Új Szó, 2017. május (70. évfolyam, 100-124. szám)
2017-05-20 / 115. szám, szombat
2017. május 20., szombat, 11. évfolyam, 20. szám Új sorozat: szlovákiai magyar képzőművészek. Bemutatjuk Rónai Pétert 18-19. oldal A magyar történelemnek több olyan alakja is van, akik egy-egy vár védelmével írták be magukat örökre az utókor emlékezetébe, függetlenül az ostrom kimenetelétől. így kapcsolódik össze elválaszthatatlanul Jurisics Miklós és Kőszeg, Dobó István és Eger, Zrínyi Miklós és Szigetvár vagy Zrínyi Ilona és Munkács neve. Rajtuk kívül van még egy olyan alakja a magyar történelemnek, aki szintén várvédőként vonult be a nemzeti panteonba, Klapka György (1820—1892). A honvédtábornok 1849-ben olyan eredményesen védte Komárom várát, hogy még a vérszomjas Haynau is kénytelen volt büntedenséget biztosítani a védők számára, pedig az amnesztia nem volt rá jellemző. Komárom védője 225 évvel ezelőtt hunyt el. A forradalom hírére meggondolta magát Klapka György 1820. április 7-én született Temesváron. A morva eredetű család II. József idején vándorolt be a Bánságba, amikor az osztrák—török háború idején a nagyapa tábori gyógyszertárak létesítésére kapott megbízást. A család a harcok végeztével itt maradt, és az évtizedek során egyre magasabbra emelkedett. A tábornok apja már közel másfél évtizedig a város polgármestere volt, kétszer országgyűlési követnek is megválasztották, majd nemességet kapott. A kisfiú tanulmányait szülővárosában, Kecskeméten, Szegeden, majd a karánsebesi katonai iskolában folytatta. 1838-ban katonai pályára lépett, és egy tüzérezrednél lett hadapród. 1842-ben, immár hadnagyi rangban Bécsbe került a magyar testőrséghez. Itt ismerkedett meg Görgei Artúrral, akivel egy életre szóló barátságot kötött. A császárvárosban töltött évek után 1847-ben főhadnagyi rangban szerelt le. Ekkor az egyik indiai uralkodó hadseregéhez akart elszegődni, de a párizsi forradalom hírére meggondolta magát. Megmentette a „Duna Gibraltárját” is váltotta a hozzá fűzött reményeket. A széthullott, demoralizált tömegből rövidesen ütőképes haderőt formált, és alig egy hónap leforgása alatt négyszer is legyőzte ellenfelét, így elhárult a magyar kormányt fenyegető veszély. 1849 márciusában tábornokká léptették elő, és egy hadtest vezetését bízták rá. Komoly szerepe volt a „tábornokok lázadásában”, amikor a katonai vezetés a tehe- teden fővezér, Henryk Dembiňski leváltását követelte a kormányzattól. Az új főparancsnok Görgei lett, akinek vezetésével rövidesen megindult a győztes tavaszi hadjárat. Ennek hadműveleti terveit részben Klapka dolgozta ki, de a tábornok maga is tevékenyen részt vett a harcokban, a nagysallói győzelem kivívásában pedig jelentős szerepe volt. Letartóztatta Petőfit Kortársaihoz hasonlóan ő is belépett a szerveződő honvédségbe 1848 tavaszán, ami gyors karrier- lehetőséget kínált a jelentkezők számára. Először Székelyföldre küldték toborozni, majd a Délvidékre került, ahol már véres harcok folytak a szerb lázadókkal. Szeptember végén a „Duna Gibraltárjának” is nevezett Komáromba nevezték ki. Bár hivatalosan a tüzérséget és az erődítési munkálatokat irányította, de küldetésének valódi célja az erőd megtartása volt. A várparancsnok ugyanis a császáriak kezére akarta jutrami az erődítményt, de Klapka ezt megakadályozta, az illető pedig távozni kényszerült. 1848-49 fordulóján a katonai helyzet a Tiszánál válságosra fordult. Schlik tábornok Kassa mellett csaknem teljesen szétverte a felsőtiszai magyar hadsereget, amivel megnyílt az út Debrecen, az akkori magyar politikai élet központja felé. A válságos helyzetben Klapkát nevezték ki parancsnoknak, aki be Áprilisban, egy félreértésből adódóan komoly összetűzésbe keveredett Petőfi Sándorral, akit már a forradalom előtti időkből ismert. Klapka ugyanis, meglehetősen udvariatlanul kétségbe vonta a költő adott szavát, aki felindulásában nyomban le is mondott katonai rangjáról. Petőfi azonban nem érte be ennyivel, és ellenfelének egy csípős hangú levelet írt, majd egy verset is, Egy goromba tábornokhoz címmel. A következő találkozásuk alkalmával Klapka, máig tisztázadan okokból letartóztatta a költőt, akit végül Görgei szabadított ki. A Májusban Klapkát nevezték ki Komárom parancsnokává. A vár körül júniustól állandósultak az összecsapások, mert a Görgei vezette magyar honvédsereg itt próbálta meg feltartóztatni a nyugat felől támadó császári katonaságot. Július közepén a magyar csapatok visszavonultak, az erőd pedig ostromzár alá került. Miközben az országban a katonai helyzet egyre válságosabbra fordult a nyomasztó túlerő miatt, addig Klapka sikerrel vette fel a harcot a túlerővel. Augusztus 3-án kitört a várból, és az ostromgyűrűt széttörve felszabadította Dunántúl egy jó részét, beleértve Győr és Pozsony városát is. Klapkának ez a haditette volt a szabadságharc utolsó katonai sikere. Nem volt hajlandó kapitulálni A világosi fegyverletétel után, a még magyar kézben lévő erődök parancsnokait megadásra szólították fel, és szinte mindenki eleget is tett ennek a felszólításnak. Damjanich János, az aradi vár parancsnoka szintén harc nélkül adta fel az Rónai Péter: Dada memorial 1991. A Szalon valamennyi illusztrációs képe Rónai Péter munkája. Klapka György Komárom védője, aki még a vérszomjas Haynaut is engedményekre kényszerítette kemény feltételeket szabott. Először a szabadságharc valamennyi résztvevőjére kiterjedő közkegyelmet követelt, majd a kudarc miatt végül beérte azzal, hogy Komárom védőinek teljes büntedenséget biztosított. Aki akart külföldre Az erőd átadásáért cserébe kemény feltételeket 99 szabott. Először a szabadságharc valamennyi résztvevőjére kiterjedő közkegyelmet követelt, végül beérte azzal, hogy Komárom védőinek teljes büntetlenséget biztosított. általa irányított erődöt, és akasztófan is végezte. Klapka viszont nem volt hajlandó a kapitulációra, de külső segítség híján végül mégis tárgyalóasztalhoz kényszerült. Az erőd átadásáért cserébe viszont mehetett, aki nem, az amnesztiát biztosító menlevelet kapott. A betegekről gondoskodtak, a zsoldját mindenki megkapta, a helyőrség beszállítóit pedig kifizették. Az erődrendszer átadása október ötödikén fejeződött be, másnap pedig már meg is kezdődtek a kivégzések Aradon és Pesten. A magyar ügy képviselője A vár átadása után Klapka külföldre utazott. Mivel Komárom védőjeként a neve Európa-szerte közismert volt, ezért egyfajta utazó nagykövetként próbálta meg a magyar ügyet képviselni. Megfordult több nyugat-európai országban, végül Svájcban telepedett le. Ä krími háború idején a török kormány egy hadsereget akart a keze alá adni, de az erőteljes osztrák tiltakozás miatt visszakoztak. Klapka nagy hangsúlyt fektetett a szomszédos népekkel, főként a szerbekkel és a románokkal való együttműködésre, de támogatta a cár ellen harcoló lengyel felkelőket is 1863-ban. 1849 után mindenki megértette, hogy az ország önerőből nem képes helyreállítani a függetlenségét, így szövetségeseket kerestek a szabadságharcot leverő Ausztriával és Oroszországgal szemben. Akkoriban ugyanis két olyan egységmozgalom is létezett, a német és az olasz, mely fő ellenfelének Ferenc József birodalmát tekintette. 1859-ben, amikor Piemont és Franciaország hadat üzen Ausztriának, a Kossuth Lajos vezette emigráció se maradt tétlen. A francia uralkodóval, III. Napóleonnal szövetséget kötöttek, majd Itáliában, volt honvédekből egy önálló katonai egységet alakítottak, a Magyar Légiót. A terv az volt, hogy francia segítséggel szabadítsák fel az országot, de ebből nem lett semmi. III. Napóleon ugyanis csak egy politikai ütőkártyának tekintette a magyar ügyet, és nem volt érdeke a szabadságharc újrakezdése vagy a Habsburg Birodalom szétrombolá- sa, csupán annak legyőzése. Amikor ez megtörtént, olasz és magyar szövetségeseik már nem voltak fontosak, és a hátuk mögött békét is kötött Ferenc Józseffel. A szabadság- harc ügye ezzel lekerült a napirendről, a légió feloszlott, Klapka pedig tiltakozásul visszavonult. A tábornok 1866-ban nősült meg, házasságából három gyerek született. A meghiúsult felkelés A következő lehetőségre 1866-ban került sor. Az akkor egyesülő Németország vezetéséért Poroszország és Ausztria között háború tört ki. Az emigráció Otto von Bismarck személyében ekkor egy látszólag komoly és megbízható szövetségesre tett szert, aki hozzájárult egy újabb magyar légió megalakításához 1866 júliusában. Az egység létszáma 1500 fő volt, parancsnoka Klapka György lett. Mire az alakulat létrejött, addigra a háború azonban már eldőlt, Ausztria pedig döntő vereséget szenvedett. Mivel a magyar ügy Bismarck számára is csak egy politikai ütőkártya volt, ezért hamarosan fegyverszünetet, majd békét kötött Ferenc Józseffel. A tűzszünettől és a porosz támogatás beszüntetéséről Klapkáék a magyar határnál értesültek, de mégsem álltak meg. Augusztus 3-án, a Jablonkai- hágón keresztül benyomultak az ország területére, hogy annak belsejébe eljutva felkelést robbantsanak ki. Az alakulat azonban csak az első településig, Thurzófálváig jutott el, ahonnan az ellenséges túlerő miatt kénytelen volt visszavonulni. Klapka tiltakozásul ismét lemondott, a légiót feloszlatták, több lehetőség pedig már nem adódott az ország szabadságának fegyveres kivívására Politikus majd szultáni tanácsadó A kiegyezést követően Klapka hazatért, de Görgeihez hasonlóan ő sem lehetett az újjáalakuló honvédség tagja. Az uralkodó ugyanis nem bocsátotta meg 1866-os betörését, így nem tartott igényt a szolgálataira. Klapkát ezt követően a Deák-párt színeiben Illává, majd Temesvár képviselőjévé választották, 1868-ban pedig a honvédegyletek elnöke lett. Rövidesen visszavonult a politikától, és inkább a gazdasági életben kamatoztatta tehetségét. Az 1876-77-es orosz-török háború idején a szultáni hadseregben lett katonai tanácsadó. Utolsó éveiben a fővárosi József Főherceg Szállóban lakott. A komáromi harcairól Jókai Mór több művében is megemlékezett (pl.: Politikai divatok, A mi lengyelünk, Komárom stb.). Az Egressy Béni által, az ostrom alatt komponált Klapka-induló pedig a katonai tiszteletadások során mind a mai napig hallható. 1892. május 17-én hunyt el Budapesten. Temetésén hatalmas tömeg verődött össze, és a róla elnevezett indulót énekelte. A koporsójára dobott első marék föld pedig a tábornok által védett komáromi várból származott. Vesztróczy Zsolt A szerző történész, az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa
