Új Szó, 2017. április (70. évfolyam, 77-99. szám)
2017-04-15 / 88. szám, szombat
www.ujszo.com | 2017. április 15. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR I 5 A csiga esete Mi, emberek egész életünkben iparkodunk,, buzgólkodunk, sietünk T egnap, amikor kiléptem az üzletből, előttem a betonon átvágott egy siető csiga. Csakis nekem köszönhetően nem ütköztünk. Én voltam az, aki nem oda lépett, ahova eredetileg szánta, máskülönben csiga pajtás már semmilyen ibolyát nem szagolna. Mert úgy tűnt, mint aki se hall, se lát, épp egy ibolyabokor felé igyekszik. Miért gondolom, hogy sietett? Talán mert mi, emberek is egész életünkben iparkodunk, buzgólkodunk, sietünk, és logikusnak tűnik, hogy minden élő teremtmény a mi példánkat követi. Szerencséd, hogy öreganyámnak szólítottál, mondtam neki, itt az elnöki magángép, csiga pajtás! Felemeltem, és odaröpítettem az ibolya tövébe. Úgy tűnt, hitetlenkedve meregeti a szarvacskáit. De az is lehet, hogy csak képzelődtem. Igen, mi, emberek egész életünkben igyekszünk. Valaki céltalanul, valaki valamilyen cél felé. Közben különböző dolgok történnek velünk. Egy ismerősömnek például csókolózás közben kiesett a foga. Bele a partner szájába. Ez minimum kellemetlen. De persze vannak ennél sokkal rosszabb dolgok is. Néha - és amikor ez a néha bekövetkezik, az mindig váratlan-, kiemeltetünk a saját tempónkból, a saját környezetünkből, saját életünkből, és eszeveszett iramban belecsöppenünk valamibe, amit sosem akartunk. A héten a saját szememmel láttam, amikor egy kórház előtti füves térségen leereszkedett egy mentőhelikopter, és mint a filmekben, erre szakosodott emberek rohanva, bámulatos összhangban mentettek egy másik embert, akiről később megtudtam, hogy valami felrobbant a kezében, és kivitte az egyik szemét. Aznap, reggeli közben, biztosan nem gondolta, hogy ez fog vele történni. Ha tudja, biztosan igyekszik (megint itt az igyekezet, ugye?) elkerülni. De milyen lehet az, amikor az ember előre tudja, hogy mi fog vele történni. És tudja, hogy az, ami történni fog, nagyon rossz, nagyon megalázó, nagyon fájdalmas léleknek, testnek egyaránt. Vajon mit érezhet, amikor tudja, hogy meg fogják tagadni, meg fogják korbácsolni, tövisekkel fogják szurkálni, aztán szögeket vernek át rajta, majd a szögeknél fogva órákon keresztül lógni hagyják. S mire mindez megtörténik, már nem lesz olyan szép, hibátlan rózsaszín a teste, mint a templomban a feszületen (leszámítva az oldalán a döfést, de az már olyan, mint - szó szerint - halottnak a homlokcsók). Normális ember, aki gyakran még a tűszúrástól is retteg, igyekezne mindezt elkerülni. Mindent megtenne. Hiába ígérnék neki, hogy utána király lesz. Mert mire jó az, ha előtte annyit kell szenvedni. Sőt, meg kell halni! Tiltakozna. Menekülne. Normális esetben. Persze Istennek lenni nem normális eset. Csakhogy - hitem szerint - Jézus ember is volt. Picasso és Dali tojást fest (David Vela spanyol karikaturista képe) llliberális elit? BEKEZSOLT P olitikai hatalom birtokában a világ egyes helyein bármit meg lehet tenni. Látjuk ezt jó pár posztszovjet országban, vagy éppen Törökországban. Magyarországon Orbán Viktor az utóbbi napokban a demokrácia annyi Rubiconját lépte át, hogy méltán tűnhet egyre inkább diktátornak. Orbán politikai hatalmát a demokrácia intézményeinek ellehetetlenítésére, a törvények pillanatnyi érdek szerinti átírására, ámyékhaderő megalapítására, az ellenvélemény, a tudás és a civil ellenőrzés rombolására, valamint egy új gazdasági és kulturális elit kiépítésére használta. Fico egyelőre csak kóstolgatja a pudingot, bár a korrupció és bűnözés területén azért már sikerült nagyobb falatokat is magába tömnie - igaz, nincs kétharmada, hogy nagyobb lépésekben gondolkodhasson. Egyik legfőbb ütőkártyaként a gazdasági fejlődést szokták kiemelni az illiberális politikai rendszerek apologétái. Azt mondják, hogy az illi- berális demokrácia lehetővé teszi, hogy gyorsabb és hatékonyabb intézkedéseket hozhassanak, s így a gazdaság mutatóit magas szinten tarthassák. A kulturális elit cseréje pedig ezt a logikát követve feltehetően a másként gondolkodás száműzésére, a kritika megszüntetésére irányul - ezzel növelve a rendszer hatékonyságát. De valóban ilyen sikertörténet az, ha az illiberális demokrácia vadonatúj gazdasági és kulturális elitet ültet asztalhoz nem egészen tiszta eszközökkel? A korrupcióval és más kétes módon hatalmas vagyonhoz jutott oligarchák és politikusok egyezségei tényleg az új gazdasági csodát alapozzák meg? A másod- és harmadvonalból a magasba emelt, fél élet sértettségét hordozó értelmiség valóban a kulturális megújulás záloga? Joseph StiglitzNobel-díjas közgazdász nemrég egy cikket közölt a londoni székhelyű Social Éurope online médiumban Illiberális stagnálás címmel. Azt vizsgálta, hogy több mint negyed századdal a vasfüggöny leomlása után miként írható le Oroszország és a Nyugat helyzete. Szerinte Putyin és elődei lényegében sok mindent átmentettek a diktatúrából, bár valódi szándékaik most már rejtve, félig-meddig demokratikus álca mögött jelennek meg. De ami ennél fontosabb, a kialakult rendszerrel kapcsolatban felveti a Nyugat felelősségét is, hiszen például a felelőtlen és előkészítetlen privatizáció elősegítésével nem kis mértékben járult hozzá a mai helyzet kialakulásához. Miközben az oroszországi demokratizálódás „olyan erőfeszítéseket kíván meg, amelyek az osztott prosperitást biztosítják, nem pedig olyanokat, amelyek oligarchák kitermeléséhez vezetnek”. (Az osztott prosperitás, shared prosperity elve - röviden - a háztartások alsó negyven százalékának bevételeit növelné.) Az elhibázott stratégia miatt a kilencvenes évek óta kialakult illiberális demokrácia gazdasága nem igazolja védelmezőinek állításait, ugyanis ahogy Stiglitz megállapítja, a szuperhatalom Oroszország GDP-je körülbelül a német negyven százalékát teszi ki, az egy főre jutó GDP tekintetében a 73., a várható élettartam tekintetében pedig a 153. helyen áll a világrangsorban. Az illiberális eszközökkel működtetett gazdaságnak köszönhetően Oroszország és több posztszovjet ország is „még nagyobb mértékben lemaradt a fejlett gazdaságokhoz viszonyítva, mint valaha”. Ami pedig a kulturális elitcserét illeti, itt sem meggyőző a kép. Ha Magyarországot vesszük alapul, nem mondható sikeresnek például a Dömer György-féle Új Színház, ahová már a gój motorosok sem járnak el, a Vidnyánszky-féle Nemzeti sem olyan kedvelt és jó, mint az Alföldi-féle, a Magyar Művészeti Akadémia nagy pénzzel kitömött kutatásait egy tehetségesebb mesterszakos diák ízekre szedné, a Független Mentorhálózat szélesebb körben működik, mint a százmilliókkal támogatott Tehetségkutató Zrt., a milánói világkiállításra készült sámándob- pavilon, a vállalhatatlan köztéri szobrok is önmagukért beszélnek. Amiről egy szlovák térkép mesél KOLLAI ISTVÁN A dualizmus kori magyarosítás az egyik legrégibb magyar-szlovák vitatéma. A legújabb szlovák történelemkönyvekben azonban tompul a szembenállás élessége, főképp azért, mert a könyvek módszertana fejlődik. Miután 1867-ben a kiegyezéssel létrejött az Osztrák-Magyar Monarchia, a magyar elit lényegében szabad kezet kapott a Lajtán inneni területetek, azaz a Magyar Királyság társadalmi és politikai berendezkedésének alakítására. Bár eleinte hivatalosan szabadelvű törvények születtek, melyek a kisebbségek jogait a kor sztenderdjeihez képest jól biztosították, fokozatosan ezeket felülírták a magyarosítást szem előtt tartó eljárások. Ezek különösen sújtották a szlovák értelmiséget, amelynek nem volt anyaországa, vagy saját egyházi szervezete (ellentétben a szerb és román nemzetiségek ortodox egyházával és balkáni hátországaival). A kiegyezés után tíz évvel már nem működött Magyarországon egy szlovák gimnázium sem. Később a szlovákságukat vállaló diákok elbocsátása, a szlovák politikusok elleni sajtóperek vagy az a bizonyos „csernovai sortűz” alkotják azt az eseménysort, amire a szlovák sérelmi emlékezet épült. A tankönyvek is ezeket ismételték évtizedeken keresztül, amelyek tehát nagyon más képet festettek a dualizmusról, mint a magyar kiadványok; utóbbiak inkább egyfajta aranykorként, a boldog békeidőkként és a gazdasági fellendülés időszakaként emlékeztek az első világháború előtti ötven évre. Ha megnézzük a legújabb történelemtankönyveket, meglepő módon azt tapasztaljuk, hogy a magyar és szlovák emlékezés módja kissé közeledett. A magyarországi tankönyvek már nem jelennek meg anélkül, hogy ne térnének ki a magyarosító politika által okozott sérelmekre. Ami meg különösen izgalmas: a legújabb szlovák kiadványok is elkezdtek megértőbben állni a korszakhoz. Eddig a szlovák történészszakma és a közemlékezet sem igazán ismerte el a természetes asszimiláció fogalmát, azaz azt a jelenséget, hogy valaki tudatos magyarosító politika nélkül is magyarrá vált. Eddig minden asszimilációt a magyarosítás számlájára írtak. A 2011-es új történelemtankönyvek viszont az asszimiláció folyamatát elkezdték árnyalni. Itt a felső-magyarországi városi közeget eleve multikulturálisként határozzák meg, ahol a kultúrák kölcsönösen befolyásolták egymást, és ahol a magyar kulturális körök hatása olyan erős volt, hogy a nemmagyar nemzetiségek saját aktivitásai külső jegyeiben hasonlítani kezdtek a magyarokra (dalkörök, irodalmi versenyek), valamint erős asszimilált csoportok jöttek létre. „Ezeka kontaktusok nemcsak az erőltetett iskolai asszimiláció révén jöttek létre, hanem természetesen, önként is, és többségében nem volt konfrontativ jellegük. “ Ez a természetes asszimilációjelenségének szlovák részről történő elismerésétjelenti, amire korábban nem nagyon van példa. Ami a módszertant illeti, rendkívül fontos, hogy a korábbi tankönyvekben nem szereplő nemzetiségi térkép végre megjelenik: a szlovák kiadványban szereplő térképek egyértelműsítik, hogy a mai Dél-Szlovákia hagyományosan magyar lakosságú terület. Ehhez olyan kördiagram társul, ami a 19. században a magyarok arányát 20 százalék fölé teszi a mai Szlovákia területére vetítve. Kis lépések ezek (és külön tanári magyarázat nélkül a közvetített üzenet eléggé gyenge), de rendkívül fontos hatásuk lehet hosszabb távon. Minek köszönhető ez a fajta magyar-szlovák közeledés? Elsősorban az általános módszertan fejlődésének. A politikatörténet helyett ma már előtérbe kerül a mentalitástörténet; a komoly képek mellett helyet kapnak a diagramok, térképek; a tankönyvi kijelentések mellett teret nyernek a korabeli források, idézetek. A szlovák kiadványok alapján úgy tűnik, hogy önmagában ez a fajta módszertani fejlődés magában hordozhatja egy színesebb történelmi tudat kialakulását, egy vitaképesebb történelmi emlékezetet. LAMPL ZSUZSANNA
