Új Szó, 2017. augusztus (70. évfolyam, 176-201. szám)
2017-08-26 / 198. szám, szombat
Lanczkor Gábor tárcája a Szalonban O N 2017. augusztus 26., szombat, 11. évfolyam, 34. szám 17. oldal „Minden döntés egy utazás Európa és Ázsia között” B ecsületgyilkosságok, prostituáltnak eladott lányok, végtelen szappanoperák, tüntetések, allegorikus szexuális felvilágosítás, Mimar Sinan mecsetjei, Erdogan bajusza, II. János Pál pápa merénylője - a lengyel Witold Szablowski nemrég megjelent riportkönyvében (Vrah z mesta marhúľ, Absynt) olvasmányos történetekből rajzolódik ki az a Törökország, amelyet a turisták nem ismerhemek. A szerzővel Törökországról, a riport műfajáról és egy különös időutazásról is beszélgettünk. Miért kezdett érdeklődni Törökország iránt? Politikatudományt tanultam, abban az időben, amikor a közép-európai államok éppen az EU-csada- kozásukról tárgyaltak. A kollégáim, barátaim mind a Nyugatra fókuszáltak, én azonban nem szeretem követni a tömeget. Törökországban már korábban is jártam, voltak ott barátaim. Eszembe jutott, hogy lesz egy rakás EU-szakértőnk, de senki nem foglalkozik Törökországgal, ami egyre fontosabbá válik. Abban az időben szó volt a törökök EU-csadakozásának lehetőségéről, ráadásul hosszú idő után ismét iszlamista kormány alakult. Szerettem volna Törökországba kerülni ösztöndíjasként, de ez még az Erasmus-korszak előtt volt, úgyhogy nem ment olyan egyszerűen. Találtam egy hetvenes évekbeli lengyel-török együttműködési megállapodást, amelyet ugyan már mindenki elfelejtett, de erre hivatkozva két éven át zaklattam őket, és végül megkaptam az ösztöndíjat. Másfél évet töltöttem Törökországban. Eleve azzal a tervvel utazott ki, hogy könyvet ír a tapasztalatairól, vagy csak később jött az ötlet? Diák voltam, de már korábban is írtam néhány cikket különböző lapokba, úgyhogy ezt Törökországban is folytattam. Arra azonban nem gondoltam, hogy egyszer ebből könyv lesz. Az ösztöndíjprogram nem sokat ért, az egyetemre nem nagyon jártam be. Rengeteg időm volt, sokat utaztam, általában V Amit Erdogan most csinál az már nem lenyűgöző, hanem undorító és elkeserítő. stoppal. Nagyon sokféle emberrel találkoztam így, egyszer a volt egyiptomi nagykövettel is összehozott a sors. Találkoztam gazdagokkal és szegényekkel, eszesekkel és együgyűekkel. Sok-sok sztorit hallottam. Hogyan találta meg a riportalanyait? Megszólaltat egy lányt, akit a saját testvére akart megölni, ám a férje végül megakadályozta a becsületgyilkosságot, de szóra bírta a II. János Pál pápa ellen merényletet tervező Mehmet Ali Agca családját is... Mindegyik eset más. Eltöltöttem néhány hetet Diyarbaki városában, ahol a becsületgyilkosságokról próbáltam többet megtudni. Egy civil szervezet által működtetett kávézóban írtam, az interjúkat is ott készítettem, az volt az irodám. Ez a szervezet az elnyomott nőket segíti, így sok olyan emberrel találkoztam ott, akik hozzá tudnak szólni a becsületgyilkosságok témájához. Sejtettem, hogy az ott dolgozó nőknek is lesz közük ehhez az ügyhöz. Az egyik takarítónővel minden nap beszélgettem egy kicsit, a férjét is megismertem. Hétköznapi dolgokról csevegtünk, de gondoltam, lehet itt még valami a háttérben. Megkérdezték, miről írok, megbeszéltük, hogy a becsületgyilkosságok hagyománya rettenetes szokás. És akkor elmesélték a történetüket. De ez két héttel azután történt, hogy minden nap váltottunk néhány szót. Így működik, ha van időd. Ha egy újságíró csak egy-két napra érkezik valahová, esélye sincs ilyen kapcsolatokat kialakítani. S mi volt a helyzet a merénylővel? Mehmet Ali Agca témája adta magát. Őt mindenki ismeri Lengyelországban, tudják, hogy ő az a fickó, aki meg akarta ölni a lengyel pápát. Úgy kerültem kapcsolatba a családjával és az ügyvédjével, hogy az egyik joghallgató ismerősöm, akit a kollégiumból ismertem, az ügyvédi kamarában dolgozott asz- szisztensként. Megtalálta Ali Agca ügyvédjének telefonszámát, és felhívta: „Demirbag úr, az ügyvédi kamatától hívok. Egy lengyel barátunk most Törökországban van, és szívesen beszélgetne önnel az egyik védencéről. Volna olyan kedves, és fogadná őt?” Más esetben soha nem egyezett volna bele egy interjúba, de ha egyszer az ügyvédi kamara hívta... Az elején leszögezte, húsz percünk van, de hat órán át beszélgettünk. Végül azt mondta, Ah Agca családja utoljára a nyolcvanas években adott interjút, de ha ő felhívja őket, akkor hajlandók lesznek találkozni velem. így született meg ez a riport. Mi sokkolta leginkább Törökországban? A becsületgyilkosságok. Főleg, ha tudatosítod, hogy ezek az emberek a nővéreiket, húgaikat, unoka- testvéreiket, lányaikat ölték meg, tehát olyasvalakiket, akikkel hosz- szú éveken át együtt éltek, akiket szerettek. De ezek az emberek nem szörnyetegek. A legegyszerűbb dolog elítélni őket, hiszen micsoda barbárság valakit megölni azért, mert küldött egy SMS-t egy fiúismerősének?! De ha mélyebbre ásol a témában, és elkezded kutami, miért tették, akkor rájössz, hogy a becsületgyilkosságokat csak a szegények követik el - olyan emberek, akik előtt nincs semmi perspektíva, semmi jövő, akiknek semmijük nincs, csak a becsületük. A könyvemben szereplő Abdullah feleségéről felröppent a pletyka, hogy megcsalhatta a férjét. A hagyomány értelmében meg kellett volna ölnie, vagy legalábbis meg kellett volna kérnie valamelyik IDŐUTAZÁS A KOMMUNIZMUSBA itold Szablowski a kommunizmus végének 25. évfordulója alkalmából érdekes projektbe fogott. Kibérelt egy kis lakást, amelyet a 80-as évek stílusában rendezett be, s a feleségével és a kislányával visszaköltözött a Lengyel Népköztársaságba. Korabeli ruhákat viseltek, csak olyan ételeket fogyasztottak, amit akkor is meg lehetett venni. Hogyan jött az ödet? A feleségemmel úgy gondoltuk, a 25. évforduló alkalmából ideje lenne valahogyan összegezni, mi minden változott. Ezért döntöttünk úgy, hogy egy kicsit visszatérünk a múltba. Összeszedtünk minden létező dolgot a nyolcvanas évekből, szereztünk egy akkori autót, felkutattunk régi ruhákat, bajuszt növesztettem, vendéghajat hordtam... Hat hónapon át internet és mobiltelefonok nélkül éltünk, megpróbáltuk újra felépíteni azt a világot, amelyet gyerekkorunkban ismertünk. A lakásban megteremthették a korabeli hangulatot, de mit csináltak az utcán? Ott mindenki a 21. századi szabályok szerint viselkedett... Ez volt a legnehezebb. Sokkal nehezebb, mint hittem. Például minden ember finomabbnál finomabb ételeket evett körülöttünk, mi meg a régimódi kajákat ettük. Mindenki más szórakozni járt, mi viszont nem, mert a kommunizmus alatt, legalábbis Lengyelországban, mindenki otthon találkozott a barátaival. Még egyszer nem vágnék bele, de egyszer az életben mindenki kipróbálhat egy ilyen kísérletet. Mire jutottak a kísérlet végén? A tapasztalatainkból írtunk egy könyvet, amiben leszögeztük, hogy összességében az élet most sokkal jobb, de a társasági élet, az emberi kapcsolatok válságban vannak. Lehet, hogy a rendszerváltás miatt, lehet, hogy az új technológiák miatt, de az is lehet, hogy mind a két dolog közrejátszott ebben. Ön szerint a régi rendszer jobban kedvezett az emberi kapcsolatoknak? Egy elnyomó rendszerben jobban kifejlődnek a társas kapcsolatok.
