Új Szó, 2017. szeptember (70. évfolyam, 202-225. szám)
2017-09-16 / 213. szám, szombat
www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2017. SZEPTEMBER 16. RIPORT í 1 Nem messze tőlük a mélykék víz verődött ütemesen a durva vulkanikus szikláknak. Ez már nem is földi világ volt. Ezen a szakaszon kezdődik a Királyok csapása, amely egy hosszú gyalogos ösvény. Levezet a parthoz, Kanaloa felé. A helyiek úgy tartják, hogy Pi’ilani király kezdte el építtetni, majd valamikor 1550 körül Kahekili király fejezte be. Csak királyok és a királyi futárok közlekedhettek rajta. A legnagyobb része mára eltűnt, ami megmaradt, azt felújították, járhatóvá tették. Magasan az Ulupalakua falu közelében elértük a sziget eme részének végét. Az út elfordult az óceántól, és a kifli formájú Molokini sziget felett egy gyönyörű naplemente fogadott bennünket. A mélyben kirajzolódott a part, Wailea és Kihei falucskák házaival. Mivel magasan a Haleakala tűzhányó falán jártunk, a parthoz nem tudtunk lemenni. A Kula nevű településig jutottunk, ahol a Haleakala és az úgynevezett Kráter utak találkoznak. Másnap ezeken kúsztunk fel a tűzhányó tetejére. A Kráter út a már említett Kula faluban kezdődik, ahol kb. 1 kilométeres magasságban elhagytuk az utolsó házakat. Szédítően kanyargós úton találtuk magunkat. Kisebb erdőséget, zöldellő hegyoldalon legelésző teheneket és lovakat mellőztünk el, majd elértük a felhőket és a gyorsan mozgó ködösséget, végül pedig kiértünk az indigókék ég alá. A nagyon kacskaringós úton volt néhány parkoló és pár ösvény, amelyeken gyalogosan is fel lehet jutni a csúcsra. Az utat követve az első parkolóig jutottunk el, kb. 3 kilométeres magasságban. A Haleakala tetején is van két nyilvános parkoló. Az egyik a kaldera szélén, a kilátó előtt van, az épületben egy információs központ és kis üzlet található. A kilátás az egykori tüzes kráterbe lélegzetállító, kúpok és megmerevedett lávafolyások lát- szódnak. Innen csapások vezemek a kalderán át le a tengerhez, vagy a magaslati kempinghelyekhez. A csapás vöröses marsbéli tájon, éles lyukacsos lávasziklákon át vezet, bele a hűvös, szeles időbe és egy nagyon kiszáradt természetbe. A másik kilátó 3055 méter magasan van, innen láthatóak a tudományos város csillagászati és katonai kupolái, de az utóbbiak miatt a belépés tilos. A kilátás lenyűgöző, látszik a felhőtenger és a tűzhányó másik oldala. Viszont a szél maró orkánná erősödik fel, megfuttatva azokat, akik fürdőruhában szálnak ki a kocsikból. Ilyen magasan még Hawaiion is kellemetlenül hideg van, kevesebb, mint 10 fok. Csak elszórtan látunk fucsomókat, ezüstkardokat, azaz ezüstszínű, hosszú levelű növényeket. Mintha valaki ezüsttel öntötte volna le őket. Akár 90 évig is elélnek, és csak egyszer virágoznak, utána lassan elpusztulnak. Még egyszer megtettük ezt az utat egy esti fotózás miatt. A csillagos eget itt nem zavarják az alacsony felhők, sem a város fényei. A fekete ég és a csillagtenger mintha ránk akart volna borulni. Fényképezés közben a vad széllökések ezernyi tűként böködtek bennünket, amit lehetett, mindent magunkra vettünk. A sziklák között neszezést és vinnyogó, morgó hangokat hallottunk. Valószínűleg a véledenül idetelepített mongúzok, avagy indiai menyétek lehetettek. Lent a sötét mélyben, a kis városok fényeit láttuk. Oda indultunk visz- sza, le a melegbe, a pálmafák közé. Méhes Ottó
