Új Szó, 2017. május (70. évfolyam, 100-124. szám)
2017-05-18 / 113. szám, csütörtök
www.ujszo.com I 2017. május 18. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR I 7 Ki is leckéztet kit? Az EU feladta a leckét Orbánnak, de Orbán Viktor is az EU-nak CZAJLIK KATALIN O rbán Viktor évek óta teszteli az EU tűrésküszöbét. Hét éve tartó regnálása alatt folyamatosan valósítja meg álmát az illiberális demokráciáról, ami magyar körülmények között dióhéjban a személyes és párthatalom példátlan kiszélesítését, az ellenőrző és ellensúlyozó mechanizmusok leépítését, valamint a független média és civil szektor korlátozását jelenti. Történik mindez az egyre erősödő migráns- és Brüsszel- ellenes retorika kíséretében, s úgy, hogy az Orbán-klán közben brüsszeli pénzeken gazdagodik mesésen. Igazából csak az a furcsa, hogy Brüsszel mostanáig türelmes volt Magyarországgal. Persze, az utóbbi években az EU-nak nagyobb gondjai is voltak Orbánnál: a gazdasági válsággal és Görögországgal kezdve, a menekültválságon át egészen a brexitig, hogy csak a legsúlyosabbakat említsük. Most azonban, úgy tűnik, betelt a pohár, s az utolsó cseppnek a lex CEU, illetve a civilek ellen irányuló törvényjavaslat bizonyult. Az EP határozata szerint Magyarországon rendszerszintű fenyegetés éri a jog- államiságot a korrupció mértéke és a demokratikus intézményrendszer leépítése miatt. Fontos részlete a történetnek, hogy mindezt nem brüsszeli bürokraták, hanem az EU egyetlen polgárok által közvetlenül választott szerve, az Európai Parlament hagyta jóvá. Ráadásul a Fidesszel egy pártcsaládba tartozó Európai Néppárt néhány tagjának szavazatával. A nagy kérdés most az, hogy mit lép erre Orbán. Az első reakciókból ítélve, amelyek egyrészt súlytalannak, másrészt nem a Fidesz-kor- mány, hanem Magyarország elleni támadásnak próbálják beállítani az EP határozatát, arra következtethetünk, hogy Orbán Viktornak nem áll szándékában meghátrálni. A jelek szerint nem zavarja, hogy Magyar- ország immár hivatalosan is az EU fekete bárányává avanzsált. így legalább még hitelesebben folytathatja szabadságharcát Brüsszellel szemben, persze úgy, hogy közben az EU-s alapok jótékony hatásait élvezi. Merthogy valódi szankciókkal nem jár Brüsszel nemtetszése. A lehető legrosszabb forgatókönyv, hogy megvonják Magyarország szavazati jogát, ám ez egy soklépcsős, hosszadalmas folyamat eredménye lehetne csupán, s felettébb valószínűtlen, hogy eljut idáig az ügy. Az EP határozata azonban egy nagyon fontos problémára mutat rá: az EU értékközösségként jött létre, amely azt feltételezi, hogy valamennyi tagja osztja az általa képviselt értékeket. Azzal mintha nem számolt volna senki, hogy lehetnek olyanok is, akik elhagyják ezeket, sőt egyenesen szembe mennek velük. Márpedig Európában soha nem látott mértékben erősek ezek a tendenciák, jóllehet a holland és a francia választások az EU által képviselt irányt erősítik. így aztán elmondható, hogy az EU tegnap feladta a leckét Orbánnak, de Orbán Viktor is az EU-nak. A történet végkifejlete pedig nagyon érdekes lehet az EU további sorsa szempontjából. Szó bennszalad, hang fennakad FINTA MÁRK L ehellet megszegik. S az ajtó megöl nem fehér galamb emelkedik a béke jelképeként, hanem a nagy, szlovákiai magyar csönd. Csend honol az MKP és a Híd között, novemberben ugyan szóra nyiták vala szájukat, s bizonyga- ták, itt aztán annyi együttműködés lesz, mint szikvízben a buborék, aztán pont olyan is lett hat hónap elteltével ez a magyar-magyar párbeszéd. Buborék. Az egy dolog, hogy politikai szintre nem tudták átvinni a párbeszéd lendületét. Mert lendülete az volt, látta volna a kedves olvasó, milyen kedélyesen cseverésztek a dunaszerdahelyi sportcsarnok előterében a politikusok, meg mindazok, akik fogyásunk miatt a megmentésükön fáradoznak. Egészen valószínűtlen konstellációk alakultak ki a felvidéki magyar közélet csillagaiból, és úgy szállt a csillagpor, amikor leporolták a régi kapcsolatokat, hogy csak úgy prüszköltek az arra tévedők. Ki hitte volna akkor, hogy ebből az összeborulásból nem lesz semmi? Na jó, sokan, sőt, a többség, de azért valahol a neokortexük egy eldugott zugában néhányan bíztak abban, hogy ennek a találkának valami gyakorlati haszna is lesz, és nem oldódik fel a nagy magyar éjszakában a benne rejlő potenciál. Szóval tulajdonképpen érthető, hogy politikai szintenmiért rekedtek meg a tárgyalások a két párt között, erről már értekeztünk néhányszor ezeken a hasábokon. Menyhárt József MKP-elnök szokta mondani minden alkalommal, amikor rákérdezek, hogy hét év árokásását nem lehet azonnal megszüntetni. Bugár Béla Híd-elnök pedig ilyenkor mindig elmondja, hogy az MKP-nak bizonyítania kell, mert ők gittegyletekben nem haj landók részt venni. Rendben, urak, ezt játsszák le egymás közt. Az a nagy helyzet ugyanis, hogy a választókat nem a politikai szappanoperák érdeklik, hanem a televíziósok, a Barátok közt, meg a Szulejmán. Amíg ezek stáblistáján nem bukkan fel Bugár, Menyhárt, vagy bármelyik szlovákiai magyar politikus, addig a választók számára teljesen mindegy, ki kivel van rosszban, ki ült be más székecskéjébe, és ki aludt más ágyacskájában. Mert a magyar-magyar párbeszéd reménykeltő lényege pont az volt, hogy az ellentétek dacára, azokon felülemelkedve, a szlovákiai magyarok érdekeiért ülnek össze a pártok és a civilekkel karöltve találnak közös utakat, összehangolják a tevékenységüket. Ezt novemberben így tálalták, így adták el. De most, hogy politikai szinten nem tudtak megegyezni, hallgatnak a harangok. Mindenki a saját útját akarja járni. Bugárék a kormány- program átültetését hangsúlyozzák, ami teljesen rendben is van, csak az ebben foglaltak messze nem jelentenek megoldást minden problémára, mert az asztalt csak 6,5 százalék erejéig lehet verni. Menyhárték meg a magyarországi pénzekbe fektetik a bizalmukat, de ez viszont függőségi viszonyt jelent, nem azt, hogy itthon tudjuk megoldani a saját dolgainkat. Nemsokára eljön az az idő, hogy azon fognak versenyezni, ki adott többet a szlovákiai magyaroknak. Ez pedig bizonyos szempontból kényelmes dolog lesz, hú, de el leszünk mi kényeztetve, extra hús jut a kampánygulyásba. Csakhogy van itt egy kis bibi. Bugáréknak (minimum Lucia Žitňan- skának és a párt szlovák „kávéházi értelmiségének”) nemsokára terhes lesz - a politikai túlélésük szempontjából terhes kell, hogy legyen -, hogy savanyú szájízzel olyan emberek bizniszei felett hunyjanak szemet, mint Robert Kaliňák, akinek már papírja is van arról, hogy törvényt sértett a minisztériuma. Menyhártéknak pedig az, hogy ha egy idő után elzárják majd a pénzcsapokat Magyarországon, parlamenti képviselet híján szép lassan elsorvadnak. S akkor majd felmerül, hogy ej, de jó lett volna, ha hamarabb egymás tenyerébe csapunk, és legalább szakpolitikai szinten együttműködünk egy rendszerben, amit kompromisszumok árán hoztunk létre. Csak akkor talán késő lesz. Szóval itt ez a magyar-magyar párbeszéd. Fogjuk, és tegyük fel szépen a hajdani kisebbségi minimum mellé a polcra. Talán egy lomtalanításkor megtalálja valaki... Kínai tőke - amikor a pénznek szaga van K ína határtalan türelemmel valósítja meg nagyhatalmi törekvéseit. Ráér, több ezer éve ott pihen az ország Ázsia keleti felén, s ez így lesz az elkövetkezőkben is. Biztosra menni, nem kockáztatni, a birodalmat egyben tartani. S ha emellett lehet növelni a hegemóniát, akkor hajrá. Itt tartunk 2017-ben: az Európai Unió keleti tagállamaitól kezdve Afrika számos országán át Latin-Amerikáig mindenütt erőteljesen kopogtat a kínai tőke. Ahogy azt a történelemből tudjuk, a befektető, a hitelező, a pénz gazdája sosem független, nem is lehet az. Rettenetes naivitás lenne azt hinni, hogy a kínaiak ne tennének politikai kondíciókat a kihelyezett tőkéjük mellé. Ezzel az ügyes, szerencsés és nagy országok úgy kufárkodnak, hogy a portfoliójukban nemcsak kínai tőke, hanem sok egyéb forrás is szerepel, Londontól a Wall Streetig, Frankfurttól Tokióig. Azok az országok vannak gondban, amelyek félmaroknyi keleti autoriter államtól remélnek tőkét az országuk fellendítéséhez. Bár tipikusan nem is a tőke az egyetlen és alapvető probléma ezekben az országokban, sok más kihívás rontja a versenyképességet: az oktatás színvonalától a korrupción át az elvándorlásig. Ezeket egy csapásra egy pekingi tőkeinjekció nem oldja meg. Minderről sok országban zajlik vita, nyilvános disputa. Varsóban csakúgy, mint a távoli Nairobiban, ahol az elnökválasztás előtt épp azzal vádolják a regnáló erőket, hogy túlságosan egyoldalúan adó- sították el Kenyát a kínaiaknak. Pénz nélkül persze nincs sem új út, sem ipar vagy szolgáltatás, ami munkahelyet biztosítana. Komoly dilemma ez, ne irigyeljük emiatt a közép-európai kormányfőket. De ha bármelyikük egy percre is elhinné, hogy életképes alternatíva a világnak ennek a felén teljesen „átállni” a keleti forrásokra, az végzetes lenne. A kérdés az, hogy mennyire fér össze az euroat- lanti közösség jövője és a velünk yersenyző régiók felemelkedési szándéka. A kiberháborúk idejét éljük. Már rég eljutottunk oda, hogy a nagyobb országok kitiltották a kínai telekommunikációs cégeket az elektronikus kémkedéstől való, nagyon is megalapozott félelem miatt, és nem adnak el bizonyos technológiákat az unión kívüli, kínai vagy orosz multiknak. Mert egyszerűen nem biztonságos, és nem lenne szerencsés mások kezébe tenni például a lakosság áramkapcsolóját. Mire érdemes tehát meghívni a kínaiakat? Mely befektetés biztonságos, melyiknek lesz politikai kockázata? Közel-keleti menekültek fognak dolgozni az Európában felépített kínai gyárakban? Vagy európaiak a kínai fejlesztési központokban? Lehet békésen szaporítani a nagyhatalmak számát, vagy ez mindenképp konfliktushoz vezet? De jó is lenne, ha ezekről a kérdésekről érdemi közbeszéd, vita zajlana azokban az időkben, amikor a választott politikai vezetők a keleti pénzeknek hódolnak. Kátyúban a szlovák hoki szekere (Ľubomír Kotrha karikatúrája)
