Új Szó, 2017. július (70. évfolyam, 151-175. szám)

2017-07-27 / 172. szám, csütörtök

www.ujszo.com LAPZARTA ■ 2017. JULIUS 27. KOZELET Paradicsomlétől a sörig, és azon túl N em túl nívósra sikeredett az ál­talam jegyzett egyik első találko­zásunk. A 90-es évek első felében az akkori Fórum Szállóban egy francia cég sajtótá­jékoztatóján futottunk össze, Te a rádió magyar adása képviseletében érkeztél (akkor még gazdasági saj­tókra is elmentek a rádiósok...). Akkoriban már némi rutinnal bírtam a sajtófogadások terén, egyszerre tartva a tányért evőeszkö­zöstül, a pezsgőt (jó esetben) és a kávét, miközben kézfejemen apró­süteménnyel egyensúlyoztam. Úgy éreztem, be kell hogy vezesselek a média világának kellemes tartozé­kába, a legalább 6 karú hindu Siva isten ügyességét igénylő állófoga­dások világába, ezért a sajtótájé­koztató után előtted színpadiasán kiemeltem a hidegtálból egy szem­re szép ételkölteményt. Azt viszont nem vettem számításba, hogy francia társaság a vendéglátó, azaz az ételek nem szalámin, sonkán vagy egyéb, közép-európai ember számára könnyen beazonosítható összetevőkön alapulnak, hanem a gall gasztronómia rafinált, előttem ismereden elemeiből állnak. Nos, a pályafutása kezdetén álló Norbsz előtt lazán behajított étek meghök­kentő ízkombinációval bírt, ezért a pillanat hevében jónak látszó dön­téssel azonnal a koktélok, italok felé siettem, leöblítendő a furcsa fogást. Ezt nem kellett volna, mert a ros­tos üdítőnek nézett ital az általam még kevésbé kedvelt paradicsomlé volt. Talán nem részletezném, hány nyílásomon jött vissza azonmód a piros ital, mintegy didaktikusán jelezve: a rutin nem mindig jó szolgálója az újságírónak. A folya­dékok fonalát el nem engedve a későbbiekben a közös sörözések terén már nem értek ilyen jellegű meglepetések, a 40. születésnapo­don fáradtságot nem ismerve az 50 literes söröshordó is kiürült hajnal­ra. Szilaj tartásért neked sem kel­lett menned a szomszédba, hiszen szemrebbenés nélkül levezényelted az Űj Szó borbálját úgy, hogy nem iszol bort. Maradva a lénél, az élet tengerén 11 éven át voltál az Új Szó-kapitánya, ügyesen navigálva Szküllák és Kharübdiszek között- a napilapnál az óhatatalan ösz- szezörrenéseket, a leadás kegyeden határidejéből fakadó feszültségeket is elegánsan levezetve. Az apró em­lékfoszlányokból, közösen megélt történésekből most nem fogom megírni a bő 20 év emlékkönyvét — a GDI) a kamadáb és a maginf­láció hűvös világából kilépve nehéz érzelemdús történetet összehoz­nom, meg nem is akarom bő lére ereszteni mondandómat. Örülök, hogy összehozott veled a sors, hogy hosszú éveken át együtt gályázhat- tunk (a korbácsütések szerencsére elmaradtak). Remélem, új pozíci­ódban is kedélyes légkört terem­tesz, miközben az arra érdemes kisebbségi szervezeteknek adod/ adjátok a működésükhöz szüksé­ges lét. (sídé) Magamról, szabadon első gondola­tom e nemes felkéréssel kapcsolatban az volt, hogy milyen remek dolog terjedelmi korlátok nélkül írni. Mert a szer­kesztő szerint ezt most szabad. Bizony, nehéz is lenne meghatá­rozni, hogy Molnár Norbi eddigi munkássága hány leütést érdemel. (Na, persze nem olyat, hanem csak a billentyűzeten...). Felszabadító érzés most ez, a fo­lyamatos méricskélés, számolgatás, húzás és fontolgatás közepette. Ha úgy tetszik, a napi rutin kellemes megtörése, mint egy ötcsillagos wellness-szállodában töltött hosszú hétvége, amit nem hiszem, hogy meg lehet unni a második napon — ahogy egyesek állítják. Ezt sem unom még, pedig nem is írtam semmit Norbertünkről eddig. És a továbbiakban sem ő lesz a főszerep­lő, lásd a kifejező címet. Azzal illene kezdenem, hogy mikor és hol találkozhattam vele először. De bármennyire igyekszem felidéz­ni a pillanatot, nem emlékszem rá. Ez bizony felettébb kínos, mert az ilyesmik azért meg szoktak marad­ni a fejemben. így viszont minden túlzás nélkül állíthatom, hogy olyan, mintha mindig is ismertem volna őt. Pozsonyi egyetemista ko­romban már egészen biztosan ösz- szefutottunk valahol, bár arra vilá­gosan emlékszem, hogy megelőzte őt a hangja a rádióból, amelyet nem miatta, hanem a szintén ott dolgo­zó öcsém miatt tekertem a magyar adásra. (A múlt század kilencvenes éveinek közepéről beszélünk, ez legalább egy támpont). Aztán jött a jó híre. Valaki, aki szá­momra fontos volt, csupa pozitív dolgot mondott „Hidriről”, és igen, azt is elmesélte, miért ragadt rá ez a furcsa becenév. (Amely aztán lassan, fokozatosan kikopott a köztudat­ból, mint színezősampon a hajból.) Ja, és van még egy dolog, ami szá­momra rendkívül fontos egy álta­lam már-már személyesen ismert, de még csak a közös haverok által emlegetett ember esetében. Lehet, hogy ciki, ám máig igaz: valódi jó viszonyt csak azokkal vagyok képes létesíteni, akik hozzám hasonló ze­nei ízléssel vannak megáldva/meg­verve. Nem valamiféle betegség ez, legalábbis tudtommal nincs neki la­tin neve, csak egyszerű becsípődés. És nem olyan mértékű, mint Nick Hornby High Fidelity című regé­nyének főszereplője esetében (film is készült belőle, Pop, csajok, sa­többi a szörnyű magyar címe). Na, szóval a méltán népszerű Új Ifjúság poprovatában akkortájt slágerlisták jelentek meg hazai magyar közéle­ti személyiségek, művészek, egyéb ismert emberek összeállításában. Vagyis ki-ki felsorolta a kedvenc dalait. És Molnár Norbi tízes listá­járól legalább nyolcat én is nagyon szerettem, például alig találkoztam addig olyan magyarral, aki ismerte és szerette Jaromír Nohavicát, a zse­niális cseh dalszerző-előadót. Ezek után már sima ügy volt a kelle­mes táv-munkakapcsolat kiépítése, amely 1998-ban kezdődött. Ekkor kezdtem el dolgozni az Új Szó kassai tudósítójaként. És ha jól számolom, ő is akkortájt került a laphoz. A kö­nyörtelen földrajzi tényezők miatt a következő kilenc év folyamán olyan háromszor-négyszer találkoztunk évente, ennyi idő alatt pedig senki­vel sem lehet komolyabban össze­veszni. Viszont hamar felfedeztem, hogy remek humora van (ezt szó­ban és írásban is bizonyította), ami szintén igen fontos kritérium nálam haverság szempontjából. Mivel ez a dolgozat elsősorban ró­lam szól (mit csináljak, ez a ked­V Neki köszönhetem, hogy most azt csinálhatom a lapon belül, amit tényleg imádok. véne témám), elmondom még, hogy világéletemben szerettem másoktól eltanulni fontos szakmai dolgokat. Stilisztikai kunsztokat, érvelési technikát, egy cikk felépí­tésére vonatkozó tudnivalókat, a frappáns címadás mikéntjét, szel­lemes szófordulatokat, a háttér­anyagok hatékony kezelését, szóval mindazt, amitől jó lehet egy lap. És mivel az én célom (is) az volt, hogy a világ legjobb lapjánál dolgozhas­sak, képességeimhez mérten igye­keztem mindent megtenni az Új Szó virágzásának érdekében. Amikor „felkerültem” a pozsonyi szerkesztőségbe, Molnár Norbi már évek óta főszerkesztő volt. Neki kö­szönhetem, hogy most azt csinál­hatom a lapon belül, amit tényleg imádok. A fent említett kunsztok ellesése immár testközelből történ­hetett, bonuszként pedig megtud­hattam, mi mindennel jár együtt, mit is jelent tulajdonképpen a főszerkesztői munkakör. (Kassáról nehezebb volt a betekintés.) Fon­tos döntéseket, állandó felelősséget, napi csatákat, non-stop munka­időt, permanens stresszt, pszicholó­gusi vénát vagy éppen üzleti érzéket igénylő tárgyalásokat. Csodáltam Norbiban azt a már-már lazaságba forduló sztoikus nyugalmat, amely- lyel képes volt kezelni a (számomra) hajmeresztőnek tűnő helyzeteket. És persze a fáradhatadanságát is csodáltam. Az ilyen emberek nem rettennek meg a kihívásoktól. Sőt, szeretik, keresik őket. Ezért egy kicsit sem lepett meg, hogy Norbink úgy döntött, megpályázz;! a Kisebbségi Kulturális Alap igazgatói posztját. És az sem, hogy őt választották erre a nehéz feladatra. Kívánok neki sok sikert, és remé­lem, sokszor összefutunk majd különböző kulturális rendezvénye­ken. Fura lesz őt öltönyben-nyak- kendőben látni, de neki nyilván még furább lesz ez a munkaruha. Legalábbis egy ideig biztosan. Juhász Kati Ez nem a főnök A znap reggel nyolc­kor kelt, kilenckor meg már a szerkben gépelt. Korai gyűlés, gon­doltam, de nem az volt, és csak ámultam, mikor azt mondta kicsit fásultan: „Elkéstem, bocsi, elaludtam.” (Reggel kilenckor!) Utána jött az újabb sokk, nesz­kávé helyett tejet ivott. Azt is csokis sütivel! Mi a fene történt ezzel az emberrel? Mondom: ,A sütit nem is szereted.” „Ezt meg ugyan honnan veszed?” Átprogramozták, gondoltam, ezzel többet nem is foglalkoztam. Aztán látom, meghízott, de hisz tegnap még egész vékony volt! Ekkor jött Bittér Pétiké. „Jössz cigizni?” - kérdezte. „Nem cigi­zek.” „Oszt mióta?” ,A kezemben sem volt soha, te zigóta.” Miii vaaan? Még a cigi sem? Itt valami nem stimmel. Aztán mondja, hogy intézzem, a Kia Soult a negyediken, mert hogy menne keletre, szolgálati útra vagy mifene. „Te vezetsz majd?” - kérdeztem. „Miért, tán a Somogyi szokott helyettem?” Korán kelés, vezetés, sütievés, tejezés? Ez annyira nem Norbi, de kiderítem én hogy ki! Belebújik a főnök bőrébe, aztán egy nap alatt meghízik ennyire? Lehúzom én a leplet róla, kinyo­mozom, miféle-fajta. Megcsörren a telefon, felven­ném én, de nem tudom, mert ez már nem az a telefon, ami a munkában az asztalomon... Álmodtam ugyanis az egészet, az óracsörgés meg felébresztett. © Köszönöm Norbi a közös munkát, a bizalmadat, korrektségedet, közvetlenségedet, nyugalmadat, kedvességedet, vagyis mindent! Szeretettel: Helgóc Elég jó dolog M ost akkor írjak arról, afiogy a szer­ződésemről tárgyaltunk, az asztalra feltéve a lábad, nyár volt, rövidgatyában és mezítláb nyomtad, én pedig a) le voltam nyűgözve, hogy ilyen hosszú láb­ujjak léteznek, mert az enyémek töppedtek és görbék; b) az oly felesleges zsurnalisztika tanszék nonverbális kommunikáció tan­tárgyának tananyagából kiindulva azon elmélkedtem, hogy te most vajon lenézel vagy utálsz, amiért képtelen vagy rendesen ülni velem szemben? Vagy írjak arról, ahogy a 2010-es vancouveri olimpia alatt a kial- vadanságtól részegen próbáltam nézni az irodádban a biadont, és nem értettem, honnan a fenéből tudod mindig előre, ki hogyan fog lőni (konkrétan: mellétosz- sza-e vagy sem), te meg röhögtél rajtam? Vagy arról, amikor én friss MÁK- főszerkesztő voltam, te meg friss Új Szó-főszerkesztő, és mindenki előtt leégettél a Gombaszögi Nyá­ri Táborban, de utána interjúztam veled, és azt mondtad, hogy az interjú „elég jó” lett, én meg ösz- szeomlottam, mert nem tudtam, ez a létező legnagyobb dicséret? © A hard disken annyi a sztori, hogy egymagám simán megtölte­ném ezt az egész mellékletet. Köszönöm, Norbi, hogy megbíz­tál bennem már akkor, amikor még nem voltunk barátok. És az, hogy még barátok is lettünk, elég jó dolog. Hát ilyesmik. Titt

Next

/
Thumbnails
Contents