebbe a hibába nem szabad beleesnünk újra meg újra. Egy normális világban szobrot csak olyan ember érdemel, akit makulátlannak ítél meg a történelem. Horthy pedig messze nem ilyen ember volt. S jó lenne, ha a református vezetők is belátnák: az ilyen egyházidegen fetisizálás nagyon rossz hatással van azokra az eredményekre, amit a református közösségek tagjai verejtékes munkával elértek. Katalán csapdáról írnak a spanyol lapok Csapdaként értelmezi Carles Puigdemont katalán elnök kedd esti parlamenti beszédét több spanyol napilap. Az El País szerint az, ami elhangzott, egyoldalú függetlenségi nyilatkozat, amely még álcázott formájában is sérti a jogrend legmagasabb normáit. „Mindenkinek látnia kell, hogy a zavar, amelyet Puigdemont okozott, szerves része függetlenségi stratégiájának” - írta a lap, amely szerint a katalán elnök által felajánlott, közvetítők útján folytatott párbeszéd eredménye eleve elrendelt, csak a függetlenséghez vezethet. Az El País hasztalan erőfeszítésnek nevezte a közvetítés iránti igényt a nemzetközi közösség korábbi reakciójára hivatkozva. Megállapítása szerint ez újabb ultimátum a demokráciának. Az ABC a „szavak játékának” nevezte a katalán elnök által mondottakat, amely azonban kevéssé változtatja meg a szeparatista menetrendet. Az újság szerint az állam kötelessége, hogy ne fogadja el a zsarolást, ne fogadja el a közvetítést, és ne fogadjon el sem ma, sem soha egy intézményi puccs révén kierőszakolt egyoldalú függetlenségi nyilatkozatot. Az ABC hangsúlyozta: Puigdemont nem hátrált meg, csak saját agóniáját hosszabbítja meg hamis, méltatlan módon, és megpróbálja megszerezni a nemzetközi legitimitást, ami nem létezik, csak a téveszméiben. A La Vanguardia című katalán napilap megállapítása szerint amit Carles Puigdemont elért, az a bizonytalanság fenntartására. Ennek a katalán társadalom számára rettenetesen sok negatív következménye van. Keveset számított, hogy az EÜ elutasította az elszakadási folyamat támogatását, de még a katalán cégek menekülése is. Ugrás a semmibe A francia lapok szerint a katalán elnök azzal, hogy kikiáltotta, majd azonnal felfüggesztette a régió függetlenségét, azt szeretné, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon. Barcelona hosszabbításra játszik” - olvasható a francia Libération címlapján. A lap szerint a válást kimondták, de a hivatalossá tételét elhalasztották. Néhány hét maradt a legrosszabb elkerülésére. Bármilyen kompromisszum többet ér, mint a nacionalizmusok ostoba ütközete - vélte a lap, amely szerint Ka- talónia a semmibe készül ugrani. Egyrészt azért, mert senki nem tudja, hogy jelenleg a lakosság több mint fele tényleg szeretné-e a függetlenséget, másrészt azért, mert egy politikai döntést a következményei alapján kell megítélni. A katalán elszakadás Baszkföldön is identitási követelést váltana ki. Az pedig Spanyolország széteséséhez vezethet. Ez komolyan kívánatos? Végül pedig az európai szabályok szerint a független Katalóniának távoznia kellene az Európai Unióból. De tényleg ezt akaija? -írta a Libération. A Le Figaro szerint a függetlenségre még várni kell, Puigdemont megnyomta a pause gombot, és nem lépte át a Rubicont. A lap ellenzi Ka- talónia függetlenségét, mert a régiók Európája Európa halála lenne, amelynek már a nemzetek közösségeként is sok dolga akad. Saját maguk túszai A The Times szerint Madridnak mindenképpen el kell fogadnia Carles Puigdemont katalán elnök tárgyalási ajánlatát. A brit napilap szerint, ha Mariano Rajoy spanyol miniszterelnök kormánya a párbeszéd helyett közvetlen irányítása alá vonná Kata- lóniát, az az eddigi merev stratégia katasztrofális következményekkel fenyegető folytatása lenne. A The Times értékelése szerint ez a madridi stratégia okolható legalábbis részben a spanyol történelem utóbbi időszakának legsúlyosabb alkotmányos válságáért. A katalán elszakadás hívei foglyul ejtették saját parlamentjüket, és a függetlenség olyan változatának szolgálatába állították, amely Katalóniának és Spanyolországnak egyaránt fájdalmas lenne. Ezt a kisebbséget azonban Madrid rugalmatlansága nagyította fel a népszavazásra adott drákói válaszlépésekkel - áll a The Times írásában. A lap szerint Madrid túl hosszú ideig nem volt hajlandó foglalkozni a katalánok elégedetlenségével, abból kiindulva, hogy a közös gazdasági érdekek úgyis együtt tartják Spanyolországot, és ezt az elbizakodottságot csak növelte a törvény erejébe vetett vak hit. (MTI)
