Új Szó, 2017. augusztus (70. évfolyam, 176-201. szám)
2017-08-26 / 198. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON ■ 2017. AUGUSZTUS 26. 3 i unokatestvérét, hogy ölje meg a nőt. Am Abdullah ezt nem tette meg, és abban a pillanatban láthatatlanná vált a falubeliek számára. Senki nem fogadta a köszönését. Ha elment a teaházba, nem szolgálták ki. Azokon az embereken, akiknek a hagyomány szerint meg kellene ölniük a hozzátartozójukat, óriási a nyomás. Ha van pénzed, jó munkahelyed, ha van jövőd, akkor ellenállhatsz neki, de ha nincs semmi másod, csak a becsületed, akkor nagyon nehéz. A könyvemben megszólaltatok egy pszichiátert, aki a becsületgyilkosságokkal foglalkozik, és több elkövetőt is meglátogatott a börtönben. A legtöbbjük számára ez az első és egyetlen emberölés az életben. A pszichiáter kérdőívében szerepel egy olyan kérdés is: „Mit mondana a nővérének/lányának stb., ha most hallaná önt?” Ennél a kérdésnél majdnem mind elsírja magát, és a legtöbben azt válaszolják: „Azt mondanám neki, azért tettem, mert szerettem.” Mit gondol, vége lesz egyszer a becsületgyilkosságoknak Törökországban? A törökök azt mondanák: „Insal- lah”. Ha Allah is úgy akarja. Szeretném azt mondani, hogy igen, mert ez rémálom, horror, de erre csak akkor kerülhetne sor, ha a kormány és a civil szervezetek együttműködnének. De a török kormányt ez hidegen hagyja, csak nagyon rövid ideig foglalkoztak a problémával, akkor, amikor az EU-csatlakozásról tárgyaltak, és jobb színben akartak feltűnni a Nyugat előtt. Amint a tárgyalások megrekedtek, már nem érdekbe őket ez a probléma. Mit gondol a jelenlegi politikai helyzetről Törökországban, és arról, hogy a tavaszi népszavazás után még inkább megszilárdult a hatalom az államelnök Erdogan kezében? A referendum önmagában nem aggaszt, hiszen a francia és az amerikai elnök kezében is nagy hatalom összpontosul. De Törökországból diktatúra lett, egyetlen ember irányítja az országot. Az aggaszt nagyon, hogy milyen sok újságíró van börtönben, hogy milyen sok embert csuktak le a legutóbbi puccs kapcsán, köztük értelmiségieket, katonákat, rendőröket. A társadalom kormányellenes részét egyszerűen elsöprik. A kurdok pártja több mint 10 százalékot szerzett a választásokon, de a párt két magas rangú képviselője börtönben van. Amikor Törökországban éltem, az egy rendes demokrácia volt, Erdogan mint miniszterelnök próbált manőverezni a konzervativizmus és a mo- demitás között. Ezt lenyűgöző volt figyelni. Az egyik kedvenc példám erre, hogy a kampány során nőkkel is kezet fogott, bár az iszlámban ezt nem szabad. Amikor az újságírók rákérdeztek, azt válaszolta: „Ez a munkám. Egy demokratikus állam demokratikus pártjának vezetőjeként az is a munkám része, hogy mindenkivel kezet fogjak, a nőket is beleértve. De este nyolckor hazamegyek, onnantól Recep Tayyip vagyok, férj és apa, és ekként soha nem fognék kezet egy nővel sem.” Ezt az egyensúlyozást érdekes volt figyelni. De amit Erdogan most csinál, az már nem lenyűgöző, hanem undorító és elkeserítő. Lát rá esélyt, hogy Törökország ismét tárgyalásokat kezdeményezhet az EU-csadakozásról? Miért tárgyalnának egy olyan szervezettel, amelyről nem tudjuk, merre tart? Fogalmunk sincs, hogyan fog kinézni öt év múlva az EU. Azt gondolom, a törökök megpróbálnak majd annyi pénzt szerezni az EU-ból, amennyit csak lehetséges, de a tagság nem jöhet szóba. Úgy tűnik, az egész török társadalom próbál így vagy úgy egyensúlyozni a hagyomány és a fejlődés, Európa és Ázsia, a szekularizmus és az iszlám között... Minden törökben van egy nagy választóvonal, mint a Boszporusz, és a két partja között utazgatnak. Minden döntést meg lehet hozni európai és ázsiai módon is. Ahhoz a sráchoz menjek hozzá, akit szeretek (európai gondolkodás), vagy ahhoz, akit a családom akar (ázsiai gondolkodás)? Minden döntés egy utazás Európa és Ázsia között. Minden olyan országot, amely útvonalak kereszteződésénél jött létre, befolyásol az, hogy különféle erők hatnak rá, különféle birodalmak része volt, különféle civilizációknak adott otthont. Ez sajátos, de nagyon érdekes személyiséggel ruházza fel a lakosokat. Ez azzal is jár, hogy a törököknek több identitásuk van? Néha akár öt is! Van egy ismerősöm, akinek az egyik oldalról kurdok a nagyszülei, a másik nagyszülei viszont gyűlölik a kurdokat. A kurd nagypapa büszke arra, hogy ő kurd, de a felesége azt állítja, ő nem kurd, pedig mindenki tudja róla, hogy az. Ez már önmagában három különböző identitás, és az ismerősömnek el kell döntenie, hogy melyiket választja. Titkolja a származását, legyen rá büszke, esetleg kezdje el gyűlölni, vagy inkább ne is foglalkozzon vele? A vége az, hogy egyszer titkolja, mert az egyetemen az egyik tanára gyűlök a kurdokat, máskor büszke rá, mert találkozik más kurdokkal, akik felébresztik benne a nemzeti érzelmeket... Rengeteg ember él így. A könyvében néhányszor megemlíti, hogy két Isztambul létezik: az egyik a turistáké és Orhan Pamuk nosztalgiájának forrása, a másik pedig a valódi Isztambul. Orhan Pamuk jó író, de nem a kedvencem. A Hó című regényét szeretem, de egyébként Yasar Kemalt kedvelem jobban. Ö egy kurd származású író volt, de törökül írt, és ő volt az első török nyelven író szerző, akivel kapcsolatban a Nobel-díjat emlegették. Ha én lettem volna a Nobel-bizottságban, én Yasar Kenudnak adtam volna a díjat, nem Orhan Pamuknak. Szerintem ő sokkal jobban ír. Közkeletű vélekedés, hogy a riport műfajának legjobb művelői a lengyelek, az ön kötetét kiadó Absynt szerzőinek zöme is lengyel. Mit gondol, miért van a riportnak ekkora hagyománya Lengyelországban? Nálunk az emberek 98%-a egyformán néz ki, ugyanahhoz az egyházhoz tartozik... Nincsenek kisebbségeink, csak elenyésző meny- nyiségben, egész életünkben olyan emberekkel vagyunk körülvéve, akik pont olyanok, mint mi magunk. Ezért aztán elkezdünk érdeklődni, vajon mások hogyan élhetnek. Az én esetem legalábbis ez volt. Azt gondolom, a kisebbségek a legjobb dolog, amije csak lehet egy országnak. Ők ugyanis kínálnak egy másféle nézőpontot, és ezáltal tükörként szolgálhatnak a többségi társadalomnak. Szerintem nekünk Lengyelországban ez nagyon hiányzik, ezért is szeretünk ennyire utazni, és mindenkit a kérdéseinkkel kínozni. Bőd Titanilla Vrah z mesta marhúF Reportáže z Turecka absynt prekliati /reportéri Witold Szablowski „Ak si všimneš, že si už pätnásť minút nevidel žiadneho Atatürka, utekaj späť! Znamená to, že už nie si v Tureck Nevedomky si prekroči hranice.“ A tévében nem ment semmi, kevesebb volt a szórakozási lehetőség, az embereknek muszáj volt beszélgetniük egymással. Ráadásul mindenki panaszkodott, és a sok panaszkodás összehozza az embereket. De az ember soha nem tudhatta, ki milyen szándékkal beszélget vele, és esedeg nem jelenti-e fel a szomszédja azért, hogy szentkép lóg az ágya felett... Nem gondolom, hogy ilyen rossz lett volna a helyzet, legalábbis Lengyelországban. Persze vannak történetek, hogy valaki utólag jött rá, egy közeli barátja besúgó volt, de nem hiszem, hogy általános lett volna a félelem és a bizalmatlanság. Az aktív ellenzékiek között lehet, de az egyszerű emberek körében biztosan nem. Szlovákiában sokakban él a hamis nosztalgia, hogy régen minden jobb volt, mindenkinek volt biztos munkahelye, a kenyér csak egy koronába került... Hasonlóan állnak hozzá a lengyelek is? Igen, ott is sokan visz- szavágynak a kommunizmusba. És azt gondolom, tényleg voltak akkor jó dolgok, nem hibáztathatjuk mindenért a kommunizmust. Például a második világháború után nagyon gyorsan újjáépítették Lengyelországot. Kialakítottak egy szociális szabályrendszert, amelyben néhány elemnek ugyan nem volt sok értelme - például hogy mindenkinek kötelező volt dolgoznia, még annak is, aki nem akart -, de mindazok ellenére, hogy egy elnyomó rendszer volt, sok vívmányát ma is használjuk. Ilyen az ingyenes egészségügyi ellátás vagy az ingyenes iskola- rendszer. Pedig ez nem annyira magától értetődő, csak mi már hozzászoktunk, (bt) Ozogány Ernő búcsúajándéka Az elmúlt években jelentősen megszaporodott a helytörténeti kiadványok száma Dél-Szlovákiában. Megsüvege- lést érdemel a szándék: szülőföldünk változó etnikai arculatával, felbomló falu- és más közösségeivel szembesülve, összegyűjteni, majd pedig nyomtatásban, digitális változatban dokumentálni évszázadok olykor már feledésbe merülő szellemi és tárgyi értékeit. Ilyen nemes feladat várt Ozogány Ernőre is. Őt szinte abban a bizonyos huszonnegyedik órában kérte fel a nagy munkára Nagy József, a Tejfalu című kiadvány megálmodója és a szponzorok egyike. Több mint négy évtizeddel ezelőtt a patinás falut közigazgatásilag Somor- jához csatolták, újabban pedig a betelepülések egyre nagyobb méretűek. „De megmaradt az óvoda, az iskola, több civil szervezet és főleg az egészséges lokálpatriotizmus” - írja előszavában a tősgyökeres tejfalusi menedzser. A szerző hatalmas forrásanyagot gyűjtött össze a Fórum Kisebbségtudományi Intézetben, a vágsellyei levéltárban és a budapesti könyvtárakban, így tárul fel az olvasó előtt a falu hét évszázados gazdag múltja. S így ismerkedhetünk meg letűnt korok neves helybeli személyiségeivel, többek között Wechelius Zsigmond Jánossal, a Csallóköz első nyomdászával, aki főleg a 380 éve kiadott Calendariumával tűnt ki. Itt kapott birtokot Mátyás királytól Dugovics Titusz, a Nándorfehérvári csatában elhunyt hős fia. A messze földön híres további tej falusiak közül mindenképpen meg kell emítenünk Bisztritz ha-Kohén Dávidot. A bölcs rabbiként tisztelt filozófusról megtudjuk azt is, hogy 1864 júliusában indulatos szónoklata közben halt meg. Tejfalu írásban és képben írta és szerkesztette Ozogány Ernő A szerző egyik érdeme, hogy nem elégedett meg a tekintélyes mennyiségű írásos dokumentumok felkutatásával, sem a településről eddig megjelent kiadványok, kéziratok és újságriportok áttanulmányozásával. Szóra bírta a múlt század történelmi viharait túlélt idős falubelieket, akik drámai erejű oral historyként vallottak meghurcoltatásaikról, máig közszájon forgó helyi eseményekről. Például Somogyi Mariska fondorlatos bátorságáról, amellyel 1945. április elején a pincében elrejtett leányokat mentette meg a részeg szovjet katonáktól. Döbbenetes a helybeli Godány Lajos tragédiája is, aki a „partizán Jancsinak” nevezett, komisszárként a faluba került Ján Hráš kát még közös italozással is w ■ Itt kapott birtokot Mátyás királytól Dugovics Titusz, a Nándorfehérvári csatában elhunyt hős fia. igyekezett jobb belátásra bírni az állampolgárságuktól megfosztott, deportálásra és kitelepítésre ítélt helybeliekkel szemben. Am könyörület helyett fertőző tüdőbajt kapott tőle. Rövidesen mindketten a helyi temetőbe jutottak. Hasonló történetek, továbbá kiemelkedő személyiségek portréi teszik olvasmányossá és tanulságossá ezt a küllemében is vonzó könyvet, amelynek borítóját Skriba Pál ismert helyi tájképfestő két alkotása díszíti. Aki elolvassa, rádöbben arra, hogy Tejfaluról nem csak annyit kell tudni, hogy a faluban máig őrzik a dőrejárás hagyományát, s íötrSl ott található a Pipagyújtó emlékpark. A kegyeden sors úgy hozta, hogy a kiváló grafikai munkát végzett Csető Péter, miként Ozogány Ernő is, nem sokkal a közösségi összefogásból született kiadvány megjelenése után tragikus hirtelenséggel elhunyt. Méltóan búcsúztak, i mert utolsó közös művük elsősorban a tejfalusiak és leszármazottjaik büszkesége, könyvespolcaik dísze, egyszersmind főleg a csallóközi könyvtárak becses darabja lett. Szil vássy József
