Új Szó, 2017. július (70. évfolyam, 151-175. szám)
2017-07-27 / 172. szám, csütörtök
www.ujszo.com LAPZARTA ■ 2017. JULIUS 27. KOZELET Paradicsomlétől a sörig, és azon túl N em túl nívósra sikeredett az általam jegyzett egyik első találkozásunk. A 90-es évek első felében az akkori Fórum Szállóban egy francia cég sajtótájékoztatóján futottunk össze, Te a rádió magyar adása képviseletében érkeztél (akkor még gazdasági sajtókra is elmentek a rádiósok...). Akkoriban már némi rutinnal bírtam a sajtófogadások terén, egyszerre tartva a tányért evőeszközöstül, a pezsgőt (jó esetben) és a kávét, miközben kézfejemen aprósüteménnyel egyensúlyoztam. Úgy éreztem, be kell hogy vezesselek a média világának kellemes tartozékába, a legalább 6 karú hindu Siva isten ügyességét igénylő állófogadások világába, ezért a sajtótájékoztató után előtted színpadiasán kiemeltem a hidegtálból egy szemre szép ételkölteményt. Azt viszont nem vettem számításba, hogy francia társaság a vendéglátó, azaz az ételek nem szalámin, sonkán vagy egyéb, közép-európai ember számára könnyen beazonosítható összetevőkön alapulnak, hanem a gall gasztronómia rafinált, előttem ismereden elemeiből állnak. Nos, a pályafutása kezdetén álló Norbsz előtt lazán behajított étek meghökkentő ízkombinációval bírt, ezért a pillanat hevében jónak látszó döntéssel azonnal a koktélok, italok felé siettem, leöblítendő a furcsa fogást. Ezt nem kellett volna, mert a rostos üdítőnek nézett ital az általam még kevésbé kedvelt paradicsomlé volt. Talán nem részletezném, hány nyílásomon jött vissza azonmód a piros ital, mintegy didaktikusán jelezve: a rutin nem mindig jó szolgálója az újságírónak. A folyadékok fonalát el nem engedve a későbbiekben a közös sörözések terén már nem értek ilyen jellegű meglepetések, a 40. születésnapodon fáradtságot nem ismerve az 50 literes söröshordó is kiürült hajnalra. Szilaj tartásért neked sem kellett menned a szomszédba, hiszen szemrebbenés nélkül levezényelted az Űj Szó borbálját úgy, hogy nem iszol bort. Maradva a lénél, az élet tengerén 11 éven át voltál az Új Szó-kapitánya, ügyesen navigálva Szküllák és Kharübdiszek között- a napilapnál az óhatatalan ösz- szezörrenéseket, a leadás kegyeden határidejéből fakadó feszültségeket is elegánsan levezetve. Az apró emlékfoszlányokból, közösen megélt történésekből most nem fogom megírni a bő 20 év emlékkönyvét — a GDI) a kamadáb és a maginfláció hűvös világából kilépve nehéz érzelemdús történetet összehoznom, meg nem is akarom bő lére ereszteni mondandómat. Örülök, hogy összehozott veled a sors, hogy hosszú éveken át együtt gályázhat- tunk (a korbácsütések szerencsére elmaradtak). Remélem, új pozíciódban is kedélyes légkört teremtesz, miközben az arra érdemes kisebbségi szervezeteknek adod/ adjátok a működésükhöz szükséges lét. (sídé) Magamról, szabadon első gondolatom e nemes felkéréssel kapcsolatban az volt, hogy milyen remek dolog terjedelmi korlátok nélkül írni. Mert a szerkesztő szerint ezt most szabad. Bizony, nehéz is lenne meghatározni, hogy Molnár Norbi eddigi munkássága hány leütést érdemel. (Na, persze nem olyat, hanem csak a billentyűzeten...). Felszabadító érzés most ez, a folyamatos méricskélés, számolgatás, húzás és fontolgatás közepette. Ha úgy tetszik, a napi rutin kellemes megtörése, mint egy ötcsillagos wellness-szállodában töltött hosszú hétvége, amit nem hiszem, hogy meg lehet unni a második napon — ahogy egyesek állítják. Ezt sem unom még, pedig nem is írtam semmit Norbertünkről eddig. És a továbbiakban sem ő lesz a főszereplő, lásd a kifejező címet. Azzal illene kezdenem, hogy mikor és hol találkozhattam vele először. De bármennyire igyekszem felidézni a pillanatot, nem emlékszem rá. Ez bizony felettébb kínos, mert az ilyesmik azért meg szoktak maradni a fejemben. így viszont minden túlzás nélkül állíthatom, hogy olyan, mintha mindig is ismertem volna őt. Pozsonyi egyetemista koromban már egészen biztosan ösz- szefutottunk valahol, bár arra világosan emlékszem, hogy megelőzte őt a hangja a rádióból, amelyet nem miatta, hanem a szintén ott dolgozó öcsém miatt tekertem a magyar adásra. (A múlt század kilencvenes éveinek közepéről beszélünk, ez legalább egy támpont). Aztán jött a jó híre. Valaki, aki számomra fontos volt, csupa pozitív dolgot mondott „Hidriről”, és igen, azt is elmesélte, miért ragadt rá ez a furcsa becenév. (Amely aztán lassan, fokozatosan kikopott a köztudatból, mint színezősampon a hajból.) Ja, és van még egy dolog, ami számomra rendkívül fontos egy általam már-már személyesen ismert, de még csak a közös haverok által emlegetett ember esetében. Lehet, hogy ciki, ám máig igaz: valódi jó viszonyt csak azokkal vagyok képes létesíteni, akik hozzám hasonló zenei ízléssel vannak megáldva/megverve. Nem valamiféle betegség ez, legalábbis tudtommal nincs neki latin neve, csak egyszerű becsípődés. És nem olyan mértékű, mint Nick Hornby High Fidelity című regényének főszereplője esetében (film is készült belőle, Pop, csajok, satöbbi a szörnyű magyar címe). Na, szóval a méltán népszerű Új Ifjúság poprovatában akkortájt slágerlisták jelentek meg hazai magyar közéleti személyiségek, művészek, egyéb ismert emberek összeállításában. Vagyis ki-ki felsorolta a kedvenc dalait. És Molnár Norbi tízes listájáról legalább nyolcat én is nagyon szerettem, például alig találkoztam addig olyan magyarral, aki ismerte és szerette Jaromír Nohavicát, a zseniális cseh dalszerző-előadót. Ezek után már sima ügy volt a kellemes táv-munkakapcsolat kiépítése, amely 1998-ban kezdődött. Ekkor kezdtem el dolgozni az Új Szó kassai tudósítójaként. És ha jól számolom, ő is akkortájt került a laphoz. A könyörtelen földrajzi tényezők miatt a következő kilenc év folyamán olyan háromszor-négyszer találkoztunk évente, ennyi idő alatt pedig senkivel sem lehet komolyabban összeveszni. Viszont hamar felfedeztem, hogy remek humora van (ezt szóban és írásban is bizonyította), ami szintén igen fontos kritérium nálam haverság szempontjából. Mivel ez a dolgozat elsősorban rólam szól (mit csináljak, ez a kedV Neki köszönhetem, hogy most azt csinálhatom a lapon belül, amit tényleg imádok. véne témám), elmondom még, hogy világéletemben szerettem másoktól eltanulni fontos szakmai dolgokat. Stilisztikai kunsztokat, érvelési technikát, egy cikk felépítésére vonatkozó tudnivalókat, a frappáns címadás mikéntjét, szellemes szófordulatokat, a háttéranyagok hatékony kezelését, szóval mindazt, amitől jó lehet egy lap. És mivel az én célom (is) az volt, hogy a világ legjobb lapjánál dolgozhassak, képességeimhez mérten igyekeztem mindent megtenni az Új Szó virágzásának érdekében. Amikor „felkerültem” a pozsonyi szerkesztőségbe, Molnár Norbi már évek óta főszerkesztő volt. Neki köszönhetem, hogy most azt csinálhatom a lapon belül, amit tényleg imádok. A fent említett kunsztok ellesése immár testközelből történhetett, bonuszként pedig megtudhattam, mi mindennel jár együtt, mit is jelent tulajdonképpen a főszerkesztői munkakör. (Kassáról nehezebb volt a betekintés.) Fontos döntéseket, állandó felelősséget, napi csatákat, non-stop munkaidőt, permanens stresszt, pszichológusi vénát vagy éppen üzleti érzéket igénylő tárgyalásokat. Csodáltam Norbiban azt a már-már lazaságba forduló sztoikus nyugalmat, amely- lyel képes volt kezelni a (számomra) hajmeresztőnek tűnő helyzeteket. És persze a fáradhatadanságát is csodáltam. Az ilyen emberek nem rettennek meg a kihívásoktól. Sőt, szeretik, keresik őket. Ezért egy kicsit sem lepett meg, hogy Norbink úgy döntött, megpályázz;! a Kisebbségi Kulturális Alap igazgatói posztját. És az sem, hogy őt választották erre a nehéz feladatra. Kívánok neki sok sikert, és remélem, sokszor összefutunk majd különböző kulturális rendezvényeken. Fura lesz őt öltönyben-nyak- kendőben látni, de neki nyilván még furább lesz ez a munkaruha. Legalábbis egy ideig biztosan. Juhász Kati Ez nem a főnök A znap reggel nyolckor kelt, kilenckor meg már a szerkben gépelt. Korai gyűlés, gondoltam, de nem az volt, és csak ámultam, mikor azt mondta kicsit fásultan: „Elkéstem, bocsi, elaludtam.” (Reggel kilenckor!) Utána jött az újabb sokk, neszkávé helyett tejet ivott. Azt is csokis sütivel! Mi a fene történt ezzel az emberrel? Mondom: ,A sütit nem is szereted.” „Ezt meg ugyan honnan veszed?” Átprogramozták, gondoltam, ezzel többet nem is foglalkoztam. Aztán látom, meghízott, de hisz tegnap még egész vékony volt! Ekkor jött Bittér Pétiké. „Jössz cigizni?” - kérdezte. „Nem cigizek.” „Oszt mióta?” ,A kezemben sem volt soha, te zigóta.” Miii vaaan? Még a cigi sem? Itt valami nem stimmel. Aztán mondja, hogy intézzem, a Kia Soult a negyediken, mert hogy menne keletre, szolgálati útra vagy mifene. „Te vezetsz majd?” - kérdeztem. „Miért, tán a Somogyi szokott helyettem?” Korán kelés, vezetés, sütievés, tejezés? Ez annyira nem Norbi, de kiderítem én hogy ki! Belebújik a főnök bőrébe, aztán egy nap alatt meghízik ennyire? Lehúzom én a leplet róla, kinyomozom, miféle-fajta. Megcsörren a telefon, felvenném én, de nem tudom, mert ez már nem az a telefon, ami a munkában az asztalomon... Álmodtam ugyanis az egészet, az óracsörgés meg felébresztett. © Köszönöm Norbi a közös munkát, a bizalmadat, korrektségedet, közvetlenségedet, nyugalmadat, kedvességedet, vagyis mindent! Szeretettel: Helgóc Elég jó dolog M ost akkor írjak arról, afiogy a szerződésemről tárgyaltunk, az asztalra feltéve a lábad, nyár volt, rövidgatyában és mezítláb nyomtad, én pedig a) le voltam nyűgözve, hogy ilyen hosszú lábujjak léteznek, mert az enyémek töppedtek és görbék; b) az oly felesleges zsurnalisztika tanszék nonverbális kommunikáció tantárgyának tananyagából kiindulva azon elmélkedtem, hogy te most vajon lenézel vagy utálsz, amiért képtelen vagy rendesen ülni velem szemben? Vagy írjak arról, ahogy a 2010-es vancouveri olimpia alatt a kial- vadanságtól részegen próbáltam nézni az irodádban a biadont, és nem értettem, honnan a fenéből tudod mindig előre, ki hogyan fog lőni (konkrétan: mellétosz- sza-e vagy sem), te meg röhögtél rajtam? Vagy arról, amikor én friss MÁK- főszerkesztő voltam, te meg friss Új Szó-főszerkesztő, és mindenki előtt leégettél a Gombaszögi Nyári Táborban, de utána interjúztam veled, és azt mondtad, hogy az interjú „elég jó” lett, én meg ösz- szeomlottam, mert nem tudtam, ez a létező legnagyobb dicséret? © A hard disken annyi a sztori, hogy egymagám simán megtölteném ezt az egész mellékletet. Köszönöm, Norbi, hogy megbíztál bennem már akkor, amikor még nem voltunk barátok. És az, hogy még barátok is lettünk, elég jó dolog. Hát ilyesmik. Titt
