Új Szó, 2017. június (70. évfolyam, 125-150. szám)
2017-06-14 / 136. szám, szerda
KÖNYVESPOLC ■ 2017. JUNIUS 14. www.ujszo.com Mitől Dylan Dylan? GABRIEL GARCÍA MÁRQUEZ Védangyalaink elkísértek bennünket a múzeumokba, a történelmi műemlékekhez, a hivatalos fogadásokra, és éberen őrködtek, nehogy kapcsolatba lépjünk az utca emberével. Egyik délután ~ a negyedik nap - felmentünk a Halászbástyára, ahonnan gyönyörű a kilátás. A közelben van egy régi templom, amit egykor a törökök mecsetté alakitottak.. ma is láthatók az arabeszkek. A delegáció egy részével elszakadtunk a tolmácsoktól, és bementünk a templomba. Hatalmas, omladozó épület volt, a keskeny, magas ablakokon betűzött az aranyié nyári napfény.PgElôl, az egyik padban elmélyülten üldögélt egy fekete ruhás öregasszony, kolbászt evett kenyérrel. Egy perc sem telt bele. utánunk jött a templomba két tolmács. Követtek bennünket a hajók közt. egy szót sem szóltak, de az asszonyt kiküldték. Utazás Kelet-Európábán Kockázatos olyan költő verseit más nyelven, más kultúrközegben kiadni, aki nem „csak” költő, hanem figura is. Pontosabban: akinek a költészete csak a figurával - hanggal, képpel, legendával - együtt érthető igazán. Barna Imre, Bob Dylan dalszövegeinek fordítója azt mondta, miért is ne? Az amerikai Time magazin jóval az irodalmi Nobel-díj előtt a 20. század száz legfontosabb személyisége közé sorolta Bob Dylant. Az Esquire 1965 szeptemberében közölt egy mozaikarcot, négy ember portréjának négy képnegyedéből összevágva. A négy személy Fidel Castro, az akkor már halott John Fitzgerald Kennedy és Malcolm X, valamint az akkor mindössze 24 éves Bob Dylan volt. A szöveg a következő: ez a négy ember számít a legtöbbet az egyetemi lázadóknak. Dylan jelentősége tehát már akkor túlmutatott a könnyűzenén. O volt a nyugati ifjúság hőse, a megmondóember, a társadalmi valóság boncolója és éles nyelvű kritikusa, aki az emberek arcába vágta, mi a baj Amerikával és a világgal. Dylan legenda, a 20. század egyik legnagyobb hatású dalszerzője, aki kitágította a költészet fogalmát. Dalszövegei versként hatnak, és nemcsak a rockzene, hanem a költészet további irányulására is hatással voltak. Ha másként nem, hát mint magatartásminta. Egykori mestere és barátja, Allen Ginsberg például egy időben maga is szívesen olvasott fel rockkoncerteken. Dylan fő műve saját lírai énje, ez a Bob Dylan (ál)nevű figura. A „rock Rimbaud-ja”, a szupersztár, aki nem ennek ellenére, hanem pont ezért kapta meg az irodalmi Nobel-díjat. Kérdés, mennyivel adnak többet ezek a szövegek, mint egy hagyományos dalszöveg, ha lehalkítjuk a zenét? Hogyan viszonyulnak a hagyományos költészethez? Ha nagyon távolról szemléljük, evidens, hogy a vers és a dal egy tőről fakad (líra = lant, trubadúrok, Balassi Bálint stb.). De az is biztos, hogy Dylan korai szövegei egyértelműen a beatköltészethez köthetőek. Erről a leglátványosabban azok a korai prózaversek tanúskodnak, amelyeket koncertjein zene nélkül adott elő. A dalszövegek persze a maguk jóval kötöttebb formáival eltérnek ettől a hagyománytól, a szellemiség és a nyelv azonban végig hasonló. A legfontosabb talán az, hogy Dylan a rock költője, az első, aki a köny- nyűzenei kultúrába költészetet vitt. Nem úgy, hogy „beoltotta” költészettel a rockot, hanem úgy, hogy a versei eleve rockversek. Éltetőjük ugyanaz a lázadó életérzés, amely a rockzenét létrehozta. Magas és tömegkultúrából, városi és népi művészetből, szórakoztatóipari szemétből és avantgárdból, aranyból és sárból összegyúrva. Barna Imre először 1989-ben, Mit fúj a szél címmel adott közre 24 Dylan-dalszöveg-, illetve versfordítást. 2005-ben kibővített formában újra megjelent ez a kötet. Most itt a harmadik kiadás. (A kötettel egy időben az Európa Könyvkiadó Bob Dylan Krónikák című önéletrajzát is megjelentette.) A szövegek nagy részét már ismerhettük, néhányon igazított is egy kicsit a fordító. Összesen 32 szöveg található a kötetben, közülük 22 származik a 60-as évekből, a maradék 10 pedig 31 évet foglal magába. Ez azt jelzi, hogy Dylan a fordító szerint (is) a hatvanas években volt csúcsformában. Magyarul is átjön különleges atmoszférateremtő képessége, költői leírásai, fanyar humora, himni- kus hangja. A fantasztikus tetőpontokban bővelkedő ötvenöt éves karrier azonban több zsákutcát, kevésbé ismert és elfogadott időszakot is magába foglal. Itt és most nincs hely felsorolni ezeket, de sok egykori rajongó áll értedenül Dylan világnézeti és esztétikai pálfordulásai előtt, amelyek szövegeiben is tükröződnek. Barna Imre tehát jó érzékkel válogatott. Az olvasóknak pedig azt ajánlom, kapcsolják ki a CD-leját- szót, és zene nélkül merüljenek bele Dylan világába. Juhász Katalin Bob Dylan: Lyrics - Dalok. Európa Könyvkiadó, 2017. 156 oldal. Kolumbiai szemmel Az Utazás Kelet-Európábán Garda Márqueznek a keleti blokk államaiban 1957-ben tett látogatásáról írt útinaplóit, riportjait tartalmazza. A fiatal újságíró a moszkvai Világiíjúsági Találkozó résztvevőjeként Budapesten, Kelet-Berlinben, Csehszlovákiában és Lengyelországban is járt. A riportok egyúttal sajátos korrajzok - a szerzőt itt is az élet izgatja: a mindennapok pulzá- lása, a szokások, a gesztusok, az emberi arcok A tudósítások a fiatal baloldali értelmiségi eszmélésének dokumentumai is: ezekben az országokban, ezekben az években egészen mást jelentett kommunistának lenni, ahogyan ezt a kolumbiai vendég is megtapasztalhatta. Márquez idén tavasszal ünnepelte volna kilencvenedik születésnapját, és ötven éve immár annak is, hogy megjelent leghíresebb regénye, a Száz év magány. Utinaplója most olvasható először magyarul, (k) Gabriel García Márquez: Utazás Kelet-Európábán. Magvető Könyvkiadó, 2017. 176 oldal. Gyerekszemmel # gm ■ m m JF ■■■ ■■■■ es felejtes kozott „ Volt, hogy megszűnt a hallásom. Akkor ettük meg a macskát... Elmesélem, hogyan ettük meg. Utána megvakultam... Hoztak nekünk egy kutyát. Ez mentett meg. Nem emlékszem... Nem emlékszem, mikor lett normális az a gondolat, hogy megesszük a macskánkat vagy a kutyánkat. Hétköznapi. Az élet része. Nem jegyeztem meg azt a pillanatot... ” 1985-ben Szvetlána Alekszijevics, a fiatal belorusz újságírónő egyszerre két könyvet jelentetett meg a második világháborúról: a Nők a tűzvonalbant és az Utolsó tanúkat. Mindkettő érzések, élmények és szenvedések ismereden világát tárta fel. A háborús irodalomban a nők és a gyerekek addig csak mellékszereplők lehettek a férfiak mellett. Alekszijevicsnél ők kerültek a középpontba - s ezzel a női és gyermeki nézőponttal egyszeriben mintha átírta volna, pontosabbá és érzékletesebbé tette volna az addig ismert történelmet. Az Utolsó tanúk száz visszaemlékezést tartalmaz, csupa szívszorító történetet olyan emberektől, akik kisgyermekként vagy kamaszként élték át a második világháborút. Olyan emberektől, akiknek nem volt gyerekkoruk: sokan közülük elveszítették a szüleiket, s volt, hogy a szemük előtt végezték ki őket; sokan koncentrációs táborba kerültek; sokan a partizánok között éltek, sőt gyakran tízenkét- tizenhárom éves korukban már harcoltak is a németek ellen. És sokan egyszerűen csak éheztek, és próbálták valahogy túlélni az iszonyatot. 2015-ben, a Nobel- díj odaítélése alkalmából megjelentetett írásában a New Yorker „az emlékezet őrzőjének” nevezte a belorusz írónőt. Olyan emlékek őrzőjének, amelyek gyakran annyira fájdalmasak, hogy talán jobb lenne elfelejteni őket. (k) Szvetlána Alekszijevics: Utolsó tanúk - Gyermekként a második világháborúban. Európa Könyvkiadó, 2017.350 oldal. Emlékezés 2014 irodalmi Nobel-díjasa, egyebek mellett a Sötét boltok utcája és az Augusztusi vasárnapok szerzője, a francia Patrick Modiano végre magyarul is elérhető, Felejtett álom című könyvében gyakorlatilag alig történik valami jelentőségteljes dolog, miközben jelentőségteljesen nagyon is sok egyéb történik. Az első oldalakon még a kalandot ígérő hitegetés nem egy látványosnak tűnő díszlete vonul fel: Párizs, a Quartier Latin, sejtelmes kávéházak, megbabonázó csipkézett francia stílus és tejszínhabos elegancia, míg a könyv végére a költői sugárutakon vé- gigömlő fény az emlékezéstechika mindent megvilágító, tényfeltáró szerepét veszi át, egyben utazást kínál a tudat labirintusokkal terhelt, sötéttiszta mélyéig. Az alig százhetven oldalt számláló regényben életek sodródnak egymás mellé ideig-óráig, mialatt a szilárd kötőanyaggal kevéssé büszkélkedhető kapcsolatok laza hálójában a féltékenység és a hozzá fűződő, a kiszolgáltatottságtól sérülékeny emberi érzések lassan mindenkin otthagyják nyomukat. A felszínes világértelmezés lassacskán az összes szereplő mindennapjaiban kísérteni kezd, őket az eszeveszett, célt nem ismerő, látszatra vonzó élvhajhászás aurája lengi körül. A regény alig-történetének „főhősei” - ha valamelyikükre illik egyáltalán a kifejezés - egy férfi és egy nő. Hétköznapjaikat szerencsejátékból tengetik Párizsban, ahol egy fiatal férfi nyer bebocsátást az életükbe. Jobban mondva, a narrátor szerepébe bújt férfi életébe lépnek be ők, hogy több évtized múltán is meghatározó szereplőként emlékezzék kettejük közül, na, ki másra, ha nem a vonzó és titokzatos nőre. Véleden találkozások és váradanságuk miatt meghökkentő búcsúk, apró konfliktusok, a felelősség alól könnyedén kibújó menekülések hálózata a regény, rövid és velős ízelítő abból az életformából, melyet manapság nem egy szigorú szemüvegben véleményt formáló szakértő vészjóslóan a nyugat-európai társadalmak kríziseként értelmez. Ezzel szemben Modiano az elhamarkodott ítélkezés határában sem jár, íróként képviselt erkölcse a szabad véleménynyilvánítás és életmódválasztás elfogadásában ér véget. .Amikor felébredtem, rájöttem, hogy a fények és árnyékok hasonlóan éles váltakozása nagyon is jellemző volt az életemnek arra az időszakára, amikor megismertem Jacqueline-ť’ - állapítja meg találóan az elbeszélő, ezzel mintegy apró utalást téve az emlékezés és a felejtés ritmikus váltakozására. Patrick Modiano úgy bánik az emlékezéssel, mint egy szép és értékes tárggyal, óvatosan, körültekintően nyúl hozzá, érzékenyen érinti meg. Modiano kiszemelt figurája nyomoz, elszántan, láthatóan az idő után. El soha nem érheti, annál nagyobb gyakorisággal bodik az idő hagyta maradványokba, a felejtés boltíves néma csarnokát hagyva el és az emlékezés arcokkal zsúfolt csarnokába érkezve meg. A megannyi forma, szín, szag és illat többfunkciós térképpé lényegül át, újabb esélyt teremtve, ha a szereplők mögött elfogyott út megnehezíti a visszatalálást a múlt más-más megítélés alá eső helyszíneihez. Kétségtelen, a regény elolvasása után Marcel Proust megnyalná mind a tíz madeleine süteménytől ragacsos ujját. Ayhan Gökhan Patrick Modiano: Felejtett álom. Tarandus Kiadó, 2017. 176 oldal,
