Új Szó, 2017. március (70. évfolyam, 50-76. szám)
2017-03-18 / 65. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON ■ 2017. MÁRCIUS 18. isi humanizmus, a demokratikus közgondolkodás - gyökeret eresztenek és hatni tudnak. Ezek között az eszmék között a két világháború közt sajnálatos módon elsikkadt az, hogy a multietnikus állam a területén élő nemzeti közösségek társulásaként tud igazán fejlődni. Masaryk még úgy gondolta, hogy a nemzetállam csupán átmeneti állapot, amely után a szabad nemzetek önkéntes társulásának az időszaka következik. Ez a gondolat később, részben nála is átadta a helyét a csehszlovák állami nacionalizmusnak. Bár a nyelvi jogokban az engedménypolitika dominált, az együttműködés elmélyítésére az 1926-29 közötti nagykoalíció időszakának kivételével, amikor a szlovák néppárt és két német párt is részt vett a kormányzásban (a Szent-Ivány József vezette Magyar Nemzeti Párt az erős magyarországi és hazai keresztényszocialista nyomás hatására kimaradt), nem került sor. Pedig könnyen belátható, milyen fontos lett volna a cseheknek, szlovákoknak kiegyezni az ötmilliónyi nem „csehszlovák” népesség politikai képviseletével. Sokan felismerték, hogy a csehszlovák állam fennmaradásához a társulásos modellre, nemzeti autonómiákra vagy legalább az arányos részvétel lehetőségének megteremtésére len volna szükség. Ez utóbbi az az elv, amelynek köszönhetően a kétnyelvű dél-tiroli regionális autonómia ma is működik. Kijelenthető, hogy a két világháború közötti és az azt követő időszak szlovákiai magyar politizálása közötti fö különbség, hogy előbbi elutasította az ak- tivizmust, azaz a mindenkori csehszlovák kormánnyal való együttműködést, míg utóbbi már elfogadta? Bár nehezen hasonlítható össze a két - egymástól meghatározó kérdésekben különböző - korszak, alapvetően ez volt a helyzet. A három és fél milliós német kisebbség ereje, Hider agresszivitása, illetve agressziója, vagy az a tény, hogy a két háború közötti Budapest kézi irányítással működtette a kisebbségi magyar pártokat, nem igazán kínált teret az elvi alapokon nyugvó stratégiai együttműködésre. Lehetett tárgyalni miniszterekkel, köz- társasági elnökökkel, kilincselni a csehszlovák kormányzati tényezőknél, ám nem abban az értelemben, hogy annak a vége tartós kiegyezés legyen. A végső célnak a revízió számított, amely azonban ahelyett, hogy a kölcsönös megegyezés eszköze lett volna, újabb, a korábbinál is súlyosabb konfliktusokhoz vezetett. A második világháború utáni kommunista Csehszlovákiában és a hatvannyolc utáni föderatív köztársaságban ezek a tényezők már nem játszottak szerepet. A csehszlovákiai magyar kommunisták, így a 68-as magyar reformerek esetében volt viszonylag tömeges támogatottsága az aktivizmusnak. Más kérdés, hogy legális ellenzék viszont az egypártrendszerben ötven éven át nem létezhetett. Nem túl meglepő módon ebből az „aktivista” alternatívából - igaz, nagyon rövid időre - a hatvannyolcas Csemadok-ve- zérkarnak, Dobos Lászlónak, Szabó Rezsőnek és munkatársaiknak, Tolvaj Bertalannak, Böszörményi Istvánnak, Gyönyör Józsefnek és másoknak sikerült a legtöbbet megvalósítaniuk. Igaz, az általuk kialkudott nemzetiségi törvényből a „baráti tankok” árnyékában szerveződő normalizátorok már az 1968. október 27-i parlamenti szavazás során kihagyták az arányos képviseletre és az önkormányzatiságra vonatkozó részeket. Tovább eljutni 1989 és 1992 között sem sikerült. Annak ellenére sem, hogy akkor az FMK-nak volt a VPN-nel egy közös autonómiaelképzelése, ez azonban már nem vált komoly törvényelőkészítő munka tárgyává. A szlovákiai magyarságnak a jog- fbsztottság évei idején átélt kritikus időszaka kapcsán arra utal, gyakorlatilag a nyugati nagyhatalmaknak a németek kiűzése miatti bűntudata mentette meg a szlovákiai magyarokat a végső pusztulástól. Az egyik tényező valóban leírható így is. A győztes nagyhatalmak 1945 augusztusában, Potsdamban különbséget tettek a régió német és magyar kisebbségei közt. Engedélyt adtak a német kisebbségek szinte teljes felszámolására: az 1945 tavaszán-nyarán 700-800 ezer, kegyetlen körülmények közt elűzött, elmenekült német után hozzájárultak a még Csehszlovákiában maradt két-két és fél millió szudétanémet módszeres, szervezett, de minden ingadan nélküli kitelepítéséhez. Magyarország is megkapta a lehetőséget a maga németjeinek ötvenkilós batyukkal való elszállítására. A szlovákiai magyarsággal szemben azonban Prága - hiába kérte - nem kapott ilyen jogot. Fontos volt a korabeli hivatalos Magyarország külpolitikai felismerése: a saját és a szlovákiai magyarság rövid távú érdekeinek is ellentmondva törekedett a megegyezésre Csehszlovákiával. Ez volt az 1946. február 27-i lakosságcsereegyezmény. Az egyezmény aláírása után viszont foggal-körömmel ragaszkodott a számbeli, vagyoni kölcsönösséghez, a cserére kijelölt fehérlapos szlovákiai magyarok jogainak biztosításához vagy éppen a csehországi deportálások leállításához. Ahány ember, ahány vonat, ahány hektár, ahány hold innen, annyi ember, annyi vonat onnan. Ezt persze nem lehetett betartani, akkora volt a különbség a két közösség vagyoni, társadalmi szerkezete között. A pontos feltételek tisztázásával egy teljes évig vissza lehetett tartani a magyarországi kitelepítések - azaz a lakosságcsere - beindítását. A legveszélyesebb időszakban, a békeszerződések előkészítése idején - 1946. február 27-től 1947 áprilisáig - Magyarország a szerződés alapján kiépítette a maga áttelepítési kormánybizottságának a helyi megfigyelői rendszerét. Mindent ellenőrizni tudtak, és ragaszkodtak ahhoz, hogy a kitelepített szlovákiai magyarokat rendezett körülmények között, teljes ingadan vagyonukkal együtt telepítsék át. Megpróbáltak mindenki számára megfelelő házat, termőföldet biztosítani. Ezzel lefékezték a kitelepítés gyorsaságát, radikalizmusát, a tömeges háborús bűnösi pereket. Ráadásul a szörnyűséges csehországi deportálásokat is képesek voltak leállíttatni, mondván, máskülönben Budapest eláll a lakosságcsereszerződés végrehajtásától. Ezzel a megegyezéses háttérrel utazhatott a Gyöngyösi János külügyminiszter vezette magyar delegáció az 1946. júliusi-októberi párizsi békekonferenciára, ahol sikerült megakadályoznia a Jan Masaryk és Vladimír Clementis vezette csehszlovák delegáció kétszázezer magyar egyoldalú kitelepítését követelő tervének elfogadását. Az ötvenes-hatvanas évek csehszlovákiai kisebbségpolitikájáról elég keveset tud a közvélemény, miközben bizonyos szempontból az akkor érvényesült kisebbségpolitikai irányvonal egy máig tartó status quót határoz meg. Az anyanyelvi oktatásügynek a kommunisták által kialakított, illetve újra engedélyezett rendszere ennek a status quónak kétségkívül alapvetően fontos eleme. Hasonlóképpen a magyarság nem arányos, gyakran szimbolikus részvétele különböző döntéshozatali fórumokon. Miután a Csallóközt nem lehetett magyarok nélkül igazgatni, a JRD-ket nem lehetett csak áttelepített szlovákokra bízni, az etnikai realitások valamilyen formában érvényesültek, anélkül, hogy az a demokratikus megoldáshoz elvezetett volna. Ez a kisebbségpolitika napjainkig valójában sok területen nélkülözi a jogilag rögzített formákat. Nincs részletes, kódex jellegű kisebbségi törvényben összegezve még az sem, ami a gyakorlatban sok tekintetben működik. Amikor Dušan Čaplovič volt a miniszterelnök-helyettes, szakértőként meghívott a kormány nemzetiségi tanácsadó testületébe, A. Nagy Lászlóval és Hrubík Bélával közösen megpróbáltuk elmagyarázni egy ilyen törvénynek a fontosságát. Korábban Csáky Pál miniszterelnök-helyettes is falakba ütközött, s nem tudta elérni, hogy átfogó törvényi szabályozás szülessen, a tervek tervek maradtak. A „történeti” MKP nyolcéves együttkormányzása elvben megteremthette volna az ehhez szükséges támogatást, a hivatalos Szlovákia azonban nem szeretné átfogó törvényben rögzíteni a kisebbségek jogi státusát. Felelős kormánytényezők látják a kisebbségek felgyorsult asszimilációját, és talán úgy gondolják, kár lenne lelassítani ezt a folyamatot. Az állam nemzetiesítő logikája a háttérben kimutathatóan ma is jelen van, ahelyett, hogy a konszolidált, demokratikus hatalommegosztás irányába tenne határozott lépéseket, amelyek elvezethetnének a felelős autonómiákig vagy az arányos részvételen alapuló társulásos kisebbségpolitikai modell megteremtéséig. A többségi-kisebbségi viszony részletes törvényi szabályozása, politikai intézményesítése nehezen képzelhető el igazi fordulat nélkül. A kisebbségek által lakott területek, a kisebbségi kultúra, oktatásügy sajátosságait figyelembe vevő speciális jogi státus nélkül nehéz felelősségteljes döntéseket hozni, s még inkább azokat megvalósítani. Ez a mostani, sok tekintetben egyfajta szokásjogon alapuló helyzet nem tesz jót az országnak, a szlovákiai magyarságnak, sem a többi kisebbségnek. Az egyik pozitív megoldási lehetőséget a felelős regionális vagy funkcionális kisebbségi önkormányzatok rendszerének kiépítése lehetne. Ezt a szlovák parlament, a kormány, az Alkotmánybíróság ellenőrizné, s így igazi törvényes alapja, bázisintézménye lehetne az együttkormányzásnak, a társulásos demokráciának. Úgy látom, ettől ma nagyon messze vagyunk A rendszerváltás utáni szlovákiai magyar politikába ön szerint mennyire öröklődött át a korábbi aktivista/szeparadsta ellentét? A kisebbségi helyzet óhatadanul előhívhat ilyen elképzeléseket. 1989, a visszatérés a többpárti parlamenti demokráciához, hatalmas esély volt. Főleg úgy, hogy a szlovákiai magyar politizáló értelmiség szinte egy emberként részt vett az átalakításban. Történelmileg pá- radan helyzet alakult ki. Rögtön az első pillanatban megjelentek azonban a restrikciók és a sérelmek nem lett föderatív nemzetiségi miniszter Duray Miklósból, nem fogadtak el olyan típusú megoldásokat, amelyek az FMK és a többi szerveződő párt környezetéből az autonómia felé mutattak Rövid pár hónap alatt kialakult a klasszikus többségi-kisebbségi ellentétek rendszere, amely alkalmat ad arra, hogy a nyelvtörvények idején, Vladimír Mečiar s persze a Szlovák Nemzeti Párt és a Matica nacionalista retorikája a poklok poklába »Szarka László (1953) történész, egyetemi docens, a Selye János Egyetem tanára, az MTA BTK Történettudományi Intézetének munkatársa. A multietnikus nemzetállam című kötete 2016-ban jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában, Kísérletek, kudarcok és kompromisszumok Csehszlovákia nemzetiségi politikájában alcímmel. A hiánypótló kötetben Szarka László a szintézisét nyújtja a szlovákiai magyarok elmúlt száz évét alapvetően meghatározó állami kisebbségpolitikáról szóló kutatásoknak, különös tekintettel a nagy történelmi fordulópontok (1918-1920,1938,1945-1948,1968,1989-1992) eseményeinek kisebbségpolitikai vonatkozásaira, a csehszlovákiai magyar politika alakulására, valamint a máig húzódó kisebbségpolitikai alapkérdésekre. taszítsa a magyar-szlovák közeledés lehetőségét. Az alaptörvény körüli feszültségek is jelezték, sokan tartottak attól, hogy megismédőd- hemek a két világháború közöttire emlékeztető konfliktusok. A térség európai integrációjának lendületes első másfél évtizede azonban az ilyen aggályokat, félelmeket, esede- ges ambíciókat szerencsére tartósan felszámolta. Éppen ellenkezőleg, azt látjuk, hogy igazán kedvező fejlemények ott lehetnek, ahol a szomszédságpolitika, az országon belüli kisebSségpolitika és a határ menti kisebbség szempontjából alapvető regionális politika azonos hullámhosszon működik. Magyarszlovák relációban sajnos néhány ígéretes nekifutás ellenére ennek is nagyon az elején járunk. Az utóbbi időben a kisebbségi autonómiák bármiféle rendszere vagy épp az ön által társulásosnak nevezett modell gondolata mintha kikopóban lenne a szlovákiai magyar közbeszédből, mintha feladtuk volna az erre irányuló törekvéseket. Bár a kulturális autonómia egy új modellje épp kialakulóban van, de ez sem szolgál igazán átfogó koncepcióval. Fontosnak tartom, hogy végre kialakulni látszik a színvonalas szakmai háttere a szlovákiai magyar politizálásnak. Elemzések készülnek, s vannak olyan anyagok, amelyek a demográfiai, térségfejlesztési, oktatáspolitikai, művelődéspolitikai alapkérdéseket vizsgálják Enélkül csak megérzések alapján vagy hályogkovács módjára politizálhattak a szlovákiai magyar pártelitek. Éppen ez volt talán az egyik oka annak, hogy eddig nem sikerült reális- a többség és a választói bázis számára egyaránt elfogadható - megoldási alternatívákat előkészíteni. Az autonómia ügye eddig jórészt harci eszközként került elő mindkét oldalon. A csehszlovákiai történeti előzmények inkább a részvételi és a társulásos modellt tennék lehetővé, részben határ menti földrajzi helyzetünknél fogva, amit a nyugat-keleti és az észak-déli szociális lejtő csak tovább bonyolít. Bármily okos vázlatok láttak is napvilágot a legutolsó választások előtt a pártprogramokban, az átfogó területi autonómiamegoldásnak sajnos kevés az esélye. Az viszont talán nem reménytelen, hogy a magyarok által lakott dél-szlovákiai járásokban létszámunkkal arányos legyen a képviseletünk a döntéshozatali, hivatali szinteken. Ehhez sok szempontból a jelenlegi gyakorlat is jó kiindulási alapot kínál. A Kárpát-medence magyar kisebbségei közül a szlovákiai magyarok és a szlovákok együttélését terheli a legkevesebb konfliktus, mégis mintha itt jutottunk volna el a legkisebb eredményekig a kisebbségpolitikában. Minek tulajdoníthatjuk ezt? ...Mondjuk ezt, miközben épp egy olyan egyetemen beszélgetünk, amely — a térségben egyedüliként- önálló, állami fenntartású, anyanyelven oktató kisebbségi felsőoktatási intézmény. Ilyen ma nincs sem Romániában, sem a többi, Magyarországgal szomszédos országban. .. A szlovákiai helyben to- pogás okai ugyanakkor számosak Ezek közt a két magyar párt közötti szerencséden törésvonal a legtöbb probléma forrása. Ez ugyanis ott választja szét a szlovákiai magyar választói bázist, ahol végképp nem lett volna szabad. Hiszen bárkinek, aki magyarként ebben az országban él, ugyanolyan fontos, hogy a többségi közösséggel, intézményekkel normális együttműködési formákat, kereteket tudjon kialakítani, s működtetni. Ugyanilyen fontos, az is, hogy a magyar identitásunkat ne csak múzeumi tárgyként ápolhassuk, hanem fejleszthessük, s magától értetődően magyarként élhessük meg életünket. A jelenlegi választóvonalak tehát jórészt hamisak, és ebből adódóan a szlovákiai magyar választók jelentős része alkalomszerűen dönt - vagy nem dönt. Vannak helyzetek, amikor a legerősebb MKP-s identítású embernek is együtt kell működnie mondjuk a szlovák munkatársával, szomszédjával vagy a szlovák partnercéggel, hivatallal, és a Híd tagjai számára is ugyanolyan fontos lehet a magyar identitás megélése. A legutóbbi választás előtti, nagyon sok realisztikus elemet tartalmazó programok, a Híd és az MKP részéről egyaránt, jó alapot adhatnának a végre elkezdődött tárgyalásokhoz. A történelmi tapasztalatokból, a térség helyzetéből kiindulva milyen kilátásai vannak a szlovákiai magyarságnak? A társadalomtörténeti szemináriumi órán épp előkerült a szlovákiai magyarság korfája, azaz, hogy az elöregedés, a fogyás tünetei mennyire befolyásolják a közösségnek már a közeljövőjét is. A most születő nemzedék egyre kisebb évfolyamai, a helyi közösségek, intézmények működőképessége vagy éppen a pályakezdő óvónők, tanítók, tanárok munkahelyei szempontjából is veszélyes tendenciákat jeleznek. Vannak mindennap látható, hallható felületi jelenségek, mint például az egyre általánosabb spontán vegyes nyelvhasználat vagy a nyelvhiányra utaló tünetek terjedése. Ezeket a kétnyelvűség spontán megnyil-' vánulásaiként érdemes kezelni, morális kérdésként feszegetni alighanem csak rosszat tenne. Viszont a szlovákiai magyarság többsége még mindig falun él, ami ma járásaink többségében gyakran maga a kilátástalanság. A térségfejlesztési, környezetvédelmi kérdések, például az R7-es gyorsforgalmi út vonalvezetése, a komáromi és az Ipoly-hidakhoz kapcsolódó fejlesztések ügye, nem kevésbé a nógrádi- gömöri-abaúji, bodrogközi-Ung- vidéki kistérségek ipari, turisztikai reaktívizálása alapvető fontosságú. A magyar-szlovák határ mindkét oldalán a hátrányos perifériákon egy újabb huszonöt éves helyben járás valószínűleg az eddiginél is súlyosabb népességvesztéssel, elvándorlással járna együtt. Ezért nem lehet megelégedni a részmegoldásokkal: kormányzati szinten is komoly, hosszú távú fejlesztési programokra van szükség ahhoz, hogy Dél-Szlovákia lakosságának egy jelentős részénél az életszínvonalban, az egészségi állapotban, a családok széthullásában is kimutatható hátrányok mérséklődjenek. A mai helyzetet sokféle metszetben elemezték már a szlovák és magyar regionális kutatások, az is tisztán látszik, hogy a mai állapotok kárvallottjai elsősorban a peremvidékek kisebbségei, a magyarok és a romák. A helyi, kistérségi együttélés gondjai, konfliktusai tovább tetézik a bajt. Minderre a sokak által bírált közmunkán kívül alig van más, rendszerjellegű megoldás. Vannak ugyan ígéretes tervek, de úgy látom, hogy a mostani - jórészt csak az iskolai és munkahelyteremtési programokra hagyatkozó - elképzelésektől igen lassú elmozdulás várható. A határmenti együttműködés itt például komoly többlede- hetőségeket hordoz magában. Szalay Zoltán
