Új Szó, 2017. március (70. évfolyam, 50-76. szám)
2017-03-18 / 65. szám, szombat
I (18 SZALON ■ 2017. MÁRCIUS 18. www.ujszo.com Egy évszázad kisebbségben Jövőre lesz száz éve, hogy megszületett a csehszlovákiai magyarság, ilyenkor pedig bevett dolog a leltárkészítés. Szarka László történész A multietnikus nemzetállam című könyvében foglalta össze az 1918 és 1992 közötti csehszlovákiai kisebbségpolitikát. Hogy látja egy történész ma a hazai kisebbségek sorsát, és milyen kilátásokra következtethetünk az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján? A „multietnikus nemzetállam” fogalma első hallásra önellentmondásnak tűnik, ugyanakkor ennek a fogalomnak komoly történeti múltja van a térségünkben. Már a dualista Magyarország is soknemzetiségű nemzetállamként működött - ehhez ma hogyan viszonyulnak a történészek? Az egyik felfogás szerint csak az az állam nemzetállam, amelyben egy nemzet él. Egy másik felfogás szerint a többségi, vagyis a domináns nemzet joggal tekintheti saját nemzetállamának azt az országot, amelyben ő a meghatározó, bár más nemzetiségeknek is otthont ad. S végül az érintett kisebbségiek eleve elvitatják a nemzetállami meghatározás jogosultságát. A nemzetállam célja azonban szinte mindig az egységes politikai nemzeti közösség megteremtése, esetenként az egynyelvűség elérése, azaz valamifajta „egyneműsítés”. Közép-Európában a százötven évvel ezelőtt, az 1867-es kiegyezést követően 350 év után újraegyesült történeti Magyarország ennek a klasszikus példája volt. A korabeli magyar állameszme szerint a magyar volt az egyedüli politikai nemzet, a többi nemzetiség tagjai ennek voltak a részei. Önálló nemzetként - a horvátok kivételével - nem nyertek elismerést. A multietnikus nemzetállam tehát önmaga meghatározásakor mindig a domináns nemzetet emeli ki, és törekszik arra, hogy politikailag és „gtammatikailag” egynemzetűvé tegye az államot. Ezért pontosabb megnevezés lenne a „nemzetiesítő állam”, amely akkor véli elérni a célját, amikor kizárólag egy nemzet, egynyelvű népesség lakja. A nem demokratikus nemzetállamok törekednek az egyneműsítésre, a demokratikus üzemmódban működő viszont tudomásul veszi a sokszínűséget: megtartja a nemzet- állami önmeghatározását, de hangsúlyozza saját multietnikus jellegét, és keresi azokat a megoldásokat, amelyek által a többi nemzetiség kollektív jogokat kap. Mi minden változott ezzel kapcsolatban a nemzetállami eszme dominánssá válása óta? A nemzetállamok kialakulása ebben a térségben a Balkánon kezdődött el. Amikor az Oszmán Birodalom Európa „beteg embereként” már nem volt képes megakadályozni a görög, a bolgár, a román, a szerb, később az albán nemzetállam kialakulását. Sokáig ezt negatív folyamatnak, „balkanizálódásnak” nevezték Az első világháború ép- • pen azért fontos töréspont, mén a nemzetállam lesz az értelmetlenül milliók életét kioltó világháború egyik értelme, amiért érdemes volt harcolni: a nemzetek forradalma, felszabadítása. A nemzet akkor szabad, mondták, ha önálló állammal rendelkezik. Az állam és a nemzet így kezdett azonossá válni most már Kelet-Közép-Európában is. Be kell látnunk, hogy a szuverenitás hordozójaként az állam a nemzetet is szuverénné mdja tenni. Ez a mozzanat a második világháború után még jobban felerősödött, a hidegháború korszakában a Nyugat a „rab nemzetek” felszabadítása alatt valójában a szovjet táborba került nemzetállamok függetlenségét értette. Nem véletlen, hogy napjainkban az Európai Unió ezeket a különböző eredetű, gyökerű és jelentéstartalmú európai nemzetállamokat tekinti a maga építőköveinek, s a nemzetek, régiók Európájának vágyképei helyett ma a nemzetállamok részben integrációs, részben együttműködési keretének tekinthető. Ezek a tagállamok ugyanakkor etnikailag igen különböző szerkezetűek, az uralkodó nemzetfogalom pedig szintén nagyon változatos. A mára szinte egynyelvűvé lett Magyarországon, ahol a kisebbségi állampolgárok nagy többségének a magyar lett a domináns nyelve, sokan úgy gondolják, hogy eljutottak ahhoz az állapothoz, ahol már nem is léteznek etnikai különbségek. Ez azonban véleményem szerint súlyos tévedés, hiszen Magyarország egyrészt olyan nyitott közép-európai térben létezik, ahol a magyar kulturális nemzeti közösséghez tartozó kisebbségek folyamatosan multietnikus közegben élnek, másrészt a magyarországi kisebbségek is egyre több szállal kapcsolódnak a szomszéd nemzetekhez. Nem is beszélve arról, hogy az unión belüli szabad munkahely-, iskola- és lakhelyválasztás nyomán folyamatos az „idegenek” utánpótlása. Magyar- ország azért sem lehet egynyelvű, etnikailag homogén tér, mert a magyarság településtörténeti sajátosságainál, földrajzi helyzeténél fogva mindig is legalább hét vagy annál is több szomszéd néppel, nemzetiséggel alkotott élő kulturális-nyelvi, regionális közösséget. Az első világháború utáni rendezés idején, ezeknek a nemzetállamoknak a kialakulásakor mintha egész régiók sorsa múlott volna azon, hogy egy-egy tárgyalódelegáció valamelyik tagja hogy ébred fel aznap reggel. A konkrét megoldások mindig a tárgyalódelegációk közti erőviszonyokon múltak. A párizsi béke- konferencián olyan kompenzációs tárgyalási technika alakult ki, amely révén a francia, brit, olasz, amerikai delegáció a maga etnikai, gazdasági, katonai érdekeit egyeztetve, alkufolyamatok keretében kereste a megoldásokat. Amikor 1919 márciusában a Csallóköz hovatartozásáról döntő albizottságban az egymással vitatkozó győztesek küldötteinek alkut kellett kötniük, akkor a Szovjet-Oroszország ellen tervezett katonai intervenció szempontjából kiemelkedően fontos vasúti összeköttetés biztosítása (az Ipoly menti vasúti vonal, a sátoraljaújhelyi állomás átadása Csehszlovákiának) elegendő volt arra, hogy az amerikai, olasz, brit delegátusok, akik addig a magyar megoldást szorgalmazták, egyetértsenek a Beneš követelését addig egyedül támogató francia állásponttal. Arról meglehetősen keveset tudni, a rendezés idején mennyire tájékoztatták az érintetteket, például a későbbi Szlovákia területén élő magyarokat a fejleményekről. Hogyan viszonyultak a lakosok a háború utáni rendezéshez? A közelgő századik Trianon-év- forduló részben éppen ebbe az irányba tolja a kutatásokat, mert valóban hiányosak az ismereteink arról, hogyan élték meg a kortársak a történteket. Időnként az az érzésem, amikor a korabeli lapokat olvasom, hogy az akkor élt átlagosan művelt újságolvasó többet tudott az eseményekről, mint a mai történészek egy része vagy a történelem iránt érdeklődő, de korabeli forrásokat nem olvasó nagy- közönség. 1917-től kezdve az például eléggé egyértelmű volt, hogy a Monarchia radikális átalakítása, bármi legyen a vége a háborúnak, valamilyen formában be fog következni. Esetleg a Monarchia fennmaradását biztosító föderatív átalakítással vagy az osztrák-magyar dualizmus felbomlásával, a birodalom szláv népeinek megerősödésével és a többi. A délszláv és a csehszlovák igényeket ugyanis már 1917 májusában bejelentették a bécsi birodalmi gyűlésen. Ezek a beszédek a parlamentben hangzottak el, így még a háború kellős közepén sem cenzúrázhatták őket. Milyen okok jelölhetők meg a történeti Magyarország felbomlásához vezető eseménysorban? Ugyanazoknak az eseményeknek megint többféle olvasata lehetséges. Nem hagyható figyelmen kívül például az, hogy az egész háborút önálló hadsereg és diplomácia nélkül végigharcoló soknemzetiségű Magyarország politikai elitje 1918 októberében, végső kétségbeesésében elköti magát a dualizmustól, az osztrák-magyar birodalmi tértől. Nem kíván részt venni abban a folyamatban, amelyet az új császár és király, I. (magyar királyként IV.) Károly 1918 októberében a népek manifesztumával meghirdetett, s amelynek célja Ausztria föderalizálása lett volna. Magyarország a Monarchia süllyedő hajóját elhagyva úgy érzi, van annyi ereje a vesztes háború végén, a vereség Tisza István által való bejelentését követően, hogy a birodalomból kiválva maga védje meg magát. A mai nemzetközi történetírásban a legelfogadottabb megközelítés abból indul ki, hogy a Monarchia felbomlásának adott feltételei közt már nem lehetett volna megmenteni a történeti Magyarország területi, politikai integritását. Az összes győztes nagyhatalom a háború végére elkötelezte magát a birodalom és annak részeként Magyarország felosztása mellett. Amire törekedni lehetett volna: a vesztes világháború következményeként az etnikailag magyar területekre kellett volna összpontosítani a figyelmet. Az adott helyzetben azonban alighanem hazaárulónak minősült volna az, aki ki merte volna mondani, hogy át kell adni a szomszédoknak a szlovák, mtén, román, szerb, német többségű megyéket, hogy le kellene mondani például Pozsonytól, Lőcséről, Brassóról, Újvidékről. A korabeli magyar felfogásba ilyen típusú gondolkodás nem fért bele. Szemben az osztrákokkal, akik eljutottak odáig, hogy Ausztria a németek lakta területeket próbálta megtartani. Ezzel együtt Ausztria nagyobb etnikai veszteségeket szenvedett el, mint Magyarország, közel ötmillió német maradt az Osztrák Köztársság határain kívül. Azt is látni kell, hogy győztes nagyhatalmak akkora erőfölényben voltak, hogy lábra tudták állítani az új államokat, fel tudták őket fegyverezni, és Magyarországot a tanácsköztársaság miatt is teljesen magára hagyták, elszigetelték. A Csallóköz helyzetéről azt írja, ha a magyarok erőfeszítéseket tettek volna a megtartására, ez a béketárgyalásokon is komoly érvként szolgálhatott volna. Miért nem tett senki ilyen erőfeszítéseket? 1918 októberétől a Károlyi-kormányban Jászi Oszkár volt a nemzetiségi miniszter, ő miniszterségé két és fél hónapja alatt azt próbálta elérni, hogy mielőtt meghívják a magyar békedelegációt Párizsba, a szomszéd nemzetekkel egyezzenek meg Magyarország etnikai alapú belső felosztásáról. Erről tárgyalt az Astoria Szállóban 1918 novemberében Milan Hodžával és a Szlovák Nemzeti Tanács küldöttségével, illetve Aradon a Román Nemzeti Tanács vezetőivel. S ezért hoztak törvényt „Ruszka Krajna” autonómiájáról, hogy a belső etnikai határokról szóló megállapodásokat, törvényeket ki tudják vinni Párizsba. Ott fel akarták volna mutatni a megegyezéseket, törvényeket a nemzetiségek által lakott területekről. Ez esetben nem a csehszlovák delegáció követelései, hanem jó esetben ezek az előzetes megállapodások jelentették volna a nagyhatalmi alkufolyamat kiindulópontját. Jásziék az 1919 januárjában elkezdődött békekonferencián, ha meghívást kaptak volna a vesztesek, népszavazást akartak kérni a szomszédok által követelt vagy katonailag már megszállt magyar többségű területekről. A csomagnak ez az utolsó része maradt meg a magyar békedelegáció 1920. januári követelései között Apponyi Albertnál is. Ap- ponyi azonban a Magyarországtól leválasztott összes - magyar és nem magyar többségű - területre követelt népszavazást, amit persze a nagyhatalmak nem fogadtak el. A háború utáni rendezést utólag az utódállamokban természetesen sikerként kezelték, de arról tudunk-e valamit, a rendezés idején mennyire szivárogtak le az önállósodási igények a szlovákság alsóbb rétegeibe? Azok, akik katonaként végigharcolták a háborút, és túlélték, nagy számban hadifogságba estek, ahol előbb-utóbb rájuk találtak a csehszlovák légiókat szervező vezetők. Belőlük lettek az elkötelezett csehszlovák légionisták. Ezek száma a szlovákok között legfeljebb néhány tízezerre tehető. A többi katona között biztosan sokan voltak olyanok, akik a Monarchiáért, a hazáért, a császárért és a királyért az utolsó percig vérüket adták. Vannak kimutatások, amelyek szerint a szlovák többségű megyékből arányszámokban bizonyos időszakokban, egyes frontvonalakon többen haltak meg, mint a magyar több- ségűekben sorozott alakulatokban. A véráldozat tehát nemcsak a magyaroknál volt hatalmas, hanem a közös osztrák-magyar hadseregben harcolt szlovák és más nemzetiségű magyarországi katonák közt is. Az ő haláluk azonban nem lett hősi halál a szlovákok emlékezetében, hiszen ők a magyar hazáért (za uhorskú vlasť), illetve a császárért haltak meg. A kisebbségi lojalitás, kettős identitás örök drámájának a szimbóluma is lehetne, hogy a caporettói áttörésnél az olaszok oldalán harcoló csehszlovák légiók fogságba esett cseh és szlovák katonáit hazaárulás miatt ítélték halálra, de a kivégző osztag előtt sokan „za svou vlasť, za svoju vlasť” felkiáltással köszöntek el az élettől. Csehszlovákia fennállásának egész, bő hetvenéves időszakára vonatkoztatva állapítja meg, hogy a kisebbségpolitikában nem sikerült megtalálni a nemzetállam demokratikus működési elvét A masaryki modellt tartja ehhez a legközelebb állónak. Mennyire volt engedménypolitika a masaryki, illetve mennyiben valós kisebbségvédelmi koncepción alapuló politika? Masaryk, az államalapító köztársasági elnök úgy gondolta, következetes munkával a köztársasághoz került nem szláv népcsoportokat is érdekeltté lehetett volna tenni a közös állam építésében. Hitt abban, hogy a köztársaság akkor maradhat tartósan fenn, ha az államalapítás pozitív eszméi - a
